Mielőtt felgördül a függöny, avagy ahová a nézői szem már nem lát el

A premier-előadások kiváltsága, hogy ilyenkor a közönség először láthatja azt a színpadon megteremtetett összhangot, ami hosszú hetek munkájának eredménye. Nincs olyan néző, aki ne töprengett volna még el azon, vajon hány ember szorgoskodik a színfalak mögött, a rendező és a színészi gárda mellett kik dolgoznak még az összképen. A Nemzeti Színház legújabb produkciója, a Liliom fotóspróbáján jártunk, hogy meglessük, mi zajlik a függöny mögött. 

Ahány színház, annyi Liliom

Bár Molnár Ferenc örökérvényű darabja az 1909-es ősbemutatón megbukott, ma már alig tudnánk olyan magyarországi színházat mondani, amelynek repertoárjában valamikor ne szerepelt volna ez a klasszikus. A Liliom sikere azonban nem szorult az ország határain belülre, ugyanis a nehéz kezdés után többek között a Broadwayt is meghódította.

De mi lehet valójában a darab sikeressége mögött? 

Egyrészt az életrajzi ihletettség és a szerzői szándék hozta meg a dráma sikerét, Molnár ugyanis saját kapcsolatainak brutalitásából, durvaságából inspirálódott, olyan morális kérdéseket firtatva a dráma cselekményében és a szereplők kapcsolatrendszerében, mint a szeretet és az erőszak viszonya, vagy a megbocsáthatóság határai. 

Másrészt a darab rugalmassága és formálhatósága teszi különlegessé a művet, Molnár ugyanis nagyon megengedő színműíró, aki szabad kezet adott a rendezőknek. Ebből kifolyólag ma nem tudnánk két olyan Liliomot megnézni az országban, amelyek a történeti íven túl rendezésükben és színészi játékukban is hasonlatosak volnának, így elmondható, hogy bár maga a mű több mint száz évvel ezelőtt született, esszenciájában nem, csupán rendezésében változott.

Zsibvásár, élő zene, görkorcsolya

Nincs ez másképp a Nemzetiben bemutatott Liliommal sem, amelyet ezúttal Fejes Szabolcs, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves rendezőhallgatója alakított át saját – és a színészi gárda – víziói szerint. „Van egy adott jelenet, amit megírt a szerző, és én amögé építek egy tágasabb világot. Szeretem például a mellékkarakterek történetét kibontani, majd a szálakat elvarrni, mintegy szélesebb perspektívát nyújtva a befogadók számára” – meséli Fejes Szabolcs.

Kép

Fejes Szabolcs a kulisszák mögött − Fotó: Éder Vera

Mire számíthat még a néző ebben a rendezésben? Elsősorban a rendhagyó módon hét képből álló külvárosi legenda kibővítésére egy kis interaktív elő- és utójátékkal, amelyek egyszerre testesítik meg egy cirkusz, egy vidámpark és egy zsibvásár hangulatát, ahol bohóctól és zsebtolvajtól kezdve, kártyatrükkösön és zsonglőrökön át egészen az élő zenéig minden megtalálható. 

Ebből a hangulatból a néző sem maradhat ki, passzív szemlélőből ugyanis egy csapásra aktív résztvevő válik, akit vár a körhinta és sok egyéb izgalom, játék.

Ez a keserédes történet furcsamód egy talpig rózsaszín, habos-babos díszletben valósul meg, némi disszonanciát keltve a cselekmény és a látvány egységét illetően: Liliom (Bordás Roland) és Juli (Battai Lili Lujza) várva várt happy endje elmarad, helyette sokkal inkább morális üzenettel gazdagítja a darab a közönséget.

