Az anyai hang életet ad – Énekkel, zenével az inkubátorok mellett

Szülő és baba egymást nyugtatják

Belépek az épületbe, a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinika Újszülött Intenzív Osztályán járok – hirdeti a tábla. Itt, a Bókay utcában találkozott először Prof. Dr. Szabó Miklós, a Neonatológiai Tanszék vezetője a 11 éve működő Te hangodat ismerem program megálmodójával. Hazay Tímea havi rendszerességgel tartott Ringató foglalkozást oxigénhiánnyal született gyerekeknek, amire a professzor is felfigyelt.

„Kértem, jöjjön le az osztályra, mert jó volna, ha a szülőket már az intenzív terápia idején támogatnánk abban, hogy énekeljenek, mondókázzanak a gyereküknek – meséli a tanszékvezető, aki elsőként fogad a klinika Bókay utcai részlegén, majd így folytatja: – Semmi fajta tudatosság nem volt bennem, csupán egyszerű próbálkozás volt részemről.” 

Az egyetemi tanár, aki számára evidencia a zene gyógyítóereje, úgy gondolja, „ha az édesanya – aki óriási veszteséget él meg azzal, hogy korábban született meg a gyermeke, vagy betegen jött a világra – énekhangjával, ritmusos beszédévél, mintegy ősnyelven kapcsolatba tud lépni a gyermekével, az gyógyító hatással van mindkettőjükre”.

Ezt több orvosi tanulmány is alátámasztja.

Az élő énekszó és a finom hangszerjáték egyértelműen pozitívan hat a beteg vagy koraszülött csecsemőre, növeli fiziológiai stabilitását, valamint kedvező az anyák, apák számára is. 

Dr. Méder Ünőke PhD klinikai főorvos nemzetközileg publikált kutatása a Klinika Újszülött Intenzív Osztályán végzett mérések alapján támasztotta alá a zeneterápia és a kengurumódszer együttes alkalmazásának gyógyítóerejét. Utóbbit a professzor úr még a zenénél is fontosabbnak tartja. „Ha ugyanis a gyermek az édesanya vagy az édesapa meztelen mellkasán pihen, annak szerteágazó, erősen pozitív biológiai hatásai vannak, stabilizálódik a baba pulzusa, légzése, keringése, mélyebben és jobban alszik. A szülő közelsége, teste, az illata, a hangja, a szívdobogása kedvezően hat a központi idegrendszer fejlődésére” – mondja Prof. Dr. Szabó Miklós.

Kép

Prof. Dr. Szabó Miklós – Fotó forrása: Semmelweis Egyetem

A zene mély kötődés, szoros kapocs

Az Újszülött Intenzív Osztályra megyünk, ahol csend és nyugalom uralkodik. Megtudom a kollégáktól, hogy ez ritkán van így, általában nagy a sürgés-forgás. Előfordul, hogy több mentőautó is érkezik egyszerre, kritikus állapotban lévő babákkal. Az egyik szobában Tímea épp a Tavaszi szél vizet áraszt című dalt énekli halkan egy 28 hetes kisfiúnak, aki nemrég esett át egy nagy műtéten. Annak ellenére, hogy egészen aprócska, életerősnek tűnik, rózsás az arca. Nyugodtan fekszik, és még azt is hagyja, hogy a doktornő mindeközben megvizsgálja. Az inkubátor túloldalán az édesanya figyeli a doktornő nyugodt mozdulatait. Az ajtóban megállva nézem őket. 

Miután Tímea befejezi az éneklést, elköszön az édesanyától azzal, hogy nemsokára visszajön. Nagy mosollyal üdvözöl, és körbevezet az osztályon, de nem megyünk be minden szobába. Tímea pontosan érzi és tudja, hova szabad belépni, és hova nem. 

Az egyik szobában például egy édesapa ül az inkubátor mellett, kezeit tördelve hangosan beszél a gyermekéhez, őket nem zavarjuk, fontos pillanatok ezek mindkettőjük életében.

Tímeától megtudom, hogy az osztályra már akár 24 hetes korú újszülöttek is érkeznek. A szülőket derült égből villamcsapásként éri, hogy gyermekük idő előtt jött a világra, hogy beteg babájuk született, vagy szülés közben hirtelen oxigénhiányos állapot lépett fel. „Paranormatív krízist élnek át, amely jóval nehezebb minden más válságnál, ugyanis erre semmilyen módon nem tudtak felkészülni” – mondja. Természetesen vannak olyan újszülöttek is, akikről már az ultrahangvizsgálat során kiderül, hogy fejlődési rendellenességgel fognak világra jönni. 

