„Megtiszteltetés, ha részese lehetek egy függő küzdelmének” – Horváth Mária közel 30 éve segíti a szenvedélybetegeket

Pedagógusként kezdted a pályafutásod. Hogyan jutottál el a katedrától a segítő szakmáig?

Fizika–kémia tanári szakot végeztem, pár évig tanítottam is. Nagyon szerettem, mindig vártam a nyári vakációk végét. De miután összeházasodtunk a férjemmel, és születtek egymás után a gyerekek – az első nem volt még hároméves, amikor világra jött a harmadik –, úgy döntöttünk, inkább otthon maradok a gyermekeinkkel. El tudtam volna képzelni a pedagógusi pálya folytatását, de úgy hozta az élet, hogy 1993-ban Dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Magyar Református Egyház akkori püspöke felkérte a férjemet a szenvedélybetegekkel való munka elindítására, így jött létre a Református Mentő Misszió.

Abban az időben egyáltalán nem volt Erdélyben ilyen jellegű szolgálat, ez tehát úttörő munka volt.

Az első években csak önkéntesen vettem részt a mentőmisszió munkájában, aztán megszerettem és átprofilálódtam, a segítő szakma felé vettem az irányt. Elvégeztem a szociális munkás szakot és családterápiás, illetve addiktológiával kapcsolatos képzéseket, hogy érdemben részt tudjak venni a szenvedélybetegekkel való munkában.

Férjeddel közel 30 éve hoztátok létre a Bonus Pastor Alapítványt a függőséggel küzdőknek. Mesélnél kicsit a kezdetekről?

1993-ban kiutaztunk Magyarországra megnézni, hogy működik ott a mentőmisszió. Dömösön részt vettünk egy kéthetes terápián, ennek mintájára kezdtük el itthon is a 12 napos terápiás programot a Bonus Pastor Alapítvány égisze alatt. Akkor még nem volt lehetőségünk hosszú távú terápiás program elindítására, hiszen ehhez megfelelő épületre lett volna szükség. Amikor ez megadatott, anyaországi rehabilitációs központokat látogatva kerestük azt a felépülési programot, amellyel szívesen dolgoznánk majd a Rehabilitációs Otthonunkban. Így találtunk a Portage-programra Ráckeresztúron és Zsibriken. Ez a felépülési program Kanadából származik, és jó néhány rehabilitációs otthonban használják világszerte. A Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió munkatársaitól nagyon sok segítséget kaptunk, különösen a kezdeti években. Közös képzések, tapasztalatcsere, bátorítás, minden jól jött akkor. 2005 áprilisában kezdhette el az első felépülésre vágyó kis csapat a munkát a magyarózdi Drogterápiás Otthonban. Új fejezet volt ez a munkánkban.

Hogyan került Magyarózdra a Terápiás Otthon?

Egyik volt munkatársunkon keresztül kaptuk az ajánlatot, hogy jöjjünk ide, Ózdra. Akkor elég rossz állapotban volt az itt található Radák-Pekri kastély és a melléképületek. Az volt a vágyunk, hogy a kastélyt is felújítsuk, de ez sajnos mind a mai napig nem sikerült. A tetőzetet kicseréltük még az első években, ahogy megkaptuk a birtokot, de a teljes renoválásra még nem volt anyagi lehetőségünk. A Rehabilitációs Otthont a valamikori magtár épületében terveztük.

Isten csodájaként éltük meg, hogy ezt sikerült úgy felújítani és átalakítani, hogy otthont adjon a gyógyulni vágyóknak.

Az Otthonban keresztény lelkiséggel működtetitek a terápiákat. Ez mekkora erőt ad a gyógyulni vágyóknak?

A Terápiás Otthonba felekezettől, világnézettől függetlenül bárki bejöhet, nem kötelező kereszténynek lenni. A bejövetelnek egy feltétele van, hogy a segítséget kérő személy vállalja a függőségét, és akarjon változtatni ezen. Úgy gondolom, hogy a keresztény jelleg, a hit maga és a hitnek a felkínálása plusz erőforrást jelent. Az eredeti Portage nem keresztény program, ezt az elemet Ráckeresztúron adták hozzá, és mi örömmel vettük át, mert úgy gondoltuk, hogy aki be tudja engedni a szívébe Isten megmentő kegyelmét, az szabadító, megtartó erőt kaphat.

Kép

A Radák-Pekri kastély – Fotó: Horváth Levente

Az indulás óta hányan vettek részt hosszú távú terápián?

2005 óta több mint 560 személy vett részt ezen a terápiás programon. Jelenleg 16 lakó van az Otthonban, az évek során ez a szám hol több volt, hol kevesebb. Nem lehet megmondani, hogy mitől függ ez. Egy szenvedélybeteg nehezen veszi rá magát a terápiára, a tagadástól el kell jutnia a segítségkérésig. Ez nagyon nehéz küzdelem, de ez az első lépés a felépülésben.

