Milyen apaként randizni?

El is felejtettem, hogy jobban szereted a bort, mint a sört, mondom meglepődve. Ne törődj vele, én sem emlékeztem rá, hogy te meg sörös vagy, válaszolja egy félmosoly kíséretében. Nem is csoda, gondolom, két év hosszú idő. Ennyi ideje nem láttuk egymást. Illetve láttuk, de csak távolról, munka közben. Most pedig megegyeztünk róla, hogy a munkánkról nem beszélünk. Ezért a zavart csend, mert nincs más témánk. Nem is tudom, mit hozzak szóba. Olyat azért mégsem kérdezhetek, hogy mi a kedvenc színe, vagy hogy szereti-e a filmeket. 
Szép ez a táj, nem? Micsoda ügyetlen, otromba kérdés. Mit lehet erre válaszolni? Nyilván azt mondja, hogy szép. Utána pedig még kínosabb a csend. Ennél az is jobb lett volna, ha meg sem szólalok.

A kamaszkori csajozások gyötrelmei jutnak eszembe. Ha nagy nehezen rá is vettem a lányt, hogy jöjjön el velem, a randin teljesen elnémultam, vagy ehhez hasonló baromságokat kérdeztem.

Idővel javult a helyzet, de úgy tűnik, megint kiestem a gyakorlatból. Itt ez a vonzó, fiatal nő, és gőzöm sincs, hogyan közelítsem meg. 
Az sem segít a helyzeten, hogy a szomszéd asztalnál egy huszonéves pár csókolózik legalább húsz perce. Így még nagyobb a nyomás rajtam, hogy közeledjek, hisz a két asztal közti kontraszt már-már elviselhetetlen. Direkt nem nézünk oda, mégis irigykedünk. Mert köztük már nincs ott az a láthatatlan fal, amit csak hosszú, sok energiát igénylő ismerkedéssel lehet lebontani. Aztán eszembe jut, hogy már mi is lebontottuk egyszer. Csak valahogy észrevétlenül újraépült. 
Ez a gondolat ad erőt ahhoz, hogy átnyúljak az asztal felett, és megfogjam a kezét. Már az sem zavar, hogy jegygyűrű van az ujján. Hiszen van az enyémen is. Sőt, olyan érzés, mintha a gyűrűk mágneses erővel húznák a két kezet egymás felé. Pár másodperc elviselhetetlen izgalom, amíg rájövök, hogy ő is szorítja az én kezemet, nem csak én az övét. Egymásra mosolygunk, ettől még bátrabb leszek. Talán még egy csókot is megkísérelnék, ha nem szólalna meg a telefonom. 
Eddig bírta a gyerek nélkülünk. Sietve kérem a ­számlát. Talán csak udvariasságból, de a feleségem is előveszi a pénztárcáját. Hagyd, mondom neki, ezt most én állom, ez a minimum egy első randin. Jót nevetünk, hisz egy kasszán vagyunk. Megkönnyebbülök. Tapasztalatból tudom, hogy ha egy nőt meg tudsz nevettetni, onnan már nehéz elrontani.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>