A maga korában „rocksztár” volt, de vajon milyen lenne ma Petőfi?

Folkloristaként harminc éve publikál Petőfi Sándorról, a felvidéki Petőfi-mondákat tartalmazó kötete három kiadást is megért. Milyen volt a legelső találkozása a költő emlékével?

Petőfi alakjával lényegében ab ovo kerültem kapcsolatba, lévén, hogy én is Kiskőrösön születtem, ebben az alföldi kisvárosban nevelkedtem tizenkilenc éves koromig, az édesanyám és a bátyám, szűkebb rokonságom máig is ott élnek. A Petőfi-kultuszba mondhatni belenevelődtem – nehéz is lett volna kikerülni –, bár ez csak a hetvenes és nyolcvanas évek oktatás- és kultúrpolitikájának akkori mázát jelentette: frázisokat a lánglelkű poétáról, valamint a sokszor kényszerű iskolai szavalásokat. 

Petőfiről mint folklórhősről a gyerekkoromban szó sem esett, talán azért sem, mert azok a történetmorzsák, amelyek szülővárosomban vele kapcsolatban keletkeztek, a 20. század harmadik harmadában már nem voltak részei a helyi szájhagyományozó – népi – műveltségnek. Így aztán a Petőfivel kapcsolatos néprajzi hagyományokra már csak akkor csodálkoztam rá, amikor magam is Petőfi-kutatóvá avanzsáltam egyetemi éveimben.

Kiskőrösön milyen tisztelete van Petőfinek?

Kiskőrösön a 19. század végétől szinte minden Petőfiről szól. Sőt, már az ország első Petőfi-szobra is e településhez köthető, 1861-ben készült, és manapság a szülőház udvarán látható. 

Kiskőrösön róla van elnevezve az egyik általános iskola, a helyi gimnázium és szakközépiskola, a helyi művelődési központ, egy civil egyesület – nem utolsósorban pedig a helyi irodalmi múzeum, amely a szülőházat is magában foglalja.

Ha jól számolom, mára négy köztéri szobor is őrzi emlékét a városban, többnyire jól sikerült művészeti alkotások, bár a gimnázium bejáratánál felállított szobor túlhajtott patetikus jellege miatt meglehetősen elborzasztó. És van egy kedves, kecses, igazán szerethető Szendrey Júlia-szobrunk is, amelyet korábbi helyéről a városvezetés néhány éve ostoba módon egy blokklakás tövébe helyezett át, méltatlan, illúzióromboló környezetbe.

Jól értem, hogy Kiskőrösön Petőfi mostanra a népi műveltségből kikopott?

Hivatalosan, a szólamok szintjén dübörög a Petőfi-kultusz Kiskőrösön is, ám hogy ez a politikusi lózungoknál mélyebben is eljut-e az ott élő emberek lelkéhez, azt illetően már vannak kétségeim. Hogy Petőfiről mi él most, 2026-ban a helyi lakosok fejében, vélhetően egy kultúrantropológiai vizsgálatnak is tanulságos témája lehetne.

Van kedvenc Petőfi-története?

Ha már Kiskőrösön járunk, néhány olyan monda ötlik fel bennem, amely a születéséhez, illetve a gyerekkorához köthető. Például az a móricgáti történet, hogy az óév utolsó napján Kiskőrösre igyekvő Hrúz Máriát a bugaci pusztában érték utol a szülési fájdalmak, és a költőt az orgoványi csárdában szülte meg az édesanyja. Markáns bibliai párhuzam, hogy az ott mulatozó pásztorok, értesülve a születésről, egy üveg bort, egy karikás ostort és egy kis bárányt ajándékoztak az újszülöttnek. 

E történet úgy folytatódik, hogy amikor másnap a család továbbindult Kiskőrösre, összetalálkoztak Rózsa Sándor csapatával, aki szintén megajándékozta a csecsemőt, a szülőkkel pedig megígértette, hogy elsőszülött gyermeküket róla, Sándornak nevezik majd el.

Ebben a történetben az is nagyon szép, hogy jelzi: a „Petőfi szülőhelye” címet nem csupán Kiskőrös szeretné magáénak tudni: Dunavecse, Kiskunfélegyháza, Szabadszállás szintén úgy tartja, hogy övék a költő.

