Mennyi igaz abból, amit a családomról szóló cikkekben elmesélek?

Ebben nem értünk egyet.

–Nem teszem ki őket fényképpel a Facebookra vagy egyéb módon – válaszolom –, ahogy sokan valóban kiadják magukat. Minden percben tájékoztatják a világot, éppen mit esznek, hol vannak, kikkel milyen a kapcsolatuk. És a szavak mellé bőséges illusztrációt mellékelnek. Rólam például itt van ez a fotó, de legalább tízéves, erről most már anyám sem ismerne fel. A lényeg azonban mégis az, hogy ezeket a cikkeket nem kell szó szerint venni.

– De aki ismer téged, az könnyen beazonosítja a szereplőket, hiszen a nevük sincs megváltoztatva – tiltakozik.

– Aki ismer, az úgyis tudja, mi mennyire igaz, aki meg nem, annak teljesen mindegy, hogy vadidegen emberekkel pontosan úgy történnek-e meg a dolgok, amiképpen írva vagyon. Ez a beszélgetés sem pontosan így történt meg köztünk, pedig milyen valószerű. Valamennyire persze igaz, de elmosódnak a valóság és a fantázia határai. Vannak valós események, időpontok, helyszínek és szereplők, s ez keveredik a képzelettel. Ha pedig az ember valami tanulságot szeretne biggyeszteni a végére, hát hozzákölt ezt-azt.

– Nézzünk egy példát – javasolja.

– Nos, vegyünk egy jellemző szituációt, amely például az én családomra egyáltalán nem igaz, de akár lehetne.

Randira megy a kislány, de – mint eddig is iskolába, szolfézsre, dzsesszbalettre és kosárlabda-edzésre – apuka viszi autóval a megbeszélt találkozási pontra. „Itt tegyél ki”, rendelkezik a fiatal. „Gáz, ha meglát”, magyarázza. „Őt is kitette az apja, ott, a sarkon túl – látod azt a kék Opelt?” Anya csomagolt szendvicset: „Éhes leszel, kislányom!” De amikor egy romantikus pillanatban kibontják a szalvétából, bosszúsan észlelik, hogy „retket tett bele, pedig azt utálom!” Így aztán inkább esznek a Mekiben. „Apám adott egy ezrest, szabadkozik a fiú, jó vicc, hol él a fater, ebből meg se lehet kajálni!” „Semmi vész, nálam itt a bankkártyám, apám nyitott nekem junior számlát.” „Ez király!”

Mozi után kicsit még sétálnak. Zizeg a mobil, a lányt az anyukája keresi (igazából arra lenne kíváncsi, mikorra kéri a gyermek a fuvart, mert az apuka már szívesen lefeküdne), de most már nem kíváncsi a csemete az ősökre, szemrebbenés nélkül kinyomja. „Úgyis lenémítottam a moziban, magyarázza a fiúnak, majd azt mondom, ezért nem hallottam meg…”

Éjfélkor aztán észreveszi, hogy elment az utolsó busz, hazatelefonál. A papa kiugrik az ágyból, pizsamában nyomja a gázt, s közben azon gondolkodik, hogy amikor ők randiztak a későbbi nejével, a szüleiknek nem volt autójuk, mobiljuk pláne. Ha enni akartak, vettek a közértben párizsit, megették zsömlével a padon. A szüleik azt sem tudták, hol vannak, de tízre otthon kellett lenni. Egyszer a menyasszonyát csak tizenegykor kísérte haza (mindig hazakísérte), aki a késés miatt állítólag akkora pofont kapott az apjától, hogy csuda.

Nos hát, ez volna az e havi történet. A kolléga bólogat, ismerős neki a helyzet, de azért kétségei vannak.

– Ezt kicsit eltúloztad, ugye?

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>