Nagyböjt gyerekekkel – Elég, ha lemondunk a sonkás szendvicsről?

Az angoltanárom tanácsa szerint, ha belebonyolódom egy gondolat kifejtésébe idegen nyelven, akkor képzeljem el, hogy egy ötévessel beszélek, és rögtön egyszerűsíti az agyam az összetett mondanivalót. De mit tegyek akkor, ha maga a gondolat, amiről beszélni szeretnék, már idegen nyelven van? Olyan nyelven, amelynek a szavai számomra is hosszú évek alatt telítődtek tartalommal. Mit tegyek, ha sem az óvodás, sem a kiskamasz nem nyitott egy otthoni hittanórára, de mégis szeretném megosztani velük az ünnep tartalmát, valahogy együtt készülni velük a tojásfestésen kívül is? Két lehetőségem van ebben az esetben: vagy néma maradok, vagy nem arról beszélek, amit már tudok, hanem újra nekifogok velük együtt, tapasztalati úton a megértésnek.

Érvek a némasági böjt mellett:

1. Elég a példa, a saját meggyőződés. Egy hittantanár mesélte, hogy magabiztosabban megy be tanítani, amióta kapott egy egyszerű tanácsot: Nem baj, ha nem tudja megértetni a gyerekekkel, miért fontos hittanra járniuk, elég, ha ő maga szilárdan hiszi, hogy fontos, hogy a gyerekek hittanra járnak. A mi nemzedékünk kényszeressége, hogy azt akarjuk, a gyerekeink értsék, miért úgy neveljük őket, ahogy.

A példa mellett bevonhatjuk őket a szeretet cselekedeteinek gyakorlásába: beszállhatnak az adománygyűjtésbe, együtt látogathatjuk a magányos rokonokat, és mellesleg részesülnek a böjti asztal hiányaiból – ennyi lehet, hogy elég is.

2. Elég az utolérhetetlen mester, Jézus szava az evangéliumokban. Nála tökéletesebben úgysem lehet csinálni. Nekünk csak az a dolgunk, hogy annyit elmondjunk: most a Bibliából fogunk olvasni. Jézusnak olyan dolgokat kellet megértetnie az egyszerű emberekkel, amiket csak ő látott: az Atyáról és a mennyek országáról beszélt. Mesélt az apáról, aki levágatja a hizlalt borjút, amikor hazatér a tékozló fiú; beszélt a szőlősgazdáról, aki ugyanazt a bért fizeti annak, aki egész nap nála dolgozott, és annak is, aki az utolsó fél órában tért be hozzá. Talán elég, ha elolvassuk azt is, hogy ugyanez a Jézus böjtölt és imádkozott, és képes volt ellenállni a sátán kísértésének. És természetesnek vette, hogy tanítványai böjtölnek majd és imádkoznak, mert a böjt és az ima a vele való kapcsolattartás része. Csak addig nem böjtölt a násznép, amíg vele volt a vőlegény.

Magyarázat helyett: a tapasztalás útja:

Miért jó az Istennek, ha nem kapok csokit? – kérdezi az ötéves. Miért jó az Istennek, ha pénteken nem kerül sonka az uzsonnába? Picit röhejes lenne egy óvodásnak azzal jönni, hogy megtanul szabaddá válni a csokoládétól.

Kép: Designed by Freepik 

Meg lehet próbálni – Jézus nyomán – példázatokkal élni. Nem is példabeszéddel, hanem cselekvéssel. Olyan alkalmakat teremthetünk, ahol kiderül, hogy ha valamit elengedünk, ha helyet csinálunk neki, akkor Isten kitölti azt a helyet. Ehhez a bizalmunkra és a nyitottságukra van szükség, de nem kell a gyerekeknek megmagyarázni. Elindulhatunk egy kirándulásra autó és költőpénz nélkül uzsonnával, kulacs vízzel. Megvárjuk a menetrendszerinti járatot, és onnan gyalogolunk, ahol a megálló volt. Megbeszélhetjük, hogy most nem érdekel minket, hol találunk büfét, nem érdekel, hogy árulnak-e guszta hűtőmágnest. Ha csak annyit mondunk, hogy ma így akarunk kirándulni, akkor a gyerekeknek már valószínűleg feltűnik a különbség, és nem kell elmagyarázni, hogy pontosan hogyan hívjuk meg ezáltal Istent erre az együttlétre.

Megtehetjük, hogy mi szülők nem internetezünk otthon, vagy megmondjuk, hogy ezen a napon nem megyünk boltba akkor sem, ha mégis hiányzik valami otthonról. Rengeteg hasonló helyzetet lehet teremteni, ahol mi, szülők tudatosan választunk, tudatosan csinálunk helyet Istennek, tudatosan vagyunk jelen, de a gyerekeknek nem rágjuk szájba, nem értelmezzük, nem mondunk tanmeséket, csak bevonjuk őket a szituációba.

Amikor ezen gondolkodtam, és próbáltam minél egyszerűbb képet találni, hogy én is jól értsem, amit át akarok adni, akkor beugrott egy kétéves forma gyerek, aki mindkét kezében valami számára kedves és éppen nagyon érdekes játékot szorongat. Ha egy ilyen kisgyereknek odadobunk egy labdát, akkor tudatosan elejti, ami a kezében van, és a labda után nyúl. A kisgyereknek ehhez a gesztusához kell az egyidejűség, hogy ő már lássa a labdát, amikor helyet készít neki.

Számomra a böjt nagyon hasonlít ehhez a szituációhoz, azzal a különbséggel, hogy előbb elengedem, amit szorongatok, és tudom, várom, remélem, hogy Isten megcéloz valamivel.