„Mi vagyunk a háromszáz kitartó spártai” – Az Év idegenvezetőjéből utaskoordinátor lett

Attila alól minden széket kirúgott a járványhelyzet: amellett, hogy idegenvezetőként dolgozott, eseményeken fotózott, ceremóniamesterkedett, koncert- és fesztiváljegyeket is értékesített. Ezek közül most egyiket sem tudja csinálni, mégsem panaszkodik; sőt, irigylésre méltó pozitivitással tekint a helyzetére, és kifejezetten örül új munkájának. Vácról jár be dolgozni a fővárosba, ezért sokszor hajnali háromkor kel. Fájdalmasan korai számára ez az időpont, de inkább ezt választja, minthogy otthon üljön, és kósza ígéretekre alapozza a jövőjét.

Elmondása szerint a járvány első hulláma kevésbé érintette akkori életét. Tavaly márciusban otthon született meg a harmadik gyermeke – babajövetelkor családi körben el szokott tölteni legalább egy hónapot, így nem is tervezett utakat erre az időszakra. Július elejétől viszont október végéig szinte folyamatosan dolgozott, mert tudta, hogy maximálisan ki kell használnia a szezont. 

„Tavaly nyáron az utak meglehetősen egymásba csúsztak. Hazatértem valahonnan, másnap már mentem is a következő helyre, onnan pedig egy harmadik országba. Eléggé megterhelő időszak volt, de éreztem, hogy ezt most nagyon meg kell húzni. Volt olyan, hogy a Júliai-Alpokból későn, éjfél körül értünk Pestre, másnap meg már startoltam Ausztriába, és mivel Székesfehérvárról indult a csoport, már nem volt időm hazajutni Vácra. Felesleges lett volna elmennem pihenni bárhova is arra a pár órára, úgyhogy a Kelenföldi pályaudvar 15-ös vágányánál aludtam a kék bőröndömet átölelve egy kényelmetlen padon. Akkor elgondolkoztam, hogy vajon mi jöhet még idén” – meséli nevetve.  

Mivel egy öttagú családot kell eltartania, számára nem volt kérdés, hogy elmegy-e valahová dolgozni. Úgy döntött, elvállalja az első munkát, ami szembejön vele.

A helyi gumigyárba is beadta a jelentkezését, kacérkodott egy körletfelügyelői állással a váci fegyházban, de szívesen beállt volna akár favágónak is a Börzsönybe. Végül a BKK-nál kötött ki, ahol utaskoordinátorként dolgozik. „Egy itt dolgozó olaszos idegenvezető kollegina mesélte, milyen ez a munka, és kedvet kaptam hozzá. Még csak most telt le a próbaidőm, de már nagyon sokat tanultam. Nem is gondoltam, hogy ilyen kemény iskola lesz. Ha valaki nyáron azt mondja nekem, hogy télvíz idején az egyik leghuzatosabb állomáson, az Astoriánál, a személyzeti mosdó lehajtott vécédeszkáján fogok ülni, és a kézszárítónál melegítem majd a kezem, miközben maszkban, sapkában, sínadrágban és bakancsban vagyok, biztos, hogy kinevetem.”

Attila rendkívüli rugalmassággal kezelte a kialakult helyzetet. Szerinte egy idegenvezetőnek mindig talpraesettnek kell lennie, fel kell találnia magát és meg kell újulnia. Ezért nem érti a szakmájában eluralkodó álláspontot, miszerint egyesek otthon ülve várják a segítséget.

Ebben a kontraszelektív időszakban inkább merésznek kell lenni, és a diplomákat félretéve ki kell lépni a komfortzónából.

„Nagyon sokan vannak utaskoordinátori pozícióban, akik különböző területekről érkeztek. Sok a pályakezdő, akik itt ismerik meg az életet és a munka értékét, de akad közöttünk séf, teremfőnök, rampás, nyelvtanár, divatmodell, szállodai recepciós, horgászboltos és persze néhány idegenvezető is. Vannak hatvan éven felüliek, akik ugyanúgy dolgoznak, mint mi, nem vonják ki magukat a feladatok alól. Azt látom, hogy a szüleim korában járó embereknek nem derogál a munka, odateszik magukat, és büszkék arra, hogy dolgoznak. Ez nagy erőt ad. Én sem könyörgök, ha egy nagyon huzatos állomásra kerülök, hogy tegyenek át egy komfortosabb helyre. Odamegyek, és ugyanúgy gályázom, legfeljebb felveszem a plusz gyapjúpulcsimat, vagy belebújok még egy jégeralsóba.”

