Mikor futja le az ultramaratont egy háromgyerekes anya? – Interjú Lubics Szilviával és férjével

– Hogyan ismerkedtetek meg? Annyit már tudok, hogy nem futás közben, mert Szilvi később kezdett el futni, de például a 21 éves házassági évfordulótokat is futással ünnepeltétek meg. 

Gyuri: Szilvi kinézett magának. (nevet)

Szilvi: Nem is igaz, te néztél ki engem. (nevet)

Gyuri: Akkor nem jól emlékszem. (nevet)

Szilvi: 26 éve ismerkedtünk meg az egyetemen. Mindig nézett a könyvtárban, nem tudtam tőle tanulni. 

Gyuri: Aztán ráírtam Messengeren. (nevet)

Szilvi: Akkoriban még nem is volt Messenger! (nevet)

Gyuri: Ja, tényleg. Akkoriban nehezebb volt ismerkedni. De nekem sikerült. (nevet)

– Mi tetszett meg nektek a másikban?

Gyuri: Tetőtől talpig minden. 

Szilvi: Gyuri menő volt. Csináltak egy vicces filmet, amit levetítettek a teltházas előadóban, ő is szerepelt benne. És egyébként is imponált nekem, hogy negyedévesként nézeget a könyvtárban… Én akkor csak másodikos voltam. Végül Gyuri 23. szülinapja óta vagyunk együtt. 

Gyuri: A párkapcsolatunk lépésről lépésre haladt.

Szilvi: Azért nem teljesen, mert Olivér érkezése miatt előbbre kellett hozni az esküvőnket... 

– 31 éves korodra pedig már háromgyermekes anya voltál. 

Szilvi: Nem éreztem úgy, hogy túl korán lenne – sem a házasság, sem az első gyerek. A szüleim is fiatalok voltak, amikor én születtem. Mindig is irigyeltem azokat az évfolyamtársaimat, akiknek már gyerekük volt, bár biztosan nem volt könnyű nekik. Én is nagyon vártam, hogy anya legyek. 

– Kétgyerekes anyaként kezdtél futni, háromgyerekes anyaként pedig ultramaratonozni. 

Szilvi: Napi 20 perc otthoni tornára mindig volt időm. Boti kétéves korában hagytam abba a szoptatást, és akkoriban újra éreztem, hogy szeretnék többet mozogni. Elkezdtem futni, megszerettem és ottragadtam.

– Mikor és miért lett a hobbiból versenyzés?

Szilvi: Nem gondoltam túl. Nem tudtam, hogy amit futok, az sok vagy kevés, gyors vagy lassú, csak csináltam. De nagyon hamar – másfél hónap után – kigondoltam: futok egy félmaratont, hogy legyen egy célom. Augusztusban kezdtem el és októberben lefutottam az első félmaratont. Akkor nagyon gyorsan kellett egy újabb cél, ami rávett arra, hogy télen is fussak, mert egyébként nagyon utálom a telet. Kitaláltam, hogy tavaszra felkészülök egy maratonra. De akkoriban még nem futottam sokat, heti 40 km-t; annyit, amennyi belefért a két kicsi mellett. Aztán az első pár maraton után megint terhes lettem, de majdnem végig futottam, és Kolos születése után hamar újrakezdtem.

Gyuri: Az ultramaraton teljesen véletlenül jött, volt egy barátnője, egy négygyerekes anya, aki kitalálta, hogy fussanak párban 12 órát Sárváron. Kengyelfutógyaloganyuk – ez volt a nevük.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Szilvi: Tényleg, ezt el is felejtettem. Összesen hét gyerekünk volt. Jól sikerül, nyertünk és utána gyakran hívtak ultraversenyekre. Mentem és sikerélményem volt. De azért nem volt könnyű a gyerekek miatt. Emlékszem az első Fertő tó körüli futásra, amikor itthagytam Gyurit három napra a három gyerekkel. Ráadásul foci VB volt… Hazaérve nem tudtam elmesélni, milyen volt, mert épp a VB döntő ment a tévében... (nevet)

– Gyuri, te hogy emlékszel erre?

