„Fogd meg azt a két cipőt úgy, mintha két kiscica lenne” – Kuriózumokkal készül a MITEM

Elképesztő a látványvilága ennek a Jan Fabre-darabnak! 

Igen, egészen fantasztikus megoldások vannak benne. Látod ezt a képet, ahol a táncosok középkori lovagoknak vannak öltözve? Egyenként 15 kilogrammos páncélzatban táncolnak balettkoreográfiát. 

Ez majdnem olyan jelentős megterhelés, mint a tavalyi MITEM-en épp Jan Fabre monumentális, 8 órás, színész- és nézőpróbáló alkotása. Akkor azt vártad a leginkább.

A Mítikasz-csúcsra valóban kíváncsi voltam, mert akkor már tudtam, hogy én is fogok dolgozni a rendezővel. Ezek az előadások a kulisszák mögül nézve is nagyon érdekesek lennének, mert ki van készítve a színészeknek minden, amire szükségük lehet, hogy kibírják ezt a maratonfutáshoz hasonlító megterhelést.

Bele tudtad magad képzelni a színészek helyzetébe?

Az fantázia nélkül is érezhető volt, hogy nem lehet tréning nélkül végigcsinálni. Amiben én dolgoztam Jan Fabreval, az csak a másfélórás Vér vagyok, de ahhoz is kell a gyakorlat. Viszont, ha már belekezdett egy színész, akkor emberfeletti energiákat kell mozgósítania az alkotás érdekében. Fabre szerint a fáradt színész a jó színész, ennek megfelelően a próbái is a sokszori ismétlés szellemében telnek, ahol az anyag pontról pontra tökéletesedik, az állóképesség pedig napról napra nő. 

A sok ismétléstől pedig egyszer csak kitágul az idő, és olyan állapotba kerülsz, hogy azt érzed, megállíthatatlan vagy, bármeddig tudnád csinálni. 

Mi színészek pedig egy kicsit állapotfüggők vagyunk: vajon ma este be tudom-e járni a szokott utat, mi fog eltéríteni, és hogyan fogok visszatalálni…?

Én vágytam ezekre a megpróbáltatásokra, és arra is, hogy közelről lássam, ahogy Fabre dolgozik. Az ő szövegei tulajdonképpen költői víziókba ágyazott művészeti kiáltványok: mintha mindig a saját helyét és álláspontját próbálná leírni, meghatározni a világ történéseivel szemben, ezért a színész, aki maga is művész, úgy megy a színpadra, hogy elintéznivalója van az anyaggal. Így lesz az előadásnak egy nagyon erős személyes töltete.

Elképesztő látomás, festményszerű képekkel.

Szeretem azokat az előadásokat, amelyek kapcsolódnak más művészeti ágakhoz, amelyek ily módon inspirálódnak, és a Vér vagyok mintapélda ebből a szempontból. Jan Fabre egy flamand-belga rendező, nem mellesleg festő és képzőművész is, aki nagyon büszke a flamand gyökereire. Ügyel az alakok megvilágítására, a szereplők elhelyezésére a térben, rendszeresen szimmetrikus mozgásokat kért.

Úgy helyez el szimbólumokat, kultúrtörténeti utalásokat az előadásban, hogy azokkal európaiságunkat erősíti. Alapműveltséget igényel, hogy jól olvassuk a jeleket.

Arra gondolsz, hogy latinul beszélsz az előadásban?

Az élmény túlmutat ezen. Eléneklem John Lennon Cold Turkey című dalát latinul, ami az elvonási tünetekről szól. Ha valaki felismeri a dallamot, az máris jelent valamit számára. Nagyon hiszek a sorsszerűségben egyébként. 

Tanultam latinul két évig, mert gyógytornásznak is képződtem, mielőtt a Nemzetibe szerződtem. Nekem nagyon személyessé vált ez az előadás azzal, hogy azokat az anatómiai kifejezéseket, amelyek ott vannak a szövegben, már töviről hegyire ismertem. 

