Katus Attila: „Nem a szépségben meg a tehetségben, hanem a szorgalomban hiszek”

Melyik a legfontosabb érték, amit gyerekként a szüleidtől kaptál, és aminek a felnőtt életed során is nagy hasznát veszed?

Egyértelműen a szorgalom. A szüleim mindig szorgalmasak voltak, édesanyám sváb családból származó gyógyszerészként rendet tartott a ház körül. Édesapámat pedig már gyerekkorában keményen dolgoztatták, 4–5 évesen befogták mezőgazdasági munkákra. Ő maga is hátrányos helyzetből indulva érzékenyen fordult az elesettekhez, mindig a gyengébb mellé állt. Meg is tanultam mellette, hogy a gyengébbet nem átlépjük, hanem próbáljuk segíteni.

Édesapám egy szál nadrágban indult el egy kis faluból, és a végén ügyvéd lett belőle.

Levelezőn elvégezte a jogot egy olyan rendszerben, amellyel meggyűlt a baja, szembe is fordult vele. Tőle láttam, hogy a széllel szemben is lehet sikereket elérni, csak még több munka kell hozzá – és bízni önmagunkban. A sport is fontos volt neki, szerette a focit és az úszást, amit ő nem tanulhatott meg gyerekként. Ami neki kimaradt, azt nekem megadta: a sportot és a tanulást én már párhuzamosan űzhettem.

A sport közege stabil értékrendű embereket nevel – neked mi mindent tanított?

Többek közt azt, hogy az élet is „hosszútávfutás”: aki nem áll meg, nem adja föl, az előbb-utóbb utat tör magának. A szakmámban is alapvetés, hogy nem egy hét alatt tehetjük rendbe az életünket, egy új életmód kitartást, lemondásokat igényel. Azt is megtanultam, hogy az egyéni siker önmagában nem létezik, mert minden egyént tart egy háló. Ez lehet családi, baráti, szakmai – amellett, hogy van egy belső iránytűje is az embernek. Mögöttem ott álltak a szüleim, akik révén elindulhattam, a vállalkozásom is csapatmunka, és a sportaerobikban, amelyben világbajnok lettem, is trióban versenyeztünk. Ott erősen bízni kellett a másikban – nem csak a színpadon. A sport ezáltal arra is megtanított, hogy az ember az egóját, ha kell, érvényesítse, de ha kell, el is tudja engedni, hagyja magát meggyőzni bizonyos helyzetekben.

Kép

Fotó: Zsigmond László

Szerény, dolgos családból érkezve hogyan viszonyulsz a hasonló hátterű embertársaidhoz?

Szeretem a vidéki, jó értelemben vett egyszerű embereket, a hétköznapiság nálam pozitív fogalom: nagyra becsülöm a dolgos édesanyát, aki nehéz körülmények között, nagy nyomás alatt küzd a megélhetésért, miközben a társadalom inkább – például – a művészeket ünnepli.

Attól, hogy valakiről nem ír az újság, még nagyon fontos az ő teljesítményét is elismerni, nagy bajban lenne a világ a hétköznapi emberek nélkül.

Én hajón is dolgoztam, és nem a kapitánnyal barátkoztam, hanem a személyzettel. Nem állok oda csak azért amellé, aki menő, hogy én is annak tűnjek. Sosem azok társaságát keresem, akikből üzleti vagy szakmai hasznom lehet – a tiszta energiák vonzanak egy közösségben. Nem vagyok helyezkedő típus, mindig a szívemre hallgattam, és ezt sosem bántam meg.

Édesapád életszemléletéből is kiindulva: mit jelent neked másokon segíteni?

Mivel korántsem csak elit közegben mozgok, látom a társadalmat feszítő problémákat: a gyermekszegénységet, a bántalmazást, a betegségeket, az igazságtalan élethelyzeteket. Ha egy-egy gondolattal, beszélgetéssel, léleksimogatással akár csak időlegesen is tenni tudok az érintettekért, már nem éltem hiába. Mindennap kifejezem a hálámat azért, hogy azok közé tartozom, akiknek van is lehetősége segíteni.

