A mesélő címerek megalkotója – félszáz település köszönheti címerét a tehetséges heraldikusnak

„Amikor a középkorban a páncéllal vértezett lovagok összecsaptak, a sisakrostély mögött nem volt egyszerű felismerni, eldönteni, ki kicsoda, ezért kezdtek el megkülönböztető jelképeket – például oroszlánt, sárkányt, sast – festeni a pajzsokra, illetve a sisakokra. Aztán amikor csatába indultak, messziről is látni kellett, ki melyik alakulathoz tartozik, ezért ezeket a címereket megismételték a zászlókon” – vág a közepébe kérdésünkre Szászi József címerszakértő, heraldikus. 

A címer a nemzetközileg elfogadott címertan (heraldika) szerint nem más, mint a lovagi korból származó, minden esetben pajzsba foglalt jelkép, vagy jelvény.

A festett jelvények nagyon hamar egy-egy család megkülönböztető jelzéseivé váltak, s örökletes jelleggel kezdték használni őket. Ennek praktikus okai is voltak, hiszen egy teljes vértezet még a nemesek számára is igen drágának számított, így a páncélzatot is örökölték az utódok. A címer harmadik hordozója a pecsétgyűrű lett, amellyel – viaszba belenyomva – a nemesek hitelesítették az okiratokat, így születtek a nemesi pecsétek. Az első címerek a keresztes háborúk idején, illetve azokat követően, a 12. század közepén kezdtek elterjedni a mai Franciaország, majd Nagy-Britannia és Németország területén. Az első magyar címerek pedig 1190 tájékáról származnak, s Árpád-házi királyaink pecsétjein láthatók, de a nemesi családok címerhasználatának elterjedése a 14. században az Anjou uralkodók alatt következett be.

Kis pénz, kis címer

A nemeseknek csak az uralkodó adományozhatott birtokot és címert, ám ehhez egy kérvényt kellett benyújtaniuk, amiről a királyi kancellária döntött: „Ha az illető sok pénzzel érkezett, akkor a királyi címertervezőtől általában szép, jól megtervezett címert kapott a pergamenre (kutyabőrre) rárajzolva. Amikor viszont kisebb összeggel terjesztette elő kérését, akkor bizony az alkotók már nem voltak ilyen alaposak” – mondja a heraldikát kiválóan ismerő földrajz-biológia szakos középiskolai tanár, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy az ősi jelképet csak az elsőszülött fiú örökölhette meg. A másodszülött fiúnak úgynevezett címertörést (a címer megváltozatását) kellett végrehajtania. 

A 13. századtól a szabad királyi városok is elkezdtek címeres pajzsot, pecsétet használni, amelyet szintén csak az uralkodó adományozhatott nekik. Zsigmond király uralkodásától kezdve a címerhasználat a magyar köznemesség körében is általánossá vált. 

Több esetben a nemesi család jelmondata is felkerült a címer alatti szalagra. Például a Zrínyi család jelmondata: „Sors bona nihil aliud”, azaz „Jó szerencse, semmi más!”

A 16. századtól a nemesi vármegyéknek is lett pecsétjük, illetve címerük. Zala vármegye 1550-ben elsők között kért és kapott királyi címeradományt.

A lovagi pajzsok „mázai” eredetileg csak kétféle „fémet”: aranyat és ezüstötöt használtak, valamint csak ötféle színt: vörös, kék, zöld, fekete és bíbor (püspöklila). A klasszikus heraldikában nagyon fontos a színszabály is, például kék pajzsmezőben a motívum csak arany vagy ezüst lehetett. Arany pajzsmezőben a motívumot csak az öt heraldikai szín egyikével lehetett ábrázolni. A 16. században, amikor a címeres pajzsokra már nem volt szükség a csatákban, mert elterjedtek a lőfegyverek, a címerek átkerültek a csapatzászlókra. Ezt az időszakot a „hanyatló heraldika korának” nevezik a szakemberek, s a címerpajzsokon más színek is megjelentek, például a barna.

Kép

Fotó forrása: Szászi József

A dolgozó nép hazájának „címere”

1945-ben, a Horthy-rendszer bukásával megváltozott Magyarország államformája – a királyság helyett létrejött a második magyar köztársaság, amely a korábbi, ezeréves címerünk helyett az úgynevezett Kossuth-címert kezdte el használni. Ezt követően, amikor a kommunisták hatalomra kerültek, Rákosi Mátyás – akkor még csak miniszterelnök-helyettesként – parlamenti beszédében azt fejtegette, ez a Kossuth-címer nem fejezi ki, hogy „Magyarország már a dolgozó nép hazája”.

Így aztán 1949-ben bevezették a Rákosi-címert, amely a kommunista diktatúra idején, 1956-ig volt hivatalos állami jelkép: két arany búzakoszorúval közrefogott kék mezőben, lebegő kalapácsra és búzakalászra arany sugarait bocsátja a vörös csillag. Csupán a „címer” alatti „inci-finci” piros-fehér-zöld szalag jelezte, hogy ez hazánk címere. 

„Ez a címer egyébként – világít rá Szászi József – nem tekinthető valódi címernek, hiszen nincs címerpajzsa, márpedig a pajzs a heraldika szabályai szerint a címer alapja.”

Kossuth-féle vagy koronás?

