Nem mindig öt szakaszból áll a gyász – ideje újragondolni, amit hiszünk róla

A fejlett nyugati civilizáció talán az egyetlen, mely azt a stratégiát választotta, hogy nem viszonyul a halálhoz sehogy. Kórházi gondozás a halál előtti időszakban, a gyerekek távoltartása a temetésektől, mindössze két nap temetési szabadság, majd visszatérés a hétköznapokba. Mi vezette a modern társadalmakat oda, hogy ilyen távolságtartással kezeljék azt, ami – ahogy mondani szokták – az egyetlen biztos dolog az életben?

A kötelező rituálék kora lejárt

Még a múlt században is szigorú kötöttségek szabályozták a gyászolók mindennapjait. 

Fekete ruha, virrasztás, letakart tükrök és a szórakozás, akár a nevetés hónapokig történő mellőzése is elvárás lehetett, miközben az elhunyt sírjának gondozása a legfőbb feladatok közé tartozott. 

Sokan romantizálják „Régen minden jobb volt!” felkiáltással ezt a viszonyt, amely mindenképp átmenetet jelentett a hozzátartozó elvesztését megelőző és az azt követő élet között, ugyanakkor több mint valószínű, hogy nem mindenkinek számára ugyanaz a forgatókönyv segíti a megküzdést, sőt olykor akár extra terheket is jelenthetnek az elvárások egy egyébként is kritikus időszakban. 

Kánya Kinga gyásztanácsadó, a Napfogyatkozás Egyesület elnöke úgy véli, a közösségi alapú társadalmakban kialakított rítusok a modern társadalmakban felhígultak, és az egyéni preferenciák mentén egyre sokfélébbek lettek. Azonban továbbra is mindenkiben jelen van az az igény, hogy a gyász időszakában lehetőséget kapjon az átmenetre, amit ma sok tekintetben sem a társadalmi hozzáállás, sem az intézményi berendezkedés nem támogat.

Szakaszok helyett átmenet

A sorozatokból megtanultuk a gyász forgatókönyvét – tagadás, harag, alkudozás, depresszió, végül elfogadás –, és ezzel szinte teljesen le is írtuk a társadalom tudását a témáról. A gyásztanácsadó azonban kiemeli, hogy Elisabeth Kübler-Ross elmélete ma már meghaladottnak számít, és napjainkban a kevésbé uniformizáló, a kulturális és társas kontextust is figyelembe vevő elméletek dominálnak, melyek azonban sajnos nincsenek benne a köztudatban. 

„A szakaszolóelméletek valamilyen szempontból rendszerezni próbálják a gyászhoz kapcsolódó érzéseket, és mindegyiknek vannak részigazságai. Az újabb gyászelméletek azonban ezeknél már jóval komplexebbek – kulturális kontextusba ágyazva, az egyéni interakciók figyelembevételével értelmezik a gyászt, és nem az elfogadást jelölik ki végpontként, hanem az elhunyttal való kapcsolat és kötődés áttranszformálódását” – magyarázza. 

Fontos különbség, hogy míg a korábbi elméletek értelmezésében a gyász célja az volt, hogy elfogadjuk az elvesztett személy létezésének végét, valamint azt, hogy az illető többé nem lesz a mindennapjaink része, az újabb megközelítés szerint továbbra is helye van az elhunythoz való kötődésnek, mindössze ennek a formája kell, hogy átalakuljon.

Kánya Kinga szerint a szakaszolóelméletek népszerűsége éppen az egyszerűségükben rejlik. „Az emberek szeretnének fogódzókat, eligazodási pontokat találni abban, amit megélnek, és ezek az érzések valóban sokszor megjelennek a gyász folyamán, de nem feltétlenül ilyen jól leírható linearitásban. Nem mindenki ugyanazon a folyamaton megy keresztül, és az érzelmek megnyilatkozásának is rendkívül sok formája lehet” – magyarázza. Ebben segítséget jelenthetnek a gyászkísérők, akik megteremtik az időt és a teret arra, hogy a gyászhoz való hozzáférés megtörténhessen.

Van helye a gyereknek a temetésen?

Érthető reakció, hogy a szülők, akik szeretnék minden rossztól megóvni a gyermekeiket, a halállal való érintkezéstől és a temetésektől is igyekeznek távol tartani őket, mert pontosan tudják, hogy ez a tapasztalat olyan kérdéseket és gondolatokat ébreszt, amikkel nehéz szembenézni. Kétségtelen, hogy jó szándék vezérli ilyenkor a szülőket, a gyásztanácsadó tapasztalata azonban az, hogy a gyászcsoportokban kiemelten nehéz feladatuk van azoknak a felnőtteknek, akiket gyermekként „megkíméltek” attól, hogy korai tapasztalatot szerezzenek a halálról és a gyászról. 