Gyuri: Nem emlékszem. Biztosan nem volt egyszerű, de valószínűleg nem történt semmi gond, különben biztos megmaradt volna. De amúgy is sokat voltam, voltunk és vagyunk együtt a fiúkkal.

– És az milyen volt számodra, hogy Szilvi egyre többet fut, egyre többet van távol?

Gyuri: Ó, az külön jó volt. (nevet) De viccen kívül: sosem éreztem, hogy túl sokat futna, és hogy ezzel elvenne a mi kapcsolatunkból vagy a családi életünkből. Más leül a tévé elé vagy hímez...

– Vagy vezeti a háztartást és tanul a gyerekekkel...

Gyuri: Sosem éreztem, hogy elhanyagol. Ez nem a mi rovásunkra, hanem Szilvi szabadidejének rovására ment. Ha pedig nem csak arra, akkor megbeszéltük.

Szilvi: Kaptak enni. (nevet) Eleinte keveset utaztam. Emlékszem, 2007-ben Hollandiában volt a 100-as VB, majdnem egy hetet nem voltunk otthon, nem volt egyszerű megszervezni. De évente legfeljebb két ilyen volt. Úgy igyekeztem edzeni, hogy ne az ő idejükből vegyek el: hajnalban futottam, előző este főztem másnapra. Nem volt olyan, hogy nem volt itthon kaja. Most, hogy már nagyok, sokkal lazábban veszem ezt, nem visel meg, ha hétvégén nem itthon eszünk; pizzázni megyünk, és az mindenkinek jó: beszélgetünk, együtt vagyunk. Kiskorukban még ügyet csináltam ebből. Amióta Kolos nyolcadikos lett, már sokkal könnyebb, nem kell már utánuk járni, velük tanulni, hozni-vinni őket. Tavaly így hirtelen több időm lett, el is kezdtem tanulni és elvégeztem az online futóedző-képzést. Szóval ők nem sérültek, nekem került pluszenergiába hajnalonként futni.

– Sosem gondoltál arra, hogy kihagyj egy-egy napot?

Szilvi: A célok, amiket kitűztem magamnak, nagy erővel hatottak rám. Emlékszem, amikor 2008-ban a Bécs–Budapest‑távot először futottam le, sokszor keltem hajnali 5-kor. Tudtam, hogy ezt kell csinálnom, ahhoz, hogy a versenyen jól szerepeljek, ezért odatettem magam. Nem szoktam kihagyni napokat, november óta például egyet sem. Idén is előfordult, hogy erősítő edzés után még ki kellett mennem futni; ültem az autóban és öt percig alkudoztam magammal: a hétvége húzós volt, fáradt vagyok. Végül megbeszéltem magammal, hogy csak a félórás bemelegítő kört futom le. Utána pedig azt mondtam magamnak: nem igaz, hogy nem tudod megcsinálni a következő részt. Így, részletekben rábeszélem magamat. Ezek a napi küzdések kellenek ahhoz, hogy a versenyen is elbírjak a kétségeimmel.

Gyuri: Mindig el lehet mozdulni a könnyebb irányba, de akkor hogyan mondom azt magamnak, hogy megtettem mindent? Nyilván, ha Szilvi lázas, akkor nem megy futni, vagy a nagyobb versenyek után tart pihenőnapokat. A fizikai-lelki regenerálódás nagyon fontos. Az ember egy idő után megismeri a szervezetét.

Szilvi: A versenyre nem lehet felkészületlenül menni – sem fizikálisan, sem mentálisan. Bár jóval idősebb vagyok, mint amikor elkezdtem ultrázni, a testem mégis jóval gyorsabban összerakja magát egy-egy nagy verseny után. Emlékszem, az első Ultrabalaton után egy hétig a földszinten aludtam, mert nem tudtam felmenni az emeletre. Most két nap után rendben vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy két nap múlva megint versenyzem. Minden nagy megpróbáltatásból ki kell szépen jönni, és aztán szépen felkészülni a következőre, különben túlterhelés és sérülés lesz a vége.

Gyuri: Van, aki nem tud leállni, ha jól megy neki, havonta lefut egy ultrát, és aztán egy év múlva nincs sehol, mert lesérült. Szilvi nem vállal évente két-három versenynél többet, ésszel csinálja.