Nem véletlen tehát, hogy 1956-ban a forradalmárok kivágták a háromszínű magyar zászlókból a Rákosi-címert, és immár harmadszorra is a Kossuth-címer lett az ország jelképe. Kádár János nagy gondban volt a forradalom vérbe fojtása után, mivel a Kossuth-címert sem merte meghagyni, de a Rákosi emlékét idéző címert sem visszavenni, ezért kompromisszumos megoldásként „egyesítette” ezt a két jelképet. A Kossuth-címer pajzsába a piros-fehér-zöld nemzeti lobogó került, de megtartották a címer külső díszeiként a „szocialista kellékeket”. Érdekesség, hogy a Kádár-címer piros-fehér-zöld színű pajzsát még ma is láthatjuk a magyar katonák ruházatán.

A rendszerváltozás idején újabb dilemma elé került az ország: a Kossuth-címer vagy az úgynevezett „koronás kis címer” legyen hazánk hivatalos jelképe? Az Országgyűlés a heraldika egyik legkiválóbb szakemberét, Bertényi Iván történészprofesszort kérte fel ennek véleményezésére, aki a koronás címert javasolta, mégpedig San Marinóra hivatkozva, amely Európa legrégebbi köztársasága, mégis korona van a címerében. Továbbá, mutatott rá Bertényi Iván, a mi címerünk felett nem egy stilizált királyi korona szerepel – mint például Dánia vagy Nagy-Britannia esetében –, hanem maga a Szent Korona, amely kétezer éves államiságunk szimbóluma.

Kellő számú fogaskerék, kalapács és vörös csillag

No, de ugorjunk vissza a történelemben egy kicsit, 1949-ig! Kádár János ekkor, belügyminiszteri minőségében betiltotta a településeknek és a megyéknek, hogy használják és megjelenítsék a jelképeiket: címereiket, zászlójukat és pecsétjeiket. 

1974-ben viszont már annyira lazult a szocialista szigor, hogy a városoknak mégiscsak megengedték, hogy saját, de „szocialista ihletésű” címert alkothassanak, ám ezek használatát a Képző- és Iparművészeti Lektorátus Heraldikai Bizottságának engedélyéhez kötötték. 

A gond csak az volt, hogy a lektorátusban egyetlen heraldikai szakértő sem foglalt helyet. Így a zsűri tagjai csak arra ügyeltek, hogy kellő számú fogaskerék, kalapács és vörös csillag tündököljön a címerekben…

Amikor a megyék visszavehették címerüket

A rendszerváltozást követően új törvényt fogadott el az Országgyűlés, ami lehetővé tette, hogy minden önkormányzat visszavegye az egykori jelképeit, vagy új jelképeket (címer, zászló és pecsét) fogadjon el.

„A középkorban a falvaknak csak pecsétjük (latinul: sigillum) volt. Ráadásul nem volt túl széles a repertoár: az általam kutatott Veszprém és Fejér vármegyében minden tíz faluból nagyjából nyolc esetében ezen a bizonyos pecséten mindössze egy stilizált ekevas és egy csoroszlya szerepelt. Később minden településnek lett saját címere vagy pecsétje. Nem véletlen tehát, hogy a rendszerváltást követően ezek a települések újra meg szerették volna magukat különböztetni, saját címerrel és zászlóval” – idézi fel a kilencvenes évek legelejét Szászi József, aki élete első települési címerét 1992-ben szülőfalujának, a Veszprém megyei Szigligetnek alkotta meg. Az első Fejér megyei települési címert pedig Vereb falunak tervezte meg, amely címer a település 1782-ből fennmaradt viaszpecsétje alapján született.

Kép

Fotó: Házi Péter

A „kétmegyés” településtől a pákozdi csatáig

Szászi József már gyermekorrában imádta a történelmet, középiskolás korában kapta ajándékba a már említett Bertényi Iván Kis magyar címertan című könyvét, ami elindította a heraldika útján. 

Eddig huszonöt Fejér és tizenöt Veszprém vármegyei településnek alkotott címert a heraldika ősi szabályai alapján. 

Az egyik érdekes címer például az egykor éppen a megyehatáron fekvő Szárliget jelképe. A település – habár az egyik fele átnyúlt Komárom-Esztergom megyébe – 1999-ig Fejér megyéhez tartozott, ezért a címer „háromszögű, függőlegesen felezett (hasított), úgynevezett színváltós pajzs” lett. Három stilizált, lebegő tölgyfa látható a pajzson, az alsót „kettévágja” a vármegyehatárt jelképező vonal.

Nadap címerében a szintezési ősjegy látható, hiszen a faluban van az Országos Szintezési Főalappont, ami a térképészet és az építészet egyik legfontosabb területének, a magasság meghatározásának a hazai viszonyítópontja volt. „A címerek mellé minden esetben címerleírást és magyarázatot is készítettem, miként ugyanilyen a középkorban a címert adományozó oklevélen (kutyabőrön) is olvasható volt. Ez azért volt fontos, mert ha a címer megsérült, a pontos leírás alapján egy hozzáértő szakértő nagyjából hasonlóan újra meg tudta festeni azt anélkül, hogy látta volna az eredetit” – mondja beszélgetőtársam. 

Minden, általa készített címer egyformán kedves számára, de a legismertebb talán Pákozd szimbóluma, amely az 1848. szeptember 29-én Pákozd és Sukoró közti síkon lezajlott honvédő csatának állít emléket. 

A címerpajzs egy csücskös talpú tárcsapajzs, ez a pajzstípus „Kossuth-címerként" ment át a köztudatba. 

A katonai dobot az alkotó egy eredeti, 1848-49-es honvéd gyalogsági dobról mintázta, s a korabeli két, keresztbe tett, stilizált huszárszablya ábrázolása is látható a címerben. Szászi tanár úr legtöbb alkotása ilyen, mesélő címer: az adott település nevéről, történetéről vagy földrajzi fekvéséről árul el fontos részleteket.