Maga a test, az erek, a vénák, az izmok, a vér, a biológiai elemek kapnak szerepet az előadásban, az általam megformált alak ezekkel a kifejezésekkel dolgozik.

Idén két darabbal is jön Jan Fabre. Mind a kettő, hogy úgy mondjam, irgalmasan rövid, egy-egy óra, ha jól emlékszem, a két monodráma?

Mintha a legrövidebb és leghosszabb előadások érkeznének tőle, igen. Jan Fabre a társulatával előszeretettel készít egyszemélyes előadásokat is, amelyeknek a szövegét általában ő maga írja. Most a MITEM-en az egyik előadás, az Én egy tévedés vagyok személyesebben szól az alkotóról, aki szervesen úgy alakította az életét és a munkásságát, ahogyan ő akarta anélkül, hogy tekintettel lett volna arra, mit kíván tőle a társadalom, vagy minek kellett volna megfelelnie. Ez már így önmagában is elég érdekes szerintem. A másik egy szerelmi vallomás, amire kifejezetten kíváncsi vagyok. Hiszek a szerelem legendájában címmel egy lovag az élet utolsó pillanatában a szerelméhez beszél személyesen, nagyon nagy tisztelettel.

Kép

Jelenet a Hiszek a szerelem legendájában című darabból − fotó: Hanna Auer

Laikusként azt gondolom, hogy nagyon nehéz műfaj a monodráma. Egyedül megtölteni a teret, nem ereszteni a tekinteteket. Milyen többlet kell ehhez?

A monodráma szerintem olyan, mint a maraton, amire mindenki úgy gondol, hogy de jó lenne lefutni, ám azért rettegünk is tőle, hogy hogy lehet felkészülni rá?! 

Ismerek olyan színészt, aki azért kezdett el futni, hogy az egyszemélyes előadását le tudja játszani, mert valóban nagy megterhelés. 

Legutóbb ilyesmire még a főiskolán vetemedtem, azért, mert az volt a feladat. Szeretném magam megmérettetni ilyen szempontból, de még csak két éve vagyok ennek a társulatnak a tagja, ezért inkább a kapcsolódási lehetőségeket keresem a kollégáimmal, a csapatmunkát, hogy minél több időt tölthessek velük, hogy jól megismerjük egymást. De egyszer talán majd én is vágynék a személyes hitvallásomat színpadra tenni, valószínűleg egy standup formájában.

Milyen most, 2025-ben a Nemzeti Színház Szilágyi Ágota szemével?

Szeretném, ha otthonosan érezné magát minden művész, aki hozzánk jön.

Kép

Szilágyi Ágota a King Lear Show című darabban − forrás: Nemzeti Színház

Te saját személyedben össze tudod kötni a magyarságot Erdélytől Felvidékig, önmagadban meg tudod testesíteni a határokon átívelő hidakat. Viszont nemzetközi vonatkozásban is sok rendezővel dolgoztál együtt. Kikkel találkozhatunk még a MITEM programjában?

Minél több évet tölt itt az ember, annál több olyan rendezővel találkozik a MITEM-en, akivel már valamilyen módon kapcsolódott. Az idei MITEM programjában például ott van Terzopulosz egyik előadása az Oreszteia. Dolgoztam vele a tavaly bemutatott Kurázsi mamában. Ezek a találkozási lehetőségek azért izgalmasak a rendezőkkel, mert lehetőséget adnak számomra a színészi önreflexióra is. Látom, hogy egy rendező hogyan dolgozik együtt más csapattal, azon keresztül világosabb, mi az, amit én akkor nem értettem meg, vagy kevésbé jól csináltam, esetleg jobban csináltam. 

Avtandil Varszimasvilinek is jön egy előadása, A szerelem sétányai. Vele is nagyon szerettem dolgozni, az ő darabjában volt az első megmutatkozási lehetőségem a Nemzeti Színházban annak idején. 

