Mrs. Chaplin és én – ugyanitt: cipészmester kerestetik!

Az az igazság, hogy évek óta hiába keresem azt a „békebeli” cipészmestert, aki nemcsak nagy hangon megígéri, hogy ha szeretném, akár „önjáró” cipőt is csinál nekem – majd eltűnik a balfenéken –, hanem záros határidőn belül kapok tőle a pénzemért egy a lehetőségekhez képest könnyen felvehető és hordható, mégis amennyire lehet, tűrhető kinézetű lábbelit. 

Ám mivel ezt a mesterembert még mindig nem sikerült megtalálnom, a legfőbb szempont most továbbra is az volt, hogy valami olyan cipőt találjunk, amit könnyű felvenni: azaz olyan puha, mint egy mamusz, de ez lehetőleg minél kevésbé látszon rajta. 

Ez a fazon legnagyobb sajnálatomra olyan messzire ment ki a divatból, hogy alig található meg az üzletek polcain. 

Sajnos ezzel a jelenséggel évek óta kénytelen vagyok szembesülni a számomra kényelmes, könnyen hordható, és a lehetőségekhez képest előnyös ruhadarabok, cipők és más kiegészítők kapcsán. Tulajdonképpen már el is könyveltem, hogy ez a mostani próbálkozásom is eleve kudarcra van ítélve, de mégsem adhattam fel csak úgy, már csak azért sem, mert egyre hidegebb volt, öles léptekkel közeledett a tél.

Megérzésem viszont sajnos a legkevésbé sem csalt, Így félnapnyi hiábavaló kóricálás után segítőm és én is viszonylag hosszan lógattuk az orrunkat a bevásárlóközpontból kifelé sétálva, hangosan méltatlankodva azon, hogy ismét nem találtunk megfelelő cipőt.
Annyira elmerültem a saját csalódottságom mocsarában, hogy észre sem vettem az aluljáró sarkában fagyoskodó nőt, aki a boroskannájából kifröccsenő lélekmelegítő szárnyán „utazott” egy mámorosabb világ felé. De még így, utazás közben is gyorsabban vett észre minket, mint mi őt. 

Amint ez megtörtént, egy velőtrázó „Álljanak meg, aranyoskáim” felkiáltással próbálta a tudtunkra adni, nem mehetünk tovább anélkül, hogy tudomást ne vennénk róla.

Amikor a kiáltást követő ijedtség után magunkhoz tértünk, szinte beleégett a retinámba, ahogyan hősünk jó néhány sikertelen, ám annál komikusabb, már-már burleszk filmbe illő próbálkozás után egyszer csak feltápászkodott. Igyekeztem mindent megtenni, hogy kimeneküljek a helyzetből, de sajnos nem voltam elég gyors. A néni ugyanis szinte csodával határos módon, kis túlzással századmásodpercek alatt előttünk termett, majd – szintén Charlie Chaplint megszégyenítő mozdulatokkal – levette a lábáról a saját jobb napokat látott, strasszokkal kirakott, de mára elképesztően leharcolt Barbie-rózsaszín mamuszát. 

És még mielőtt akár egyetlen szót is szólhattunk volna, segítőm kezébe nyomta. Közben az utazástól fátyolos hangon biztatott minket arra, hogy próbáljuk fel bátran. Azaz, nem is csak egyszerűen biztatott.

Sokkal inkább szűnni nem akaró hévvel ecsetelte nekünk, hogy ez a mamusz már a nagymamáját is „hűségesen szolgálta”. Meg azt is, hogy mennyire kényelmes, ő most mégis nagyon szívesen odaadná nekem egy üveg pia áráért. 

Vagy akár ingyen is, mert olyan szimpatikus vagyok neki, arról nem beszélve, mennyire hasonlítok a rég nem látott unokájára.

Beszélgetésünk végére már minden létező és nem létező menekülési útvonal megközelítését lejátszottam a fejemben, fogalmam sem volt, hogyan szabadulhatnék onnan, lehetőleg mielőtt a néni ráadja a lábamra ezt a csodamamuszt.

Az idegen újra kivette segítőm kezéből a cipőt, és mindkettőnk határozott tiltakozása ellenére ő maga próbálta felhúzni a lábamra. Nem akartuk megkockáztatni, hogy véletlenül fellökjük, és a sínek közé essen, teljesen tehetetlennek éreztük magunkat. Elfogytak a mentőötleteink, de mielőtt pánikrohamot kaptam volna, szerencsére befutott a metró. 

Így zajlott ez a különös találkozás. Hogy vicces volt, félelmetes vagy bizonyos értelemben megható? Máig sem sikerült igazán eldöntenem. Talán mindhárom egyszerre.

Valamilyen cipőt ugyan találtam azóta, de az igazit – és főleg az azt elkészíteni képes és hajlandó igazi cipészmestert – azóta is keresem. Annyit viszont bizton állíthatok, hogy sem azelőtt, sem azóta nem szálltam föl akkora sebességgel tömegközlekedési eszközre, mint azon az ominózus délutánon.

A cikk Rusznák Emese tárcasorozatának a része. Az írások egy kerekesszékes nő hétköznapjait és útját mutatja be az önrendelkezés felé. A sorozat további részei itt érhetők el.