„Nem hittem, hogy van olyan oktató, aki mozgássérült létemre leugrik velem”

Egyszer felhívott az egyik legkedvesebb barátnőm, és azt mondta, kapcsoljam be a tévét, mert valami nagyon izgalmas dolgot fogok látni. A képernyőn aztán megláttam gerincsérült kedvesét, aki épp ejtőernyővel a hátán készült ugrani. 

Szinte azonnal felhívtam őket, hogy adják meg az oktató számát. A találkát a következő hétre beszéltük meg. Anyu persze mindent megtett, hogy lebeszéljen erről a – szerinte – életveszélyes mutatványról. El sem tudta képzelni, mi lehet egy ilyen eszement kalandban annyira jó, hogy megérje kockáztatni érte a testi épségemet. Apu viszont szerencsére némileg bevállalósabbnak bizonyult. 

Mire legközelebb találkoztunk, már mindent leszervezett, és azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy „Ugrasz vagy nem?”

Istennek hála, vasárnap lévén az akkor velünk lakó nagymamám mindenáron el szeretett volna menni templomba, ahová anyu kísérte el őt. Mi pedig apuval ketten maradtunk a lakásban. Naná, hogy igent mondtam, és már indultunk is!

A helyszínen egy csapásra az is nyilvánvalóvá vált, hogy az oktató, akit édesapám talált, előttem még sosem találkozott mozgássérült emberrel. Így hát az sem volt meglepő, hogy annak ellenére, hogy addigra már minimum 300 sikeres ugráson túl volt, minden bizonnyal sokkal inkább megijedt a kihívástól, mint én a magasságtól.

Ezt látva elhatároztam, hogy ugrás közben az első adandó pillanatban, amint erre képes leszek, megszólalok, hogy nehogy azt higgye, rosszul vagyok odafönt. Ám ezt nem is volt olyan könnyű kivitelezni, mint ahogy gondoltam. 

Ha az ember 3000 méterről ugrik alá egy kis repülőből, a levegő olyan gyorsan süvít el mellette, hogy egy hang sem jön ki a száján.

Velem is így történt, és csak akkor tudtam megszólalni, amikor oktatóm már kinyitotta az ejtőernyőt, és mindketten azon gondolkodtunk, a másik vajon jól van-e. 

Amikor sikerült megszólalnom, csak annyit mondtam: „királyság volt”. Földet érve kaptam egy oklevelet a Tériszony ejtőernyős iskolától (így hívták az intézményt), miszerint lehoztam a hátamon az amúgy igen jóképű oktatómat. 

Édesanyám, aki időközben egy másik reptéren keresett minket, gyanítva, hogy nem ok nélkül mentünk el ketten kirándulni, az oklevélre már csak azt tudta mondani fáradt, de megkönnyebbült hangon, hogy: „nem vagytok normálisak, de legalább túléltétek”. Hát, így zajlott életem egyik legnagyobb élménye. Az ugrást bármikor megismételném, és mindenkinek csak ajánlani tudom!