– Gondolom nemcsak a maga korlátai, hanem a családja és a munkája miatt is.

Szilvi: Így van. Például idén őszre nem vállaltam versenyt, mert a második fiam egyetemet kezd, mellette akarok lenni. De egyébként már jól megvannak nélkülünk, inkább nekem hiányoznak, mint fordítva. És a kutyák is hiányoznak. (nevet). És igen, a munkával és a szabadságokkal is lavírozni kell, de nagy szerencsém van, mert egyik kollégám bevállalta, hogy helyettesít, amikor versenyzem.

– A férjed te is fut és a versenyekre is rendszerint elkísér, igaz?

Gyuri: A legtöbb versenyre elkísérem, nem futok vele, hanem kísérőként a frissítőt adom neki, biztatom.

Szilvi: Nagyon jó érzés, hogy ott van velem. Ilyenkor az egész verseny egy közös élmény. Egyébként ő is fut, nem is akárhogy. Előttem is sportolt, de a futást velem kezdte el.

Gyuri: Igen, én egész életemben Szilvi után futottam. (nevet)

Szilvi: Csak 26 éve! (nevet)

Kép

Kép: Páczai Tamás

Gyuri: Elkezdtem vele futni és engem is elkapott az edzések, a futóversenyek hangulata. Magyar amatőr versenyeken középmezőnyben vagyok. Az Ultrabalatont már háromszor lefutottam, és újra készülök rá. De ritkán edzünk együtt, Szilvi reggel ér rá, én este. Hétvégén szoktunk együtt is, de Szilvinek sokszor előre le van írva, mennyit fusson, én pedig inkább csak a futás kedvéért futok.

– És te vagy a menedzsere is?

Szilvi: Igen, minden praktikus dolgot ő intéz: megszervezi az utazásokat, a motivációs előadásokat és élménybeszámolóimat, szerkeszti a blogomat és intézi a támogatókkal kapcsolatos rengeteg adminisztrációt.

Gyuri: Igen, és mindezt ingyen. (nevet)

Szilvi: Mondtam már, hogy fogadjunk fel erre valakit. (nevet)

Gyuri: Minek fizetnénk másnak? Majd megegyezünk mi... (nevet) Egyébként szívesen teszem. Az adminisztrációt kevésbé szeretem, de a szervezés és az írás fekszik nekem.

Szilvi: Merthogy ő írta az immár harmadik kiadást megélt Másfél nap az élet című könyvemet is. És ő intézte a kiadást és dedikálásokat is. Előfordult, hogy tíz órán át dedikáltam folyamatosan. A könyv egyébként egyes szám első személyben íródott. Nem diktáltam, Gyuri egyedül írta, annyira ismerte a gondolataimat, érzéseimet, élményeimet. Ezt tudtam, mégis szinte félelmetes volt először elolvasni, és rájönni: úgy tud írni rólam, mintha én tenném.

– Ha már itt tartunk, a futás mennyire női vagy férfi, és mennyire magányos vagy társas sport? Említetted a motivációs előadásokat is. Jól gondolom, hogy ott főleg férfiak hallgatnak?

Szilvi: Nekem főleg férfi futótásaim vannak és itthon is mindenki férfi, egyik kutyánkat kivéve, vele szoktam csajos programot szervezni: együtt visszük ki a szemetet. (nevet) Legjobb barátnőim távol laknak, nagyon hiányoznak a csajos programok, néha édesanyámmal elmegyek vásárolni. De a futás magányosságát szeretem, ott nincs hiányérzetem, mert így jobban tudok koncentrálni. És igen, míg a követőim nagy része nő, a céges előadásaim résztvevőinek többsége férfi, és jó érzés látni, hogyan hat rájuk, amit mondok, elismernek és tisztelnek érte. A friss élményeimet mindig beleszövöm, de alapvetően ugyanarról beszélek: motivációról, kitartásról. Egyszer az egyik előadás után odajött egy férfi sírva, hogy mennyire meghatotta, amit mondtam. Teljesen zavarban voltam.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>