Nemcsak függőknek, hanem a hozzátartozóiknak is szerveztek programokat.

Fontosnak tartjuk, hogy ne csak a szenvedélybeteggel, a családjával is legyen kapcsolatunk, őket is bevonjuk a felépülési folyamatba.

Merthogy a függőség nemcsak magát a beteget érinti, az egész család sérül benne.

A hozzátartozó, a társ, a gyerekek, valamilyen szinten mindenki részese a szenvedélybeteg játszmáknak. Ők is jöhetnek a 12 napos terápiára, és újabban van egy négynapos lehetőség is ismerkedni a terápiával azoknak, akik keresik a kiutat akár szenvedélybetegként, akár hozzátartozóként. Az utógondozói programokon szintén részt vehetnek a hozzátartozók is. Minden évben három konferenciát és egy hatnapos tábort szervezünk, ahol lehetőség van az aktuális problémákkal, elakadásokkal foglalkozni.

Az anyaországból is érkeznek hozzátok lakók?

Időről időre megkeresnek bennünket Magyarországról is. Hogy miért, azt pontosan nem tudnám megmondani. Volt, aki azt mondta, neki fontos szempont volt minél messzebb kerülni az otthonától, hogy ne legyen lehetősége könnyen elmenekülni. Magyarózd valóban a végek vége, az út innen csak visszafelé vezet, tovább nem. Meg kell fordulni.

Aki elindul a felépülésben, az egy más utat fog járni az életben, mint amit eddig járt.

Mire kell nagyon figyelned a munkád során?

A Terápiás Otthonban mindig új helyzetekkel, új emberekkel találkozom. Fontos, hogy ne egy kialakult séma szerint reagáljak, hanem nyitottsággal, türelemmel legyek jelen. Bár a Portage egy nagyon strukturált program, fontos, hogy személyre szabottan tudjak jelen lenni egy-egy lakó terápiájában, ott, ahol ő éppen tart. Rugalmasnak kell lennem, mert soha nem ugyanaz a történet, ahogy két találkozás sem lehet ugyanaz, hiszen a találkozások között egy csomó minden történik mindkettőnk életében.

Volt olyan, amikor úgy érezted, belefáradtál a munkádba?

Volt, amikor elfáradtam, talán a kiégés határán voltam. Akkor az segített, hogy két és fél hónapra kiléptem, és valami teljesen mást csináltam. Ez felfrissített, jólesett utána újra belépni a munkába. Megélek fizikai fáradtságot, de szeretem a munkámat, ha kipihentem magam, szívesen újrakezdem. Vannak nehéz napok, amikor sok minden történik, de végül is megtiszteltetésnek érzem, hogy részese lehetek egy felépülni akaró ember küzdelmének. Mert a munkát nem én végzem, én a keretet adom, irányt adok, segítek. Néha megindító látni azokat a lépéseket, amelyeket megtesz egy függő ember a saját felépüléséért, hogy legyen egy normális, elfogadható élete.

Hogyan élted meg az évek alatt a férjeddel való közös munkát?

Volt előnye is, meg hátránya is. Hátránya az, hogy eléggé belefolyt a munka a családunk életébe, különösen az alapítvány indulásakor. Minden nagyon intenzív volt a rehabilitációs központ alapításakor is. Elég gyakran terítékre került otthon a munka, amit a gyerekeink nem feltétlenül díjaztak.

Népes családotok van, öt gyermeket neveltetek fel. Tervben volt a nagycsalád?

Mindenképp több gyereket szerettünk volna. A férjem egyedül nőtt fel, nekem egy bátyám van, s örültünk mindegyik gyerekünk érkezésének. Mindig tele volt a ház élettel: a közös ebédek zsibongása, nagy hancúrozások, egymás segítése. Megvolt a maga szépsége és a maga kihívása is a nagycsaládnak.

Mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?

Székely családba születtem, ahol nagyon erős volt a magyarságtudat, ebben nőttünk fel. A tanáraim is nagyon tudatosan ültették el bennünk, hogy kik vagyunk és mik a gyökereink. Amikor diák voltam, a ‘80-as években, a kommunizmus idején, akkor egyfajta ellenállást is jelentett, hogy én egy kisebbségi magyar közösséghez tartozom. Amikor egy ideig Skóciában éltünk a férjem posztgraduális képzése miatt, életemben először kitágult a lokálpatrióta szemléletem.

Megtapasztaltam, hogy a világ másik oldalán az emberek sok mindent másképp gondolnak, és az én világom nem is olyan nagy, mint ahogy addig hittem.

Ettől függetlenül az identitásom fontos része, hogy erdélyi magyar vagyok.