Nagyi veszélyes kalandja

A kihangosított telefon körül ülve mind a négyen érezzük, hogy ahogy telnek a másodpercek, a pillanat a fontos kérések csendjévé növekszik. Mint amikor egyetemistaként Görögországba akartam menni az akkori barátommal, vagy amikor a lányom gimiben piercinget szeretett volna, meg a fiam jogosítványt… és mielőtt későbbi vejeink megkérték lányaink kezét… De a leghosszabb hatásszünet sem nyúlhat a végtelenségig, mert érdektelenségbe fullad az előadás, ezt anyu jól tudja. Jön is már a drámai tetőpont: „Vigyetek el engem a Pennybe shoppingolni”.

Kávéscsészék koppannak az asztalon, a leesett állak alatt. Összenézünk. Az én 74 éves anyukám, aki három krónikus betegséget cipel évtizedek óta; aki eddig fegyelmezetten ki se tette a lábát a kertkapun? Aki orvos apukámat trenírozza hetek óta, hogyan kell a higiéniai rendszabályokat betartani; aki büszke arra, hogy soha semmi feleslegeset nem vásárol; aki szembetegsége miatt már évek óta nem tudja kiböngészni az áruk címkéjét? Akinek a férjét az említett élelmiszerboltban megalázta és megmotozta a túlbuzgó biztonsági őr, ezért azóta soha be nem teszi a lábát oda, vagyis apukámnak eszébe sem jutna elkísérni, hogy segítsen neki? Mert hát mi, ugye, 65 év alatt be sem léphetünk.

„Tessék? Anyukám, megvesszük mi neked, amit kérsz, elmegyek veled sétálni is…” Próbálok érveket találni, de közben már ő is sorolja, hogy kesztyűt vesz meg maszkot, hogy 9-től úgyis csak az öregek mehetnek, ezért nem lesz tömeg. Hogy annyira vágyik már rá, hogy kiválassza, amit megvesz. És végül a legütősebb indok, hogy ő ezt már eldöntötte.

Akkor nincs mit tenni, ébredtem rá, akkor akár elmegy nélkülünk is. De közben már én is másképp láttam.

Eszembe jutott, milyen kilépni egy fojtott levegőjű szobából, egy iskolai évzáró ünnepségről vagy az irodából egy nagy hajrá után, a nyaralás előtti este. Hogy én sem vagyok egy shoppingkirálynő, de már hónapok óta szeretnék venni egy farmert meg egy cipőt, és a szokásossal ellentétben ez a terv most nem nyűgnek, hanem lehetőségnek tetszik.

Pár pillanatra én vagyok ő, az irodalomszerető és hajdan verseket író, egykor tündöklő logikájú és csillogó tekintetű, szellemes matematikus, aki mindig a társaság középpontja volt, akit körülrajongtak a tanítványai. Ő, aki már nem ismeri meg a tanítványokat és kollégákat az utcán, ha ráköszönnek, aki lassan egy évtizede szokja, hogy egyre kisebb távokat tesz meg a gurulós bevásárlós járókájával, pár éve azt is, hogy nem rittyenthet három fogásos ebédeket az unokáinak. Sütit sem süt szívesen, amióta a mirelit meggy helyett csirkemájat olvasztott ki. Persze a gyerekek kocsival elviszik magukhoz ebédre – hisz már régóta nem vezet. Lassan talán azzal is megbékél, hogy a vakság felé tartva sosem fogja újraolvasni a Thibault családot, és nem gyönyörködhet a Kondor Béla-rézkarcban, amelyet az első fizetésükből vettek.

Milyen érzés lehet napról napra elveszíteni szabadságunk maradékait? És mekkora jelentősége van a járványügyi ajánlásokhoz képest annak, ha egy morzsányit mégis visszakaphatunk belőle, ha csak egy bevásárlás erejéig is?

Megvan a Házibuli parkolós jelenete, amikor ülnek az aggódó szülők az éjszakában kamasz utódukra várva? Miközben lassan telnek a percek, az jár a fejükben, vajon jól tették-e, hogy beleegyeztek. Hogy emlékszik-e még a tanácsaikra. Hát így várakoztunk mi a nagyira szombat délelőtt, az élelmiszerbolt parkolójában.

És igen, benne volt a pakliban, hogy a biztonsági őr majd őt is gyanúsan méregeti, mit szöszöl annyit a felvágottaknál. És az is, hogy a pénztárnál elfelejti a PIN kódját, és kiönti az összes aprót a pultra. De hazaérve úgy mosolygott anyu, mint amikor két hónappal ezelőtt távoli eléréssel bevettük egy csoportos Skype-beszélgetésbe, amit kivetítettünk neki a nagy tévéjére.

Az előszobában lepakoltunk, ő a kezembe nyomott egy tálca sütit meg egy boltban vett tortát az aktuális szülinaposnak. Búcsúzóul én is hazárdírozásba kezdtem, és végre, hónapok után először, alaposan megölelgettem az én anyukámat.