Kép

Molnár Attila - Kép: Naszvadi Nóra

Mostani munkakörében leginkább a bajtársiasság tetszik Attilának. „Összetartunk, egymás mellé állunk, egyből tudunk segíteni a másiknak, ha gondban van, vagy ha hirtelen rosszul lesz valaki. Van olyan munkatársunk, aki húzza a lábát, nem tud gyorsan menni, őt mindig megvárjuk. Úgy hívom magunkat, hogy mi vagyunk a háromszáz spártai, akik minden körülmények között kitartanak. Állóképesség-növelés, immunrendszer-erősítés, toleranciaküszöb-szélesítés, közösségi összetartás, ezek itt a BKK-nál naponta átélhetők” – mondja vidáman.
Attila szerint egy utaskoordinátor kiemelten fontos eszköze a kommunikáció.

A hömpölygő tömegben csak célzottan és velősen lehet megszólalni, de akkor is fontos, hogy egy-két jó szót intézzünk az emberekhez, mert teljesen másként indulhat ennek köszönhetően az utazóközönség napja.

Annak pedig kifejezetten örül, hogy látja a hasznát és az értékét is a munkájának. „A fővárosban közlekedő tömegek kezdik észrevenni, hogy mi is hús-vér emberek vagyunk, mint ők, és nem az van, hogy csak állunk ott, mint egy szobor, hanem dolgozunk, segítünk, maszkot ellenőrzünk, útba igazítunk, informálunk, térképeket osztunk, preventív jegy- és bérletellenőrzést végzünk. Mindenkinek hangosan köszönünk, jó utat kívánunk. Úgy látom, hogy az utazóközönség méltányolja ezt a fajta kommunikációt, szívesen fogadják és visszaköszönnek. Vannak, akikkel váltunk is pár mondatot.”

A munkájában beköszönő változásnak családja örült a legjobban, mivel így kezdetben sokkal több időt tölthetett velük. (Felesége gyakran viccelődött azzal, hogy ő robbantotta ki a világjárványt azért, hogy férje többet lehessen otthon.) Attila úgy véli, hogy a turizmusban természetes és elvárt, hogy az ember akkor megy el dolgozni, amikor ünnepek és hosszúhétvégék vannak, és szinte mindig úton kell lenni. „Én még ilyen laza és nyugodt soha nem voltam egyetlen munkahelyemen sem. Reggel, amikor bejövök az első munkásvonattal, a kilencvenes évek metálválogatásai dübörögnek a fülemben a Skid Row-tól a Guns N’ Roses-en át a Metallica-ig. Vidáman megyek be – egy vagyok a sok között, lenyomom a műszakot, mindenkivel megtalálom a hangot, hazafele pedig ugyanez a lemez következik. Ezt a belső nyugalmat a családom is érzékeli. Amikor elmentem egy idegenvezetésre, ott más magasságban égtem, éjjel-nappal rendelkezésre állva és az állandó tökéletes teljesítményre törekedve – maximális „önpresszió” alatt mutattam be a világot Santorini szigeteitől a Lofotenig, Provence-tól Galíciáig.

Én voltam az ünnepelt sztár, az „isten”, és amikor hazamentem, elvártam, hogy hódoljanak nekem otthon is.

Ez a mérvű ajnározás viszont elmaradt, mert a feleségem és a gyerekek benne voltak a kemény napi rutinban. Rájöttem, hogy itthon apa vagyok, és ez egy másik, szintén életre szóló pozíció, amelyből ki kell venni a részem. Jelenleg egy szorgos, dolgos embernek érzem magam, és ez egy olyan mély életérzés, amiben a tizenhatévnyi folyamatos vállalkozói létem is tetten érhető.”

Attila meglátása szerint továbbra is népszerűek lesznek a szervezett utak, mert a járvány lecsengésével fokozatosan felerősödik majd az emberekben az utazás iránti vágy és a kultúrára való igény. Ugyanakkor tart attól, hogy milyen lesz a pandémia utáni közvetlen újrakezdés időszaka. „Az emberek általános mentális állapota mérhetetlen frusztrációt tükröz, és az anyagi biztonságuk mellett mostanra kezdik elveszíteni a józan ítélő- és tűrőképességüket. Ha ezeket a kiszabadított utasokat hirtelen összeeresztjük a hasonlóan frusztrált és túlélésért küzdő szolgáltatókkal – mint a hosszú ideje négy fal között olvasó idegenvezetővel, kiszállításba roskadt éttermessel, kiutat kereső utazási irodával, szellemszobás szállodákkal, porosodó múzeummal, telephelyen rozsdásodó buszos vállalkozóval –, abból az elején semmi jó nem fog kisülni. Fontos lenne, hogy mindenki kellő toleranciával viseltessen a másik iránt, és próbálja megérteni annak helyzetét.”

Attila hozzáállása a munkájához, a családjához és saját magához példaértékű; optimista módon tekint a jövőbe. Miközben nagyon sok mindent elveszített, rengeteget nyert is. Nevetve jegyzi meg, hogy semmiben sem szenved hiányt, csupán az alvásban...