„Kevés embernek van bátorsága, hogy igazán azt énekelje, ami a szívéből fakad”

A családotokban, ahogyan a hagyományos cigány kultúrában, az éneklés és a tánc nemcsak szabadidő-eltöltés, hanem érzelemkifejezés, együttlét, kommunikáció. Ha színpadra kerül, vagyis egy produkcióban ugyanolyan felszabadító tud maradni? 

Mindenféleképpen öröm, merthogy eleve azt visszük föl a színpadra, amit otthon is csinálnánk és csinálunk, csak színpadképes formába öntjük. Mi autodidakta módon tanultunk meg énekelni, a kezdetektől örömből zenélünk. Ami a lelkünkben van, azt egyébként is dalba öntjük, ez a lételemünk, improvizálunk, az előadó a szöveget az alkalomhoz megfelelően változtathatja. Ehhez a közönség részéről és a színpadon is nagy figyelemre van szükség, ahogyan otthon is meghallgatjuk a másikat. 

Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy a cigányok nem szeretik elmondani, amit éreznek, inkább elzenélik, eléneklik. Mi az, amit ki lehet mondani énekkel, és nem lehet vagy nem illik másképpen? 

Nyilván léteznek illendőségi szabályok, van, amit még zenében sem fogalmazunk meg. 

Az elénekelt mondandónak nagyobb a súlya, és bennünk is könnyebben fogalmazódik meg, és sokkal közelebb jut a másik szívéhez. 

Azért kevés embernek van bátorsága ahhoz, hogy igazán azt énekelje, ami a szívéből fakad. Pedig az embernek erre szüksége van, akár zenében, versben, írásban vagy más alkotásban. Isten ehhez különféle művészi eszközöket adott nekünk, és képességet is arra, hogy megértsük az ilyen üzeneteket. 

(…)

Lehet menteni a kultúrát, a dalokat fel lehet vinni a színpadra, lemezre. De hogyan lehet azokat az értékeket megőrizni, amelyek a hétköznapjainkban bújnak meg? 

Nehéz kérdés. Nagyon egyén- és családfüggő. Nálunk például megszűntek azok a közösségi terek, mint amilyenek a vásárok voltak, ahol spontán módon találkozhatott sokféle cigány és nem cigány ember. Nagyon anyagiassá váltak az emberek, és ez óriási probléma. Mindent ehhez kötünk, és lassan tényleg nem tud örömöt okozni az, hogy egymást látjuk. Gyerekként boldogok voltunk, ha volt egy karácsonyfánk, és volt mit enni, ha békességben, szeretetben együtt tudtunk lenni. Ma meg már az sem tud örömöt okozni, ha egy apró ajándékot kapunk a másiktól – tisztelet a kivételnek –, mivel nagy dolgokra vágyunk, amelyek sok pénzért vásárolhatók meg. 

Kép

Fotó: Emmer László

Mit mond el rólad, rólatok a nyelv, amelyen énekelsz? 

Lovári cigány nyelven éneklek, így is beszélünk otthon, de kettős identitásunk van, a magyart is ugyanúgy használjuk. Számomra könnyebb a dalokat cigány nyelven megfogalmazni, de vannak magyar vagy részben magyar nyelvű dalaink is. 

Az azonban tény, hogy sokszor egyszerűbb valamit cigányul kifejezni, hiszen léteznek olyan fogalmaink, amelyeket magyarul csak körülírni tudnánk, lováriul azonban van rá szavunk.

A nyelvünkben benne van a múltuk és a jelenünk. A mai fiatalok már nem lóvásárba járnak, hanem szórakozóhelyekre, autóval és nem lovas kocsival, és mást is énekelnek, de ugyanazon a nyelven. Egy élő kultúrában ez a fajta változás természetes, a mostaniak már megéneklik azt, amiben ők vannak, mi még meg tudjuk énekelni azt, amit a múltban megélhettünk. 

Van a kettő között a kapocs? 

Amíg felelősek vagyunk a fiatalokért, amíg tudunk mit mondani, és ők meghallgatnak minket, addig az a kapocs ott van. 

A teljes interjú a Képmás magazin legfrissebb, 2024. októberi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.