A nemzetközi mezőnyből fontos kiemelni Silviu Purcaretet. Nekem ő nemcsak azért fontos, mert vele dolgoztam utoljára, hanem mert román rendező, és én is ott születtem. Főiskolásként láttam egy Kolozsváron készített nonverbális előadását, a Pantagruel sógornőjét, ami abban az időben rendkívül újító volt, különböző nemzetiségű színészek játszottak benne együtt, a mai napig emlékszem a képeire.

Most pedig sikerült vele együtt dolgozni – két Romániában született színházi ember találkozott Budapesten, a Nemzetiben egy közös bolondozásra –, mert vígjátékot rendezett nekünk. Mérhetetlenül jól esett az a finomság, tisztelet és játékosság, amivel ő dolgozik. 

Gyakran használt állatos instrukciókat, például, hogy „fogd meg azt a két cipőt úgy, mintha két kiscica lenne”. Ezt azonnal értettem. 

Az Olasz szalmakalap olyan vígjáték, ami nagyon jól jött most nekünk.

Ezzel a múlt hónapban bővült a Nemzeti repertoárja, de mit hozott nektek, ami hiányzott?

Ritkán játsszunk vígjátékot, a repertoárunkban általában komoly, súlyosabb szövegek kapnak helyet. Ez az előadás egy friss tavaszi, éltető fuvallat számunkra. Nem beszélve arról, hogy végre egy előadás, amiben klasszikus díszletelemekkel lehet találkozni. Vannak székek, amelyekre le lehet ülni, ajtók, amelyeken be lehet menni, rengeteg helyzetkomikumot teremtve ezzel, s mindez játékos, könnyed és emberi egyszerre.

Purcarete most két előadást hoz a MITEM-re, az egyik a Gertrúd…

A másik pedig a Jónás, a Radu Stanca Nemzeti Színház és a Tokyo Metropolitan Színház közös produkciója, aminek Marin Sorescu a szerzője – én pedig jól ismerem a szövegét, mert benne volt a középiskolás tananyagban. Szerintem zseniális az ötlet, hogy ezt a szöveget egy japán színész játssza: egy monológot a cet gyomrában. Áramlik benne a spiritualitás, a filozofikus gondolkodás, jelen van a természet közelsége.

Szerinted miért zseniális ötlet a japán főszereplő? 

Pont a szöveg spiritualitása miatt. Költői, de nagyon tiszta gondolatvezetésű mű, a japán kultúrával rokon ez az egyszerűség, tisztaság.

Kapcsolódsz ezer szálon Purcaretehez, de jön a temesvári színház is, ha jól tudom. Velük van kapcsolódási pontod?

Pontosabban a német társulat Temesvárról, akik a Bukaresti Zsidó Színházzal hoznak közös előadást. 

A koprodukció nem mindennapi: dokumentum-színházi előadásban dolgozzák fel egy antiszemita támadás történetét 1938-ból, amikor kézigránát robbant a temesvári színház épületében. 

A Sidy Thalt nemcsak azért szeretném megnézni, mert inspiráló az együttműködés, hanem mert én a temesvári színházban kezdtem a pályafutásomat – és akkoriban erről a történetről nem is hallottam.

Sok rendező munkáját érintettük – melyik színházi formanyelv a legkomfortosabb számodra? 

Abban a formanyelvben érzem jól magam, amiben lehet nagyon személyesen fogalmazni. Nem tartom magam ügyes karakterszínésznek, inkább belülről kifelé építkezem. Sokkal jobban izgat az ember a motivációival együtt, mint a karakter. Persze fontos része a színművészetnek, hogy hogyan beszél, miként hordja a haját, hogyan öltözik egy szereplő. Ezek is lényegesek, de engem a másik megközelítés sokkal inkább izgat. Ha van rá lehetőségem, hogy kerülve az öncélúságot beszéljek egy témáról, ami engem is foglalkoztat, abban nagyon jól érzem magam. Az elvontabb, költőibb szövegek mintha több lehetőséget és szabadságot adnának az ilyenfajta személyességnek. 

Támogatott tartalom