„A szülőknek azonban minden esetben el kell gyászolniuk, hogy nem olyan gyermekük született, amilyet elképzeltek, vagy nem úgy alakult a terhesség és a szülés, ahogy eltervezték. Mivel mindenkinél máshogy zajlik le a gyászfolyamat, hagyjuk, hogy úgy élhessék meg, ahogy szeretnék, ebben támogatjuk őket – magyarázza Tímea, aki nagyon tapintatosan fordul oda minden új családhoz. – Először mindig bemutatkozom, majd engedélyt kérek, hogy játszhassak néhány altatót a gyermeknek. Ha inkább kettesben szeretnének maradni a babával, akkor elmegyek. Én vagyok itt az az ember, akinek lehet nemet mondani. Az első napokban sokkal nagyobb azoknak az aránya, akik egyedül akarnak maradni a gyermekükkel. Ha több baba is van a szobában, akkor arra is engedélyt szoktam kérni, hogy a másiknak játsszak. 11 év alatt erre még senki sem mondott nemet. 

S milyen csodálatos a zene! A lelkük olyan régióit képes megérinteni, amelyeket szavakkal nem lehet elérni. 

Komoly érzelmek törnek fel belőlük is anélkül, hogy beszélgetnénk, mégis kapcsolatba lépünk” – meséli. 

Idővel ezek a szülők is megnyílnak, és vannak, akik közösen énekelnek Tímeával, de „erre senkit sem lehet felszólítani”. Ha a szülők igénylik, beszélget is velük. „Elsődleges célom, hogy énekhanggal, zenével támogassam őket, hogy megalapozzuk köztük a kötődést, de ha inkább beszélgetni szeretnének, elfogadom, természetesen akkor is énekkel indítunk és zárunk” – mondja.

Kép

Fotó forrása: Semmelweis Egyetem

„Viszem őket magammal”

Tímea közvetlenül is tapasztalja, hogy az énekhang, a zene gyógyító hatással bír a babákra. „Látjuk a monitoron, hogy a szép, finom, lassú dajkáló hangtól, az édesanya, édesapa érintésétől a baba értékei optimalizálódnak, de a szülők szorongását is oldja, önbizalmat ad nekik ebben a kompetenciavesztett állapotban, hogy az ő hangjukra, érintésükre történik mindez” – meséli. 

Tímea mindent játszik a gitárján, amit a szülők kérnek tőle: az altatóktól kezdve a különböző slágerekig, mert az a célja, hogy megérintse a szülőt is. „Ha valakinek egy gyerekkori sláger a kedvence, amit az apukája énekelt neki, akkor azt éneklem. Ez ugyanis olyan lelki muníciót adhat, amitől nem foszthatom meg” – mondja. 

Ám az extrém koraszülött babákkal úgy bánik, mint a hímes tojással, hiszen nekik mindenfajta inger, zaj sok, idegrendszerük nagyon érzékeny fejlődési stádiumban van. 

Ezért először csak mélyebb, maximum három-négy hangból álló, ereszkedő dallamú dalokkal kezd, amelyekből béke, nyugalom árad. Aztán lassan következnek az egyre magasabb hangok, amelyek az érettebb újszülötteknek nagyon jók. 

Ottlétem alatt egy család köszön be az intenzív osztályra. Hosszú hónapok után végre hazavihetik a kisbabájukat. Boldogan és elérzékenyülve köszönik meg az ott dolgozók gondoskodását, támogatását. Mindenki, akinek van néhány szabad perce, köréjük gyűlik, s elköszön a babától és a szüleitől. Nagy, örömteli pillanat ez. 

Ám nem minden család története ér így véget. Mindenkinél ott van a remény, de előfordul, hogy a szülők gyermekük nélkül távoznak a kórházból, nem élhetik meg, hogy az apró törékeny babából nagylány, nagyfiú lesz. „Hogyan viseli az ilyen helyzeteket? Itt tudja-e hagyni a kórházban a nehéz pillanatokat, vagy viszi magával?” – teszem fel a kérdést Tímeának. 

„Nem hagyom itt, viszem őket magammal – mondja–, de ezek a kisbabák, családok nem fájdalmas emlékként élnek bennem. Hálás vagyok azért, hogy életük fontos pillanataiban mellettük lehettem, és segíthettem őket, hogy megéljék a gyászukat, és elfogadják, hogy az orvosok nem tudják megmenteni a kisbabájukat.”

Kép

Fotó forrása: Semmelweis Egyetem

Az ajándék

A PIC-en dolgozó kollégákkal együtt mindent megtesznek azért, hogy a búcsú órái a lehető legszebbek legyenek minden szülő számára. Távozásukkor egy kis emlékdobozt adnak át nekik. Benne van az a hófehér takaró, amelyben a gyermek feküdt; a karszalagja, a plüsse, ami mellette volt az inkubátorban; és a cumija, ha volt. Tímea szokott levelet kapni olyan édesanyáktól is, akik elvesztették gyermeküket. 