Igen, ez így van, a mondahagyományban is több helyszín ismert. Ennek ellenére Kiskőrös igaza már másfél évszázada egyértelmű. Egy másik, kiskőrösi monda szerint már egészen kicsi gyerekként is kiütköztek Petőfi irodalmi hajlamai. Kedvenc szórakozása volt ugyanis az utcán kergetni az árokszélen legelésző libákat, és ha sikerült megfognia egyet, kihúzta a madár legszebb faroktollát, amit aztán bicskával megfaragott írótollnak. E hagyomány szépséghibája, hogy amikor mindez állítólag megtörtént, a kis Sándor még csak maximum másfél éves volt – de hát ettől szép a népi képzelet, hogy váratlan és határtalan asszociációkat is elbír.

Kép

Magyar Zoltán a kiskőrösi Petőfi-szülőház előtt. Fotó: Csergő Anna Mária

Mi lehet az oka a máig élő Petőfi-kultusznak?

Hogy miért éppen Petőfi lett a magyarság egyik utolsó folklórhőse, annak számos összetevője lehet, ám bizonyosan meghatározó szerepet játszott benne rejtélyes eltűnése és halála. És persze az élete is, hiszen az 1840-es évek második felében Petőfire mint afféle korabeli rocksztárra tekintett a korabeli irodalmi közvélemény, különösen a szépirodalmat habzsoló vidéki úri kisasszonyok. 

És erre a szerepre maga a költő is tudatáson rájátszott, többek között még extravagáns öltözködésével is.

Az interneten a közelmúltban nagy sikert aratott egy szatirikus animációs sorozat, a Különös történések a Szondi utcában. A sorozat legelső részében egy időkapuval visszahozzák Petőfi Sándort. Miért lehet evidens, hogy épp az ő visszatérésétől várja egy pesti fiatal a politikai gondok megoldását?

Az említett animációs film rendkívül szellemes és eredeti módon reflektál a Petőfi-kultuszra, aktuálpolitikai torz tükröt tartva a magyar társadalom elé. A művészi szabadság e tekintetben is mindent megenged, akár még azt is, hogy ha Petőfi feltámadna vagy egy időgéppel napjaink Magyarországára katapultálna, akkor egy meggyőződéses jobboldali figura válna belőle. Aki azonban kicsit mélyebben is ismeri Petőfi költészetét, emberi habitusát, életének utolsó éveit, az éppenséggel ellentétes következtetésekre juthat.

Ezt hogy érti?

Ha a mai politikai oldalak mentén kívánjuk őt kategorizálni, akkor inkább egy nemzeti, baloldali, már-már szélsőséges mozgalmár képe tűnik elénk. Petőfi persze ennél sokkal műveltebb, szabadelvűbb, a társadalomkritikát összetett módon látó és láttató értelmiségi volt, aki versbeli énjével is igazán csak sorsszerű halála által forrt össze az utókor emlékezetében. 

Egyvalami azonban bizonyos: ki nem állhatta a képmutatást, az üres vallásosságot és a farizeusságot, a származásból és pozíciókból fakadó előjogokat, a mindenkori úrhatnám urakat.

Petőfi Sándoron kívül az 1848–49-es hősök közül kinek az alakját őrizte még meg a hagyomány?

A hagyományos népi kultúrából sarjadt folklóralkotások gyűjtésének és gyűjthetőségének kora lényegében napjainkban zárul le. A szabadságharc százötven éves évfordulója még rávilágított arra, hogy azokon a helyeken, ahol valamilyen helyi vonatkozása is volt e hagyományoknak, szórványosan fellelhetők voltak más ’48-as hősökkel kapcsolatban is történetek. Mondák Kossuthról, az aradi vértanúkról… az „áruló” Görgeyig bezárólag. Ez a 19–20. századi folklórrepertoár azonban már lényegében egy lezárt korpusz, néprajzi értelemben muzeális anyag. A közelmúltban megjelent A magyar történeti mondák katalógusa című kézikönyvem harmadik kötete mindenesetre e ’48-as hagyománykört is gazdag tematikai és tipológiai változatosságban örökíti meg.