Jóságos gorillák, nyájas tigrisek – tragédiához vezethet a mesterséges intelligencia hazugsága

A megható jelenet szépséghibája, hogy a valóságban nem történt meg. Az éberebb szemű nézőnek feltűnhet, hogy a háttérben a közönség feltűnően nyugodtan szemléli az eseményt. Senki nem esik pánikba, nem rohan kétségbeesetten az állatgondozóért, a szülő sem tördeli a kezét. 

A filmecskét ugyanis a mesterséges intelligencia generálta, és ennyire részletesen már nem törődött a hitelességgel a készítő – vagy nem is akart. 

Nem tudni, mi a célja a távol-keleti fiatalembernek azzal, hogy teljesen irracionális, de megtévesztően élethű jeleneteket varázsol elénk a modern technika segítségével (talán jó pénzt hoznak neki a megtekintések és letöltések), és talán bele sem gondol abba, hogy mekkora kárt okoz vele, és milyen felelőtlenség, amit csinál. 

Jóságos gorillák, nyájas tigrisek

A közönség ugyanis hiszékeny, még nincs felkészülve arra, hogy nem mindig hihet a szemének, mivel az, amit a képernyőn lát, nem mindig igaz. Ráadásul ilyen, illetve ehhez hasonló jelenet az elmúlt évtizedekben többször (szám szerint háromszor) is megtörtént. A hátára ugyan egyik gorilla sem ültette a kifutóba zuhant gyereket, de a háromból kettő kimondottan emberségesen viselkedett vele. 

Az első ilyen történet a Gerald Durrell alapította Jersey Zoo-ban esett meg, ahol egy ötéves fiú zuhant be a gorillák közé. Jambo, a csapat ezüsthátú vezérhímje őrizte az eszméletlen gyereket, nem engedte a közelébe a többieket, míg a mentőosztag meg nem érkezett. A második eset 1996-ban, a chicagói Brookfield Állatkertben történt, ahol egy hároméves kisfiú esett be a süllyesztett kifutóba, és eltört a karja. Binti Jua, egy nőstény gorilla (aki maga is anya volt) a karjába vette a gyereket, és átadta a segítségére érkező állatgondozóknak. 

A 2016-ban, Cincinnatiban bekövetkezett harmadik alkalom azonban nem végződött happy enddel, bár a gyerek itt is túlélte a kalandot. Ám ezúttal az őt magához vevő hím gorilla, a kétszáz kilós Harambe viselkedése nem volt egyértelműen gyengéd. 

Ha nem is bántotta a fiút, de durván vonszolni kezdte a sekély vizesárkon keresztül, ezért a gyerek biztonsága érdekében az állatot agyonlőtték. 

Az eset tanulsága, hogy az ilyen kaland távolról sem békés, családias idill, hanem mindkét szereplőjének, a gyereknek és az állatnak is az életébe kerülhet. Amikor a fenti események megtörténtek, még nem árasztották el az internetet a mesterséges intelligencia megtévesztő kreálmányai, és mégis lezajlottak. 

A harmadik, tragikus eset szemtanúi szerint a hároméves fiúcska kifejezetten szeretett volna bemenni a gorillák közé. Belegondolni is rossz, hogy milyen következményekkel járhat, ha ráadásul szándékát megerősíti a képernyőn látott hamis példa is, amely elhiteti vele, hogy nem fog baja esni. (Még emlékszem annak a fiatal diákpárnak a tragédiájára, akik az utat lerövidíteni szándékozván, kiugrottak a robogó vonatból, hiszen a filmeken azt látták, hogy ilyenkor csak gurulnak egyet a töltésen, aztán felállnak és továbbmennek…) Ráadásul a filmecske készítője nem éri be ennyivel, mivel egy másik alkotásában a kifutóba zuhant gyereket barátságos tigrisek veszik körül…

Eresz alatt fészkel a zsiráf…

Ez azonban csak a legszélsőségesebb és legközvetlenebb veszélyt rejtő módja a mesterséges intelligencia romboló hatásának. Kevésbé drámai, de szintén nem túl kedvező eredményekkel járhat az, amikor mesébe illő jeleneteket látunk arról, hogy a jóságos elefánt az ormányával felemelve segíti át a kimerült oroszlánkölyköt az autóúton az anyja hálás pillantásától kísérve, a zsiráfbébi az anyja hátán lovagol, a hóbagoly ugyancsak a kicsinyeivel a hátán szárnyal, a jegesmedve pedig sértetlenül viszi vissza az anyukájához az elcsavargott, bajba jutott pingvinfiókát. 

Ilyenek a valóságban természetesen nem történnek meg. Az utolsó példa nemcsak a benne szereplő állatok fizikai adottságaival és ösztöneivel áll szemben, de azok ráadásul még a földgolyón nem is egy helyen élnek, tehát soha nem találkozhatnak. Ám az, aki nincs otthon az állatok világában, gondolkozás nélkül elhiszi ezeket. És ez csak a zoológia, nyilván bármilyen egyéb (műszaki, történelmi stb.) szakterületeken ugyanígy megvannak a hasonló átverések.

A legenyhébb változatnak még az tűnik, amikor nem létező lepke- vagy madárköltemények villognak káprázatos színekben a képernyőn, és a hiszékeny közönség lelkes hozzászólásokkal, lenyűgözötten dicsőíti világnézetétől függően vagy a Teremtőt vagy a természetet (ebben a viszonylatban ez teljesen mindegy is), amiért ilyen csodálatos dolgokat tud létrehozni. 

Egyébként valóban csodálatos dolgokat hozott létre, a valóság ugyanis nem kevésbé káprázatos és érdekes, mint ezek a mesterségesen életre hívott, kitalált csodák. 

Éppen ezért nem érti az ember, hogy miért van szükség arra, hogy olyanokat mutogassanak, amelyek soha nem léteztek. Ezeket ugyanis pont nem a Mindenható és nem is a természet hozta létre, hanem az emberi elme által kifejlesztett gépezet, a mesterséges intelligencia. A képek és filmek annyira élethűek, hogy sokaknak eszébe sem jut kételkedni a valódiságukban, így szép lassan összemosódik a képzelet és a valóság.

Jerseyben 1986-ban zuhant gyerek a gorillakifutóba, Chicagóban tíz évvel később, 1996-ban. Húsz év múltán, 2016-ban történt a szomorú végű eset Cincinnatiban. Reméljük, nem történik újabb tragédia. Ehhez azonban a mesterséges mellé jól jönne egy kis természetes intelligencia is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2025. július–augusztusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.