Mielőtt felgördül a függöny

Mielőtt azonban mindez a nézői szem elé tárul, valódi metamorfózison esik át mind a helyszín, mind a szereplőgárda. A nézőtéren sötétség uralkodik, ám a színpadon világító reflektorok között a díszítők sürögnek-forognak. Kezdetben ugyanis a színpad üres, a díszletnek még nyoma sincs, a körhinta egyes részei apránként szállingóznak be a Gobbi Hildába. A hatalmas háttérpanelek lassan a helyükre kerülnek, az apró részleteket ellenőrzik: tökéletesen állnak-e a körhinta lovai, megfelelő szögben vannak-e a fotelek? Egy gondos ügyelő még az apró dolgokat is ellenőrzi, utasításokat ad, hogy a kezdésre minden a helyén legyen.

A körhinta sok szempontból rendhagyó díszletelem, egyszerre szolgál fotósműhelyként, konyhaként, nappaliként, ugyanakkor egy hatalmas veszítővászon is helyet kap rajta, amely egy ideig megállítja majd a színészi játékot, és egy filmes betét veszi át a cselekményvezetést. „A filmnek van egy olyan üzenete, hogy nem megváltoztatható, előre elrendelt. A néző is teljesen máshogy kezel egy filmbetétet, mint egy színházi jelenetet: más a tér, más a látószög, ennek fényében a nézőnek teljesen más a realitásigénye is” – mondja Fejes Szabolcs. 

„Molnár darabjának legfontosabb üzenete, hogy a tetteinkért vállalni kell a felelősséget, ebben a rendezésben viszont a néző megérkezik ebbe a púderrózsaszín idillbe, ahol minden olyan végtelenül könnyűnek tűnik. Ezt akartam egy kissé ellensúlyozni ezzel az eleve elrendelt fekete-fehér valóságdarabbal.”

Amikor a díszlet már a helyén van, tökéletesen áll a vetítővászon, a rendező, a hangosítók és a világító mellett megjelennek az addig a színfalak mögött meghúzódó színészek is. Ki-ki az öltözőből, a fodrászoktól vagy a sminkasztal elől szállingózik fel a színpadra hangpróbára. A darab egyik fontos eleme, hogy szinte kivétel nélkül minden színésznek van saját hangszere, amelyet játék közben megszólaltat, így a mikrofonpróbák után a termet trombita, gitár és hegedű hangja tölti be.

Kép

Fotó: Éder Vera

Mindeközben a fogyóeszközök, az úgynevezett egyszer használatos kellékek utántöltése is zajlik a háttérben, hiszen a pattogatott kukorica és a vattacukor elengedhetetlen része a karneválhangulatnak, így a Fejes Szabolcs-féle Liliomból sem maradhattak ki ezek az apróságok.

Természetesen nem csak az előkészületek sorsdöntők egy-egy előadás szempontjából. „Talán izgalmasabb lett volna azt nézni darab közben, hogy mi minden történik a színfalak mögött, hiszen ami a néző előtt megjelenik, az csupán apró szelete a stáb összehangolt munkájának. De nem látsznak például a füstgépek kezelői, az ügyelő, a gyorsöltözőben lévő segítők vagy a kellékesek” – meséli nekünk Fejes Szabolcs a főpróba napján, amikor már minden színész és stábtag izgatottan várja a bemutatót.

„A színház világa varázslatos dimenzió, amelyben a nézők csupán a végső, megkomponált képet látják. Ám ami a kulisszák mögött történik, az egy külön univerzum: feszültség, izgalom, a művészi alkotás utolsó simításai.” 

Egy premier előtti főpróba hete talán a legizgalmasabb időszak a színészek és a stáb számára: minden mozdulat, minden szó, minden fényjáték a helyére kerül – vagy éppen teljesen átalakul. Ezúttal például a próba alatt még javában sercegett a toll a rendező keze alatt, aki azt vallja, hogy „soha nincs kész előadás, csak bemutató.” Ez persze nem azt jelenti, hogy az utolsó napokban is kardinális változások történnek, de nüansznyi módosítások mindig előfordulnak, amelyek egy-egy megmozdulást, gesztust, replikát érintenek, mintegy utolsó csiszolásokként, mielőtt felgördül a függöny. 

Támogatott tartalom