A Rózsakirály lánya – Luby Margit, az első magyar etnográfusnő

Szamosköz a neve a Tisza és a Szamos között elterülő síkságnak. Mára kezd feledésbe merülni a múlt századi névadás, amely mostanra csak néprajzos berkekben használatos. Mivel ennek az írásnak a főszereplője egy néprajztudós, ráadásul az első, aki nőként vetette meg lábát a folklórtudományban, gyűjtőútjainak pedig évekig a fent említett helyszín szolgáltatta a terepet – elengedhetetlen, hogy ne tegyek említést erről a titokzatos tájról. A Szamosközt a szatmári Tiszahát, a Túrhát, a Szamoshát és az Erdőhát alkotják. A Tiszaháton bújik meg Nagyar, a Luby nemzetség ősi fészke, két folyó, a Túr és a Tisza ölelésében. „Ez a falu a szűkebb hazám” – vallotta egyik munkájában Luby Margit. 

Dr. Kiss Kálmán irodalomtörténész is itt született, akinek fáradhatatlan munkája lassan kezdi meghozni gyümölcsét. A múlt rendszer elfeledte az első magyar néprajztudósnőt és munkásságát. Gyermekkorának helyszíne, a klasszicista stílusban épült míves nagyari kastély pedig évtizedeken át az enyészeté lett a kis sírkápolnával együtt, ahol az etnográfus és szerettei pihennek. 

„A múltat végképp eltörölni!” jelmondat épp azokat az értékeket igyekezett megsemmisíteni, amelyeket a hajdani Lubyak képviseltek. Hiszen a birtok egykori urai remek agrárszakemberek, érzékeny művészet- és irodalompártóló férfiak és nők voltak. 

A II. világháborút követő nagy zabrálások hevében megsemmisült az értékes könyvtár, és a családi iratanyagnak is csak egy töredékét tudta megmenteni az akkor már idős Luby Margit.  

Hervadás a rózsakertben 

„A jó gyűjtő mindenek felett egy tökéletes mesemondó képességével legyen felruházva. A nép közt, ennek fonóházaiban, pásztortüzénél forogván, úgy szólva ott nevekedvén fel, beírja ennek nemcsak nyelvét, egyes kitételeit, hanem egész eszejárását, képzelődése, modora az elbeszélésben ki nem törlött betűkkel vésve álljon emlékezetében... Olyan legyen ő, ki, ha ama körben marad, születve volt a vidék legügyesebb mesemondója gyanánt szerepelni” – ez volt Luby Margit néprajztudós életbölcselete, ezzel a szemléletmóddal bírta szóra a hajdani sokat élt öregeket. A mesévé oldott emlékezet erejét hívom segítségül én is. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu, annak a falunak a határát három szép folyó mosta, abban a faluban állt egy gyönyörű, nagy kastély, amelyet Luby Géza földbirtokos, országgyűlési képviselő építtetett 1877–1879 között. A kastély kertjében ezer rózsa nyílt. Azóta illatoztak a kertben a különleges virágok, amióta a kastély ura és építtetője, Luby Géza beleszeretett Okolicsányi Margitba, akit feleségül is kért. A tizenhat éves lány igent mondott a férfinak, ő pedig szerelme jeléül csodás rózsakertet plántáltatott mátkájának. Luby Géza édesanyja, Ilosvay Katalin maga is rajongott a virágokért. Fülpösdaróci udvarházának kertjében sok száz virág nyílt. Gyermekei gyakran meglepték különböző, egzotikus növényekkel.

A nyíregyházi levéltárban őrzött iratanyagból ránk maradt feljegyzésekből tudjuk, hogy Katalin asszony nem egyszer maga is kérte, hogy fia és lánya különböző utazásaikról hozzanak neki egy-egy újfajta magot, hajtást. Luby Géza édesanyjától örökölte a virágok szeretetét. Méltán viselte a Rózsakirály nevet, amellyel a vármegyében illették, hiszen köztudott volt a rózsakertészet iránti szenvedélye. A kastélyát körülvevő rozáriumot saját maga tervezte. 

