Nagy Anna: „Az ember nem is tudja, mennyire erős, míg magára nem marad a nehézséggel”

Mennyire érintettek az egyszülős létben a határon túli magyar közösségek?

Nemrég megnéztük azokat a megyéket, ahol 20 ezernél több magyar él, majd megvizsgáltuk a népszámlálási adatok alapján nyilvántartott egyszülős családok arányát és számát. A magas számokra fel kellene kapnunk a fejünket: a Felvidéken jóval, a Vajdaságban némileg magasabb, Erdélyben és a Partiumban valamelyest alacsonyabb az egyszülős családok száma, mint a mi 28 százalékos arányunk, ami több mint 340 ezer családot jelent. 

Ennek ellenére nem tudunk róla, hogy a határon túl ők egyáltalán szóba kerültek volna a közbeszédben és a (család)politikában. Kárpátaljáról nem is beszélve. Ott az évtizedek óta nem létező népszámlálási adatok nélkül is tudjuk: egyszülősnek lenni tragikus. 

Rengeteg egyszülős kárpátaljai család él Magyarországon, mert az apát nem engedték át a családdal, vagy fordítva: az apák elmenekültek, a család pedig maradt az idős szülőkkel. 

Ahogy nálunk, a határon túl is igaz általánosságban: minél hagyományosabb életmódú egy közösség, annál alacsonyabb az egyszülősök aránya. A másik fontos tényező e tekintetben a szegénység: amint egyszülős lesz egy család, sokkal nagyobb eséllyel él nehéz körülmények között. Bár törekszünk a bérkiegyenlítésre, ahol az anya az egyedüli családfenntartó – nálunk az egyszülősök 81 százalékánál így van –, ott általában kevesebből élnek, mint ahol ez az apa.

Mi a helyzet az egyszülős apákkal a Kárpát-medencében? Egy nemrég rendezett konferencián elhangzott: Erdélyben nem tudják megszólítani őket.

Erdélyben jóval magasabb a számuk, a Felvidéken alacsonyabb, Vajdaság közelít leginkább a magyar 19 százalékhoz, Kárpátaljáról pedig erről sincs adatunk. Valaki meg is kérdezte a konferenciánkon: ilyen sok apához kerül válás után gyermek? Itt tennék egy kitérő, de fontos megjegyzést: az egyszülősség és a válás közé ne tegyünk egyenlőségjelet! Az ember rengeteg okból nevelhet egyedül gyereket. Nálunk a legfiatalabban megözvegyült anya 27 éves volt. 

A férfiak számára jóval nehezebb magukról vagy a nehézségeikről beszélni, a lelki dolgokról végképp, mint a nőknek – ebben nem látok jelentős változást. Időnként szervezünk egyszülős apás programokat – volt, amikor népszerű volt, és volt, amikor le kellett fújnunk. Semmiképp nem engedjük el őket – főleg, hogy az egyéb programjainkra azért eljönnek ők is, ha nem is nagy számban.

Bartis Erika, a csíkszeredai Egyedülálló Szülők Klubja vezetője szerint ma is erős a szégyenérzet, a megbélyegzés, akár családon belül is, pedig Erdélyben már vannak civil kezdeményezések.

Igen, Erdélyben már vannak egyszülős kis közösségek. A Vajdaságban egyelőre szóba sem kerülnek, Szlovákiában a nekik szóló családtámogatások mértéke elhanyagolható. 

Minél kevesebbet beszélünk az egyszülősökről, ők annál inkább úgy érzik, nem is lehet – így ez továbbra is stigmatizált élethelyzet marad. 

Nem lehet elvitatni, hogy a gyermekkor meghatározza az életünket. Mivel az egyszülősség több százezer gyermeket érint hátrányosan, a kérdés társadalmi szintű. Ha nem vagyunk hajlandók legalább részmegoldásokkal próbálkozni, ha teljesen magukra hagyjuk őket, akkor gyakorlatilag azt várjuk el, hogy maguk oldják meg a helyzetüket valahogy. De nem tudják. Döntéshozóként, civil vezetőként, vagy akár azért, mert például gyermekünk osztálytársáról van szó, kötelességünk segíteni nekik – ez nem szívesség, hanem befektetés a jövőbe, ahogy minden gyermek az.

A nagyváradi Bíró Rozália szerint a legnagyobb segítség számukra a közösség.

A közösség csak egyik része a segítségnyújtásnak. Vegyük először a fizikai szempontokat: ha egy gyereknek nincs cipője, szemüvege, járókerete, venni kell neki. Aztán vannak a szülői alapszükségletek: alapvető élelmiszerek, tisztító- és tisztálkodó szerek, lakhatás stb. Válás után gyakran nem tudnak mit kezdeni a közös lakással, a házastárs halála után nem tudják tovább fizetni a törlesztést. Sokszor nem tudják, mi jár nekik, mit tehetnek – fontos, hogy legyen lehetőségük kérdésekkel jogi vagy más jellegű tanácsadóhoz, pszichológushoz fordulni, vagy eljöhessenek olyan foglalkozásainkra, amik segíthetnek átvészelni a mindennapokat.

