Bárkába mentette kincseinket – Sebő Ferencre emlékezünk

Sebő Ferenc – a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató és építészmérnök – április 27-én, hetvenkilenc esztendősen elhunyt. A hazai hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója volt, akit sokan a nevét viselő Sebő Együttes vezetőjeként is ismertek.

Út a népzenéhez

Szekszárdon született 1947-ben. Édesapja Vitéz Sebő Ödön (1920–2004) magyar katonatiszt, főhadnagy volt, aki 1944 őszén embereivel hatalmas túlerő ellen védelmezte a Gyimesi-szorost. A Halálra ítélt zászlóalj című könyvében emlékezett vissza e hősies vállalásra. Sebő Ferenc többször is mesélt arról, hogy apja a háború után egykori ludovikásként osztályellenséggé vált, és a hadifogságból hazatérve fizikai munkából tartotta el a családot. Ő más alkat volt: olvasott, zenélt, csellózott, zongorázott. A kettejük közti különbség ellenére kölcsönösen tisztelték egymást.

Sebő Ferencet nagymamája terelte az építészet felé, mert sejtette, unokája olyan pályán tud majd kiteljesedni, ahol a tudomány és művészet találkozik. Így is lett, csak kicsit másképp. 

Már egyetemista volt, amikor Halmos Béla csoporttársával jó néhány bolgár, szerb, német hallgatóval ültek egy tábortűznél, és rádöbbentek, hogy egyetlen magyar népdalt sem tudnak. 1968-at írtak ekkor.

A kínos felismerés után másnap megtanultak néhány népdalt, és egyre mélyebben beleásták magukat a népzene világába. Nem sokkal később, 1969-ben a Magyar Televízió által elindított Röpülj, páva országos népzenei tehetségkutató vetélkedőn is szerepeltek. A zsűri és a szakmai közeg azonban értetlenséggel és némi felháborodással fogadta a szokatlan produkciót: a gitárral kísért népdal akkor még műfaji határsértésnek számított. Ez a kijózanító élmény arra ösztönözte őket, hogy a népzenéhez ne kívülről, hanem az eredeti hagyomány felől közelítsenek.

Ekkor jutottak el – Kósa László közvetítésével – Martin Györgyhöz, aki nemcsak gyűjtötte, hanem élő tudásként kezelte a népzenét. A varnegyed.hu-nak adott interjújában Sebő Ferenc így idézte fel a találkozást: „Két tanácsa volt: »Ha meg akarjátok tanulni, akkor tanuljátok meg rendesen, mert anélkül nem fogjátok élvezni. Ha nem tudjátok megtanulni, legalább ne rontsátok el!«”

A táncházmozgalom

Komolyan vették a szavait. A következő években Sebő Ferenc megtanult brácsázni, és egyre inkább bekapcsolódott a táncos közegbe is. Ezzel párhuzamosan elindultak az erdélyi gyűjtőutak, ahol már nem elméletben, hanem élő formájában találkoztak a hagyományos paraszti zenével. A gitáros kísérletezgetések lassan háttérbe szorultak, és előtérbe került az autentikus vonós népzene.

Ebből a tapasztalatból, a gyűjtésekből és a közös zenélésből formálódott fokozatosan az a szemlélet, amely a hetvenes évek elejére táncházmozgalomként lett ismert. Sebő Ferenc ebben a folyamatban olyan pályatársakkal dolgozott együtt, mint Halmos Béla, Sebestyén Márta, Éri Péter, Novák Ferenc „Tata”, valamint Kallós Zoltán és Tímár Sándor. 

A mozgalom ekkorra már nemcsak zenei irányzat volt, hanem egy újfajta közösségi gondolkodás kezdete is.

Budapesten az első táncházak 1972-től szerveződtek, ahol a zene és a tánc ismét élő, közösségi formában talált egymásra. Különös fordulat volt ez: a városi fiatalok kezdték el újratanulni és megélni azt a paraszti kultúrát, amelynek folytonossága addigra sok helyen már megbomlott. A táncház így egyszerre lett urbánus kezdeményezés és a vidéki hagyomány újjáélesztésének terepe, amely rövid idő alatt túlnőtt a fővároson.

A hatalom ugyan gyanakodva figyelte, mégsem tudta igazán hová sorolni. Nem volt benne nyílt lázadás – de volt benne valami nehezebben megfogható, amit úgy hívunk: szabadság.

A hetvenes évektől Sebő Ferenc egyszerre volt előadó, kutató és közösségszervező. Táncegyüttesek zenei vezetőjeként dolgozott, bekapcsolódott a népzenekutatásba, majd a Népművelési Intézet munkatársa lett. Később a Zeneakadémián szerzett diplomát. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében dolgozott és a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjeként is jelentős munkát végzett. A Hagyományok Háza szakmai igazgatójaként intézményi keretek között is azt építette, amit korábban közösségekben teremtett meg.

Énekelt versek

A táncházmozgalom elindulása óta már több nemzedék is felnőtt, és vannak köztük olyanok is, mint e sorok írója, akik lemaradtak a hőskorról. Ugyanakkor a zenei felvételeknek köszönhetően Sebő Ferenc munkásságának sokan lehettünk tanúi. Hiszen Horatiustól Balassi Bálinton, József Attilán, Nagy Lászlón át egészen a kortárs magyar líráig számtalan verset megzenésített. Bár ő ezt a szót nem szerette használni.

Dallamvilágában a magyar népzenei fordulatok, a régi rétegű paraszti dallamok, a balkáni és közép-európai zenei hatások, sőt a reneszánsz zenei hagyományok is jelen voltak. Nem a vershez komponált zenét, hanem annak belső ritmusát, lüktetését ragadta meg. Gyakran mondta: „A versben eleve benne van a zene, csak meg kell találni.” 

Nem véletlenül kérte a pedagógusokat, ne szoktassák le a gyermekeket arról, hogy „énekelve”, szinte magukat ringatva szavaljanak. Hiszen a gyermekek ösztönösen érzik: a vers zene.

Átmenteni, amit lehet

Elevenen él bennem egyik koncertje a budapesti Háló Klubban, ahol nemcsak muzsikált, hanem játszott – velünk, nekünk, értünk. Humorral és szeretettel mesélte történeteit, és ekkor is megfogalmazta azt, amit mindig hangsúlyozott: a népzene megőrzése nem önmagáért való. Nem a dalokat, táncokat kell megőrizni, hanem saját magunkat. S a dal, a tánc azért kell, hogy a világ zűrzavarában legyen mibe kapaszkodnunk.

Azon az estén is felidézte az idős adatközlők szavait, akik több száz dalt tudtak fejből, és ösztönösen értették azt, amit ma már tudományosan is magyarázunk: az éneklés gyógyít. Sebő Ferenc hitt ebben, és ezt adta tovább.

Hogy mi ebből a gyógyírből mit viszünk magunkkal, az már rajtunk múlik. Ahogy ő fogalmazott: „Amit nem mentünk át a bárkába, az nem jön velünk.”