Rózsakertje vetekedett a Margitsziget rózsakertjével. Korabeli sajtótudósítások szerint kertjében a rózsatövek száma elérte a húsz-harmincezret is.  

A Rózsakirály boldogsága azonban nem tartott sokáig. A fiatal hitves családját nemzedékek óta „sötét átok”, egy öröklődő idegrendszeri betegség sújtotta. Ez a kór vetett véget kettőjük közös életének. Dr. Kiss Kálmán irodalomtörténész, a Luby család kutatója tanulmányában megemlíti: „Okolicsányi Margit minden valószínűséggel genetikailag hordozta az idegbetegségre való hajlamot. Már a házasság előtti időszakban is mintha konfliktusok terhelték volna a kapcsolatot. A családi korrespondencia szerint a heves természetű Luby Géza nem tudta tolerálni felesége betegségét, a házastársak kommunikációja sértő, durva stílusúvá vált. A válóper – melynek gyors és sikeres kivitelezése érdekében a felek római katolikus vallásukat elhagyva reformátusra tértek át – 1890-ben vette kezdetét.”  

Kép

Fotó forrása: luby.hu

Petőfi az emeleti szobában 

Luby Margit soha nem beszélt édesanyja idegi problémáiról, igyekezett gyermekkora napos oldalára emlékezni. Őt és testvéreit édesapja és apai nagyszülei féltő gonddal, nagy szeretetben nevelték. Margit életének meghatározó élményei azok a nyári vakációk lettek, amelyeket nagyszülei fülpösdaróci udvarházában töltött. 

„Darócon állott Luby Zsigmondnak, nagyapámnak a kúriája. Ma már az épület nem áll, a ház fényképe a Néprajzi Múzeumban van meg (…) Egy pitvarból vaslépcső vezetett fel egyetlen kis emeleti szobájába. Ha Petőfi ott volt a nagyapámnál, ebben a szobában lakott. Az volt a szokása, hogy ha elment, meg se mondta hová. Aztán egy-két nap múlva visszajött” – írta a legendás gyermekkori udvarház lakójáról Luby Margit 1956-ban a Petőfi nyomában című tanulmányában. 

Luby Zsigmond nemcsak Petőfi Sándorral állt jó barátságban, hanem a szomszéd szatmárcsekei birtokosokkal is, a Kölcseyekkel és a Kendékkel. A Lubyak költészetrajongó emberek hírében álltak. Sajnos a korszak irodalmi kiválóságaival folytatott levelezésük jelentős része az államosításnak és a szabadrablásoknak esett áldozatul. Luby Margit csak egy töredékét tudta megmenteni a felbecsülhetetlen értékű kulturális dokumentumoknak. 

Gyermekként édesapja, Luby Géza Petőfi-leveleket olvasott fel neki csendes estéken. Később ő rekonstruálta Petőfi Szatmárban írt vagy a hely által inspirált verseinek keletkezését (Falu végén kurta kocsma, A Tisza).  

Margit, „Szatmár szerető íródeákja” – ahogyan Dr. Kiss Kálmán irodalomtörténész nevezi – az anyatejjel együtt szívta magába a kurucok és a negyvennyolcasok ivadékainak történeteit a gyönyörű, szatmári népnyelven. Értette és ismerte az itt élő nép lelkét, beszélte nyelvüket. Nem az etnográfus, és nem a tanár távolságtartásával közelített szülőfaluja és a környező települések lakóihoz, hanem a gyermekkorban megszerzett bizalommal, amely az évek múlásával sem kopott meg. 

Kép

Fotó forrása: luby.hu

Életre szóló szerelem 

Luby Margit más utat választott, mint családja nőtagjai. Pályája öt év eltéréssel ugyanúgy a szatmári zárdából indult, mint Kaffka Margité. Személyesen ismerték egymást, sok közös emlék kötötte őket össze. Tanítónői oklevelét 1904-ben szerezte meg, egy ideig polgári iskolában, majd 1923 őszétől a budapesti Erzsébet Nőiskola (ma Teleki Blanka Gimnázium) polgári iskolai tanárképző gyakorló iskolájának volt a tanára, majd a kereskedelmi iskolák tanügyi igazgatóságnak munkatársa, később ­igazgatója lett egészen 1943-as nyugdíjazásáig. 