„A gyermekkori veszteségek felnőttkori erőforrások, mert ha gyerekként kialakul egy természetes viszony a veszteségekhez, megtanulnak a gyerekek eligazodni a gyászban és a koruknak megfelelően viszonyulni hozzá, akkor felnőttként vissza tudnak nyúlni ehhez a tapasztalathoz. Ebben persze fontos a tudatosság, így a folyamatban a szülők, a pedagógusok és a gyerekek is aktív szereplők kell, hogy legyenek, és a gyermek támogatásának első lépése, hogy mi magunk rendben legyünk, elfogadjuk a saját viszonyulásunkat a helyzethez. Azt szoktuk javasolni, hogy a gyerek nélkül ne beszéljünk a gyerekről. 

Ne akarjuk megóvni a gyásztól, hanem kínáljuk fel neki a lehetőséget, hogy kifejezze, ami benne van. Lehet, hogy ezt még nem lesz képes szavakkal megtenni, de akkor megjelenhet mindez a rajzaiban, a játékaiban vagy máshogy.

Ne próbáljunk úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, mert éppen az segíti a fejlődését, ha már gyermekként megtanulja, milyen eszköztára van a gyász feldolgozására és az érzelmei kifejezésére” – mondja a gyásztanácsadó.

Ehhez fontos azzal is tisztában lenni, hogy a gyerekek sokszor nem úgy reagálnak a halálra, ahogy azt a felnőttek várnák. Gyakori, hogy nem sírnak abban a helyzetben, amikor az adekvát volna, látszólag nem viseli meg őket a dolog, de a lelki terhet magukkal viszik, és könnyen lehet, hogy később, egy teljesen más szituációban kerítik őket hatalmukba az érzelmek. Olyan is előfordul, hogy mosolygással, akár nevetgéléssel fogadnak egy halálhírt. A szakértő véleménye szerint ennek nem az az oka, hogy ne éreznének sajnálatot és szomorúságot, hanem egyszerűen zavarba jönnek a helyzet újdonságától, amit azonban a szülők könnyen félreértelmezhetnek. 

„Sok félreértés történik abból, hogy felnőttfejjel próbáljuk dekódolni a gyerekek üzeneteit. Pedig egy gyerek nem biztos, hogy ki tudja mondani, hogy »hiányzik nagyapa«. Lehet, ezt úgy fejezi ki, hogy azt mondja »el akarok menni a kék biciklivel«, ha például az kötődik benne az elvesztett személyhez, ha ahhoz kapcsolódóan vannak közös emlékeik” – teszi hozzá Kánya Kinga.

Nincs közvetlen tapasztalatunk arról, ami ránk is vár

Mostanra felnőtt egy generáció, melynek tagjait szüleik gyakran igyekeztek távoltartani a halál jelenségétől, éppen ezért a fiatalok egy jó része se kiköpni, se lenyelni nem tudja az életnek ezt a nagyon is valóságos szeletét, ami rájuk is elkerülhetetlenül vár. „Az emberek többségének nincs közvetlen tapasztalata arról, hogy hogyan zajlik a haldoklás” – mondja Kánya Kinga, aki szerint ennek a folyamatnak a teljes medikalizációja egyben azt is támogatja, hogy eltávolítsuk önmagunkat ettől a jelenségtől, és ameddig csak tudjuk, kizárjuk az életünkből.

„Hozzászoktunk, hogy a nehéz helyzeteket folyamatosan meg akarjuk oldani, csinálni akarunk valamit, amitől jobb lesz, és nagyon nehéz szembesülni azzal, hogy egy szerettünk haldoklása során ezt nem tudjuk megtenni. A legtöbb, amit tehetünk, hogy elmegyünk hozzá, és csöndben ülünk. Ez egy nagyon nehéz feladat, amiben társadalmi szinten kell fejlődnünk” – mondja a szakértő.

Mesterséges intelligencia és a továbbélő halottak

Ahogy az élet minden területére, úgy ide is beszivárog a technológiai fejlődés, és már nem csupán science-fiction fantazmagória, hanem nagyon is valóság az olyan szolgáltatások megjelenése, melyek az elhunyt szerettünket kísérlik meg valamilyen formában szimulálni.

Sokak számára ez félelmetes, de Kánya Kinga szerint fontos, hogy a technológiát megfelelő módon integráljuk a gyászfolyamatainkba, mert a fejlődés elkerülhetetlen, a kérdés csupán az, hogy mi mit kezdünk vele. 

„Ezen a téren összeadódnak a halállal és az AI-jal kapcsolatos félelmek, ami miatt sokan ódzkodnak ettől a témától, de nem szabad homokba dugnunk a fejünket. Egy AI-alapú eszköz segítséget jelenthet például abban, ha valakinek lezáratlan konfliktusa volt azzal, akit elvesztett. Az AI mindenképp jön, tehát nekünk az a feladatunk, hogy egy olyan morális közegbe érkezzen meg, ahol nem eltávolítani akarjuk magunkat a haláltól, hanem elfogadjuk a természetességét.”