Te bújtatsz vagy feljelentesz? – Fájdalmasan ismerős játék

Szeretek játszani, különösen csapatjátékokat, mert megmutatkozik bennük az ember igazi arca. Mert szabályok között, de szerepet kap a tudattalan énünk is, mindaz, amit átéltünk, és amire képesek vagyunk. A Homo Ludens tevékenysége misztérium, amelyben – talán az előreláthatatlan végkifejlet és a pillanatban való elmerülés miatt – van valami egzisztenciális merészség. 

Ugyanakkor, mivel nemcsak a tudatos énünkkel veszünk részt benne, a játék traumákat is képes felidézni, sebeket is képes feltépni. Nemcsak egyéni, kollektív szinten is. 

Minden történelmi és életkorban más játékokat játszunk – és más játéktérben. A 20. század végétől a média egyre határtalanabbnak tűnő játékteret kínál, mára végeláthatatlan folyamban kapcsolódhatunk be a kereskedelmi média valóságelemekből épített „életjátékaiba”, ahol a tét legtöbbször a szerelem, a túlélés vagy a tömeges szimpátia elnyerése. A kiszavazós valóságshow-k társadalmi hatásáról sokat vitatkozik a szakma, de most megint szintet léptünk. Nem biztos, hogy fölfelé…

Két hete az RTL új reality show-t forgatott Most Wanted – A hajsza címmel. Ezúttal a nagyérdeműnek nemcsak szavaznia kellett, hanem cselekednie is. Huszonnégy narancssárga ruhás celebet eresztettek ki a „börtönből”, akik országszerte bujkáltak a stáb autója elől, az őket felismerő lakosság pedig választhatott: segíti őket (étellel, itallal, szállással, fuvarozással), vagy bejelenti a menekülőket a megadott telefonszámon. A bújócska vagy a számháború gyerekkorunk alapjátéka a kaland, a rejtőzés és a keresés izgalmával, a megtalálás örömével. Akkor mi is a gond? 

Huszadik századi történelmünknek nem egy olyan korszaka volt, amikor az elbújtatni vagy feljelenteni választás valódi élethalálkérdés volt. 

Amikor egyetlen döntés életeket vett el, emberi kapcsolatokat mérgezett meg, családok nyomorát okozta. Mindez nemcsak a mai hatvan fölöttiek nehéz, sokszor titokként gennyesedő sebe, legtöbbször utódaik is viszik magukkal – bár gyakran azonosítatlan – transzgenerációs traumaként.

Ahogy a többi hasonló, ez a műsor sem magyar találmány, a holland és német rajongók után nyilván nálunk is lesznek hívei, valószínűleg sokaknak eszébe sem jut, hogy a történelem bizony produkálhat hasonló helyzeteket. Hálásak is lehetünk azért, hogy ez ma már nem mindenkinek evidens. De az oltalmazó közösség, egy nemzet összetartozása ott kezdődik, hogy tekintettel vagyunk egymás fájdalmára. 

Például olyan apróságokkal, mint egy műsor közösségi felvételének időszaka. Ez a forgatás az azt megelőző kampánnyal az október 23-i forradalom és a november 4-i nemzeti gyásznap közötti időszakban zajlott (a felvételek 26. és 31. között készültek). Vagy olyasmivel, mint a projekt kifejezéskészlete és kellékei (hajsza, hajtóvadászat, fegyház, bilincs, karhatalmi ruhára hajazó öltözet, a Kádár-rendszer vonalas telefonja, egy pillanatnyi vágókép a Terror Háza tetejéről, fizikai agresszió, földre teperés, erőfitogtatás, még ha imitálva is). 

A műsorhoz egy felhívás is csatlakozott, miszerint találjuk ki együtt, mi a celebek bűne – ezt is könnyű a koncepciós perek metodikájához kapcsolni. Szerintem ilyesmi egyetlen korrekt játékszabályba sem fér bele.

A játék misztérium. A műsorkészítők, vagyis a „játékmesterek” sokat tehetnek azért, hogy a játék játék is maradjon, sőt, ahogy Huizinga írja, „az élet szentségének ünneplése” lehessen. És tehetnek a nemzeti empátiáért is. Ideális esetben lehetne egy ilyen játék terápiás élmény, a szolidaritás megtapasztalása, a közösségi trauma-feldolgozás része, ahol szimbolikus formában, tét nélkül játszhatnánk újra mélyre rejtett történeteinket. De hol van ma ideális játéktér a közéletben, a médiában vagy akár egy villamoson?

Pedig a tudattalannal játszani szakavatott, empatikus vezető nélkül még kiscsoportos terápia esetén is kockázatos.