„Több évtizedbe telt, hogy elhiggyem: én is szerethető vagyok” – Cigánynak született, és szegénynek is

Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, milyen képek, emlékfoszlányok villannak fel? 

A testvéreimmel fel szoktuk idézni, hogy annak idején hol fürödtünk, milyen cipőt hordtunk, mennyire voltak lyukasak a ruháink. Most már ezen is jókat tudunk nevetni, de gyerekként reménytelennek éreztem a sorsomat, és mások is úgy gondolták, hogy ilyen mélyről nem lehet felzárkózni. Gyakran voltam éhes, ezért azóta sem tűröm jól az éhezést, mert ilyenkor újra átélem a megfosztottságérzést. Fiatalon nehezteltem a szüleimre. 

Egészen másfajta szeretetre vágytam, mint amit az anyukám nyújtott, aki sosem ölelt meg. 

Sokat dolgoztam azon, hogy arra emlékezzem, ami pozitív.  

Óriási munka lehet átformálni a múltat, amelyben gyerekként hosszú éveken át éltél. Van olyan pontja, amelyet lehetetlen elfogadnod? 

Az agresszió. Nem tudnám tolerálni, hogy egy férfi megüssön, nem hiszek abban, hogy bármikor helye lehet a bántalmazásnak. Amit nem tudtam feldolgozni, azzal is megpróbálok együtt élni. Talán úgy fogok meghalni, hogy nem tudtam mindenen túllépni, de nem lehet mindent kitörölni.  

Megkönnyebbültél, amikor sikerült kiírni magadból a fájdalmat? 

Soha nem akartam bántani a családomat. Azért beszéltem a sorsomról, hogy megpróbáljam érzékenyíteni az embereket. Arra törekedtem, hogy ne a saját személyemet helyezzem a középpontba, hanem azt, hogy amibe beleszülettünk, nem feltétlenül határoz meg mindent. Nem könnyű a cigányság örökölt nehézségeit ledolgozni. Sokszor amiatt utasítanak el, amiről nem tehetsz. Úgy gondolom, nem tiszteletlenség a szülő iránt, ha nem szeretnénk továbbvinni azt, ami negatív hatással volt ránk.  

Mikor érkezett el az a pillanat, amikor elég erősnek érezted magad, hogy kiszakadj a környezetedből? 

Az általános iskola befejezése után dolgoztam, és levelező tagozaton érettségiztem. Közben megismertem a férjemet, Pétert. A keresetemből támogattam a szüleimet, de tizennyolc évesen elköltöztem otthonról. Először totálisan elszakadtam, a várost is elhagytam, mert másképp akartam élni. Amikor letisztultak bennem a dolgok, lassan visszaengedtem a múltat az életembe, de én akartam eldönteni, milyen szállal kötődjem a családomhoz, és mire vagyok képes. 

Kicsit kiközösítettem magam, és újra össze kellett raknom az identitásomat, hogy mégis vállaljam a cigányságom, a múltam. 

Egy-két évtizedig dolgoztam a gyógyulásomon. 

A szüleid küzdöttek a munkavállalással, neked hogyan sikerült felépítened egy tudatos, saját napirendet?  

Amibe energiát fektettem, az mindig sikerült, és ez előrevitt. Tanulni és dolgozni is ezért szerettem, közben pedig felismertem a képességeimet, hogy gyors vagyok, könnyen átlátok dolgokat és ráhangolódom a feladatra. Igaz, megszenvedtem a korán kelést, de nem akartam emiatt feladni a munkámat, ezért inkább időben lefeküdtem. Voltak mély berögződéseim, amelyeket nehezen vetkőztem le. Össze voltam törve, ezért hirtelen reagáltam arra, ha úgy éreztem, bántanak. Meg kellett tanulnom, hogy nem ellenem vannak, nem mint embert kritizálnak, csak a munkafolyamatot. Amikor belevágsz egy új életbe, semmit sem látsz, mintha köd volna előtted, de a szíved és a bátorságod lépésről lépésre visz. Amikor az egyetemre beiratkoztam, felvetődött bennem a kérdés, hogy mit keresek itt, mégis belevágtam. 

A hátrányos helyzet számomra nemcsak a szegénységről szól, hanem arról is, hogy kicsit késve érkezem mindenhová. De az a szép, hogy mégis odaérek.  

Hogyan tettél szert erre az óriási akaratra és kitartásra? 

Kialakult bennem az életrevalóság, hogy a jég hátán is megélek. Megértettem, hogy a szüleim ennyit tudtak adni, de nem kell, hogy ez determináljon. Nem az alapján kell mérnem magam, amire a szüleim képesek voltak. Több évtizedbe telt, hogy elhiggyem: én is szerethető vagyok, önmagamért. Erős akaratot kaptam, de nem bántom azokat, akik nem tartanak ott, ahol én.  

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A férjeddel viszonylag hamar megismerkedtél. A családod elfogadta őt? 

A szüleim kezdetben nehezen barátkoztak meg vele, mert nem roma származású, hanem magyar. Péter alázata és az, hogy a fiútestvéreim elfogadták őt, kellett ahhoz, hogy befogadják. Végül annyira megszerették, hogy meg kellett jegyeznem: én vagyok a gyereketek, nem ő. Kiderült, hogy egy alkalommal Péter a romákról beszélgetett, és tett egy olyan felelőtlen kijelentést, hogy ha roma lányba szeret bele, feleségül veszi. Nagy bátorsággal tette, és az élet számon is kérte tőle.  