A „szerelem” 1927-ben talált rá, amellyel, ahogyan ő mondta, egy életre eljegyezte magát. A szerelmet néprajztudománynak hívták. Solymossy Sándor etnográfus indította el a pályán a fiatal tanárnőt. Móricz Zsigmond 1935-ben A boldog ember című regényével egy időben jelent meg az első magyar néprajztudósnő monográfiája, A parasztélet rendje címmel, amelynek országszerte hatalmas visszhangja lett. 

Illyés Gyula a Nyugat 1935. áprilisi számában így méltatta az ismeretlen néprajzkutatót: „Luby Margit érdeklődését nem a politika keltette fel a nép iránt; megfigyeléseit oly időben kezdte, amidőn még híre sem volt a mai jelszavaknak. Tárgyilagos, tudományos célzatú könyve tehát ártatlan abban, hogy megjelenésével így kapóra jött, hogy esetleg olyan visszhangot vet fel, melyet hasonló művek ezideig nem vettek fel, melyet különben megérdemel. 

Hosszú évek türelmes munkája fekszik ebben a könyvben. Mind a kétszázharminc oldala egy-egy sikeres leszállás abba az ismeretlen bányába, aminek a néplelket nevezik... 

Szóval ethnográfiai leírás, de sietek már itt megjegyezni, hogy tudományossága mellett is oly eleven nyelvezetű leírás, mely inkább naplóhoz teszi hasonlóvá. Luby Margit jó megfigyelő, de jó elbeszélő is, bátran mondhatom, hogy született epikus, íráskészségének köszönheti, hogy soha a tudomány színvonalából nemigen enged, műve a legjobb értelemben népszerű, irodalmi olvasmánynak is élvezetes, azért is tartom fontosnak, hogy ehelyütt az irodalmi alkotások sorában emlékezzem meg róla.” 

Megmentett értékek 

Luby Margit a II. világháború után nem tudott beépülni az új politikai rendszerbe. Otthonát, a nagyari kastélyt kifosztották, államosították. Ő bár magányosan, mégis nagy szenvedéllyel dolgozott tovább. Azonban szülőfalujába már csak örökre megpihenni tért haza. Koporsóját, 1976 júliusában az etnográfus kollégákkal együtt kísérték nagyari adatközlői. 

A szűkebb szakma az elmúlt évtizedekben is számontartotta Luby Margit néprajzkutatót és nagyari nyugvóhelyét. Kerek évfordulókon az etnográfusok, történészek eljöttek a faluba, és elhelyeztek egy-egy koszorút a Luby-kripta ajtaján. Negyedszázados csend után 2011-ben Kiss Kálmán kezdeményezésére, a település önkormányzatával és lakosaival összefogva felemelően szép ünnepséget rendeztek, amelyen Luby Margit halálának harmincötödik és Petőfi Sándor Nagyarban jártának százhatvanötödik évfordulójára emlékeztek. Az ünnepségen mintegy háromszázan vettek részt.  

Egy üzletember 2010-ben megvásárolta a romos Luby-kastélyt, amelyet felújíttatott, sőt a rózsakertet is újratelepíttette. 

Elsőként a nagyariaknak és az ide látogató turistáknak, iskoláscsoportoknak szerette volna renoválni az évszázados épületet. Mindent megtett azért, hogy a Lubyak egykori otthonából elhurcolt berendezési tárgyakat, festményeket felkutassa és visszavásárolja. A nagyari kastély a felújítás során kapta jellegzetes kék színét, amelyet a szatmári szilva ihletett. Az épület kertjében ma ismét ezer rózsa illatozik. A Luby Interaktív Kastélymúzeum 2013-ban nyitotta meg kapuit a nagyközönség számára.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.