Sokan elmondják, hogy a dalok, amelyeket bent, a PIC-en énekeltek, kapaszkodót jelentenek nekik, és mindmáig éneklik őket. Fájdalmas, ugyanakkor gyönyörű emlékek nekik. 

„Ez hatalmas ajándék, hálás vagyok mindazért, amit kapok az élettől” – fejezi be a Tímea. A beszélgetés végén már én sem bírom könnyek nélkül, mondatai az én anyai szívemet is megérintik. Tímea tanácsára nem szólítok meg egy édesanyát, édesapát sem. Én is érzem, ez nem az a hely, ahol az ember kérdezősködhet. A szülők óriási traumán mennek keresztül, nincsenek olyan lelkiállapotban, hogy újságírói kérdésekre válaszoljanak. Próbálok észrevétlen maradni, hogy senkit se zavarjon a jelenlétem.

Majd kiderül, hogy egy édesanya, aki épp a Pulmonológiai Osztályon van a gyermekével, szívesen mesélne a koraszülött-osztályon szerzett tapasztalatairól, ahol két hónapot töltöttek tavaly. Amikor Tímea megtudja, kikről van szó, egyből feljön velem az osztályra, hogy üdvözölhesse őket. Régi ismerősként köszöntik egymást. A kisfiú is mosolyog Tímeára, látszik, hogy nem ismeretlen neki a nyugodt, dallamos hang. Keresünk egy csendes sarkot, és az édesanya mesélni kezdi megrázó történetüket. 

„Sokkal többet tesznek, mint ami a dolguk lenne”

„Aznap még bent dolgoztam a munkahelyemen, minden rendben volt, majd éjszaka folyni kezdett a magzatvizem. Néhány napig még bent tudták tartani a kisfiamat, de ő már nagyon jönni akart, a 26. héten megszületett. Ahhoz képest, hogy korábban érkezett, jó Apgar-értékekkel született, és nagy baba volt, másfél kilóval jött a világra. Első éjszaka kiderült, hogy ritka fejlődési rendellenességgel született, nyelőcső-elzáródása van. Háromnaposan megműtötték. Szépen gyógyulgatott, majd egyik éjszaka hívtak a kórházból, hogy súlyos légmell alakult ki nála.” Itt elcsuklik az édesanya hangja, egy pillanatra abba is hagyja a mesélést. 

Majd így folytatja: „Nem kívánom senkinek, hogy éjszaka kapjon egy telefonhívást: »nem biztos, hogy a gyermeke megéli a reggelt«. Kisfiam sokáig lélegeztetőgépen volt, nem tudtuk, hogy hazavihetjük-e valaha.” Összesen két hónapot töltöttek a PIC-en. Amikor Tímeáról és a Te hangodat ismerem programról kérdezem, a következőket mondja: „Tímea együtt él a PIC-cel, együtt lélegzik vele, ő nemcsak bejár péntekenként, hanem a csapat szerves része. Szívén viseli az összes baba sorsát, mintha mind a sajátja lenne. Sokat jelentettek nekem a közös éneklések és beszélgetések az inkubátor mellett. 

Ahogy elkezdtünk énekelni a kisfiamnak, mindig megnyugodott, csillapodott a légzése, pulzusa, láttam, hogy jó neki. 

A Bóbita, bóbita című dalt azóta is sokszor éneklem neki, nagyon szereti.” 

Az édesanya azt is megosztja: „Az egész csapat nagyon támogató az intenzíven, egy emberként küzdöttek a kisfiamért, hogy életben maradjon. Sokkal többet tesznek a családokért, mint ami hivatalosan a dolguk lenne. Mentálisan is segítik a szülőket, hogy megtalálják magukban azt az erőt, amellyel támogatni tudják a gyermeküket.” 

Miután elköszönök tőle, a kijárat felé veszem az irányt. Ahogy a metróhoz sétálok, békét és nyugodtságot érzek. Tímea szavai csengenek a fülemben: „Mekkora ajándékot kapok én az élettől, hogy mindennek részese lehetek! Hálás vagyok érte!”  Épp ugyanezt érzem, hálás vagyok, hogy újságírói munkám során ilyen emberekkel, történetekkel, helyekkel kerülhetek kapcsolatba, akiktől, amiktől én is gazdagodom. Mert nemcsak fájdalommal, tragédiával találkozik az ember a PIC-en, hanem örömmel, nyitottsággal, szeretetteljes odafordulással is, amelyektől minden picit könnyebb lesz a szülőknek és a babáknak is a nehézségek közepette.