Egész más kultúrából, más családi örökséggel érkeztetek. Hogyan sikerült egymást tolerálni és összecsiszolódni? 

Vannak közöttünk temperamentumbéli eltérések. Péter szokta mondani, attól elfárad, hogy néz engem. Én energikus vagyok, ő visszafogottabb. Sok idő kellett, hogy csökkentsem a fordulatszámom, ő pedig egy picit növelje az övét. 

Sokan a szabadság megfosztásaként, korlátként értelmezik a házasságot. Mi értékként tekintünk arra, amit létrehoztunk. 

Egy jó házasságban az a fontos, hogy a másik boldogságát keressem. Elengedhetetlen az őszinteség is, hogy meg merjem mondani, ha fáradt vagyok, vagy valamire szükségem van.  

Pozitív anyakép nélkül alapítottál családot, de felépítetted magadban a szerető édesanyát. Mit tartasz a legfontosabbnak a három gyermeked számára? 

Legyenek érzékenyek az embertársaik felé, ne menjenek el egy összeesett ember mellett. De a legfontosabb, hogy ismerjék fel azokat a helyzeteket, amelyek miatt elcsúszhat az életük. Bennem fiatalon, romaként hatalmas megfelelési kényszer volt. Ők válasszák azt, amiben jól érzik magukat, és ha nem tűnik igazinak, bátran mondjanak nemet. A gyerekeim ismerik a gyökereiket. A legkisebb lányommal nemrég meglátogattuk a rokonokat, mert elhatároztuk, hogy rajzolunk egy családfát. Nem lehetünk gyökérvesztettek. Azt is tudják, hogy egy telefonhívás, és a húgaimra bármikor számíthatnak. 

A Várva Várt Alapítványnál dolgozol régiómenedzserként és krízisintervenciós tanácsadóként. Mit tartasz még fontos küldetésednek? 

Van még egy feladatom, ami kétirányú. Egyrészt érzékenyíteni járok cégekhez, hogy megértsék, miért olyan nehéz nekünk, akik beleszülettünk a cigányságba. Másrészt roma gyerekeket buzdítok arra, hogy tanuljanak, és keressenek egy jó szakmát, ahol szükség van rájuk. 

Képzeld el, hogy kijön a cigánytelepről egy gyerek, akinek nincs apja, lehet, hogy éhezik, szakadt a cipője, még vizes a ruhája, mert nem száradt meg a kályhán, és beül az iskolába, hogy teljesítsen, mint egy átlagos gyerek. 

Ha az alapvető szükségletei nincsenek kielégítve, akkor hogyan koncentráljon? Ezeknek a gyerekeknek szeretnék segíteni. Hiszek abban, hogy akinek megadatott a jobb élet, az erőt is kapott, hogy le tudjon hajolni.  

Nem szakít fel benned sebeket, hogy a gyermekkorodat látod viszont? 

Mire bekerültem a szakmába, sok mindent feldolgoztam, de azt mondják, amikor valaki segít, akkor gyógyul. A sorsom nem nehezíti a munkámat, de amikor komoly tragédiákkal találkozom, el tudok fáradni. Most épp egy újszülött sorsa foglalkoztat, hogy alkalmassá tudjuk-e tenni a szüleit a gyereknevelésre, vagy más megoldást kell keresni. Az megvisel, ha nem érzik a felelősséget a gyermekükért. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Van olyan sikertörténeted, amelyet szívesen megosztanál? 

Egy súlyos alkoholproblémával küzdő férfival beszélgettünk, és mérlegeltük, hogy mit veszíthet, ha nem fogadja el a segítséget. Új életet kezdett, leszokott az alkoholról, sikeres lett a munkájában, a családja egyben maradt. Ezekért a változásokért nagyon hálás vagyok. Az ember törékeny lény, sokszor hajszálon múlik, hogy összeomlik-e az élete. Senki fölött nem ítélkezhetünk.

Végtelen optimizmussal és derűvel élsz. Honnan meríted ehhez az erőt? 

Gyerekként felkarolt a református lelkész felesége. Számomra Isten azóta is az első helyen áll, semmi sem léphet a helyébe. Formálta a szívem, és reményt adott a kis elesett cigány lánynak. A mai napig érzem, hogy képes vagyok a fejlődésre. 

Ha újrakezdhetnéd az életed, milyen családban nőnél fel a legszívesebben? 

Már nem születnék más családba. Ez adatott, innen indultam el, ez volt az utam. 

Ismerek rendezett polgári családokat, ahol a gyerekek legalább ugyanannyit szenvednek, hogy megtalálják önmagukat, és ne a szüleik vágyteljesítői legyenek. A küzdés nem a cigány származásom és hátrányos helyzetem velejárója. 

Ki betegséggel, ki mással küzd. Fontos, hogy értékeljük az életet, és minden reggel hálát adjunk a létezésünkért.   

Ha most a tükörbe nézel, mit látsz? 

Egy elégedett nőt, aki hálás azért, mert mindent elért, amire vágyott. Nem vágytam nagy dolgokra, de van családom, biztonságban érzem magam, érték a munkám, szeretnek, és jól fektettem be az Istentől kapott talentumaimat. Van még hová fejlődnöm, de igyekszem.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2024. novemberi számában jelent meg. A Képmásra előfizethet itt.