De ugyanilyen fontos a valahová tartozás érzése – hogy ne azt éljék meg, hogy mindenhonnan kilógnak. Az elszigetelődés sokkal nehezebbé teszi a mindennapokkal való megküzdést is, ami önmagában is kihívás – és még szó sincs arról, hogy a szülőnek magával is kellene foglalkoznia. Pedig mindezt csak akkor tudja jól vagy jobban elvégezni, ha a lelke rendben van, ha az egyszülőssé válás traumáját fel tudja dolgozni – ez gyakran nem megy külső segítség nélkül. Ha a szülőnek tudunk segíteni abban, hogy talpra álljon, akkor a mindennapokat is sokkal jobban kezeli, gyereke(i)t is jobban a víz felett tudja tartani.

Az ember nem is tudja magáról, mennyire erős, amíg teljesen magára nem marad egy nehézséggel. A közösség erejét nem tudjuk eléggé átérezni addig, amíg nem szorulunk rá. Bármilyen nehéz élethelyzetben a legtöbbet azok tudják adni, akik ugyanazt átélték. Amikor egy ismerősöm férje meghalt, azt mondta: az özvegy szomszédasszony tudta legjobban, milyen helyzetbe került, és mi az, ami segíthet neki. 

Amikor várandós csoportunkba eljött körülnézni egy abortuszt tervező hölgy, olyan közösséget talált, amelytől azt hallotta: „hidd el, meg lehet csinálni”. A kisfia már négyéves. 

A határon túl, különösen a szórványban élőknek a magyar nyelvű közösség több szempontból is sokat adhat.

A leginkább máshogy élők a sérült gyermeket egyedül nevelők. Nekik milyen lehetőségeket nyújt az Egyszülős CsillagPont?

Az érintett családokban sokkal nagyobb esélye van annak, hogy szétmegy a szülők kapcsolata: nem bírja el azt a megnövekedett terhet, ami kettőnek is sok. Az Eurostathoz igazodó statisztikákban nincsenek benne azok az egyszülős családok sem, ahol 24 évnél idősebb sérült gyermek él, aki gyakorlatilag élete végéig gondoskodásra szorul – ez még kb. 16 ezer magyar „gyereket” jelent. Ezek olyan szívszorító helyzetek– például amikor egy 70 éves édesanya gondoskodik a 40 éves gyerekéről –, amelyek élethosszig fennállnak. Ők is meg szoktak minket keresni, leginkább anyagi problémák miatt. 

A sérült gyerekek számára nem mindig érhető el időben az állami fejlesztés; lehet, hogy csak egy-másfél év múlva, ami számukra nagyon hosszú idő. Az Egyszülős CsillagPontban fél évig heti egy órában foglalkozunk fizikailag vagy mentálisan sérült, 16 évesnél fiatalabb gyerekekkel. Sok visszajelzést kaptunk: a gyerekek elkezdtek máshogy működni, és a közösségben is megváltozott a helyük. 

De a CsillagPont az őket nevelő szülőkről is szól: több szülőnek tudtunk pszichológusi segítséget nyújtani, és elindul az „öregdiák” csoportunk. A résztvevő szülők könnyebben eljönnek más programjainkra is – nem érzik, hogy mivel a gyerekük más, nálunk nem lenne helyük. És nemcsak nekik, a testvéreknek is van! Ők sokszor elfelejtődnek, mert minden figyelem és energia a sérült gyerekre jut, rájuk nem marad. Több olyan testvért is láttam, aki a szülő hiányzó párjaként működik a családban, miközben nem ez lenne a dolga. 

Támogatóinknak köszönhetően komoly anyagi segítséget tudunk nyújtani ezeknek a családoknak, akár több százezer forint értékű eszközt, vizsgálatot, kezelést. Hálás vagyok azért is, mert negyedik éve a lakhatásban is tudunk segíteni – nem csak a csillagpontosoknak. Míg húsz évvel ezelőtt senki nem tartotta fontosnak, hogy támogasson minket, ma sok cég bátran, sőt büszkén beáll az egyszülősök mögé.

Nemrég Athénban jártál. Milyen nemzetközi megoldásokkal találkozol?

Amikor megálmodtam az Egyszülős Központot, körülnéztem, milyen példákat követhetnék a világban, de nem sok mindent találtam. Most már vannak különböző kezdeményezések, de ma sem mindenhol egyértelműen pozitív a viszonyulás az egyszülős családokhoz. 

Olyan helyszín pedig, ahol élethelyzetük komplexitása mentén próbálják őket támogatni, rajtunk kívül ma sincs sehol. 

Ha egy nemzetközi fórumon szóba kerülnek az egyszülős családok, mindenki rám néz. Ennek részben az az oka, hogy jó néhány éve az Európai Unió egyik családszervezete, a COFACE Families Europe elnökségi tagja lettem. Nem mi voltunk az első tagok, de mi toljuk ezt a témát a legaktívabban. Amikor külföldről meglátogatnak minket, csodálkozva néznek körül – és ez mindig nagyon jó érzés. 

A svéd miniszter kijelentette: ilyen nekik is jó lenne – pedig róluk igazán nem mondható, hogy elfeledkeznének a szociális juttatásokról. Kétszer meghívtak az ENSZ-be is, 2019-ben és 2025-ben – többen is emlékeztek rám a korábbi alkalomról, pedig 193 ország képviselteti magát. Kerek szemmel hallgattak, sokan akkor döbbentek rá, hogy egyáltalán léteznek egyszülős családok.