Kép

Fotó: Zsigmond László

Miért fontos neked az önkéntes munka, amiben már több mint egy évtizede részt veszel?

Az Ökumenikus Segélyszervezetnél nemcsak a célok meghatározása helyes, hanem a munka kivitelezése is profi. Az ember szívesen jön, mert egy jó csapatban lehet láncszem. Rendre visszajeleznek, hogy önkéntesként jól teljesítettem, ebből érzem, hogy befogadtak, ami arra is motivál, hogy tartsam ezt a szintet. Mindenkinek illik valamit visszaadni abból, amit kapott: akár előzékenyen átadni a helyet a buszon, fölsegíteni a nénit a kosarával. A lehetőségeinkhez mérten szebbé tenni a világot.

Az önkéntes munka nagyon színes, például egy-egy tornámmal sokkal nagyobb örömöt tudok okozni nehéz körülmények között, mint egy csillivilli helyen.

Idősek otthonába is járok minden évben az idősek világnapján – bemegyek, megmozgatom őket, belelátok a kis világukba, vidámak vagyunk, tréfálkozunk. Egy picit hozzá tudok járulni, hogy szebb legyen a napjuk – nekem fontos, hogy élményt adjak, hogy a mozgás jó érzéshez kötődjön. Ami jó érzéshez kötődik, azt próbálja az ember az élete részeként rendszeresíteni.

Adventi időszakba léptünk – az ünnepi jótékonykodás által te is mélyebben éled meg akár a karácsonyi készülődést?

Ha a Segélyszervezettel ételt osztok rászorulóknak, gyerekekkel korcsolyázok vagy mézeskalácsot készítek, sokkal jobban ráhangolódom az ünnepre, mint ha csak behuppannék szenteste a fa alá. Ez engem is jobb emberré tesz – aki tanít, az is mindig tanul valamit. Náluk ráadásul olyan emberek közt vagyok, akik hasonló értékrenddel bírnak. Ha bemegyek egy iskolába, és látom a gyerekeket, ki tudom találni, milyen az igazgató, és fordítva: ha látom az igazgatót, érzem, milyenek lehetnek a gyerekek. Ez az Ökumenikusnál is így van a vezetővel és a kollégákkal.

Nyilván voltak önkéntesként különösen szívbe markoló élményeid…

Jártam például egy családi házban, amiben élt egy família – a nagymama pedig a ház mögött, eldugva egy szó szerint füstös kis sufniba. Egy lyukba, ahová belépve úgy éreztem, két percig sem lehet ott megmaradni.

Belém égett a kérdés: hogyan bánhat így egy gyermek az édesanyjával?

Vagy ahol egyetlen szobában élnek nyolcan – hogy lehet tanulni, aludni? Próbáltam elképzelni a napjukat, hogy ehhez milyen szintű tolerancia kell – egy gyerek ebben idő előtt felnő. Tanszereket osztogatva pedig a saját kisiskolás élményeimet idéztem föl. Sok iskolát látogattam, romákat, hátrányos helyzetű gyerekeket is. Ha érzik, hogy tisztelem őket, ha letérdelek közéjük, egy óra alatt „megfűzöm” őket, és a jót hozom ki belőlük. Mert ott van bennük mindkettő, de én erősítem a jót, és gyengítem a rosszat..

Neked mit jelent a hit, akár vallási, akár a szó köznapi értelmében?

Pluszmotivációt. Egy jó irányba tett jó lépéshez a segítő biztos hátteret, a pillért, a támaszt. Segít, hogy merj nagyot álmodni. Kimondani, hogy világbajnok szeretnél lenni. Csak így van esély, hogy megtörténjen. Utólag sem értem, hogy voltam képes bizonyos teljesítményekre, mert logikusan nem következtek volna, de a szívemmel elindultam feléjük. És amikor már bennük voltam, mentem tovább, közelítettem a célhoz. A hitem segített, hogy az álmaimat megvalósítsam – és a szorgalmam.

A mai napig sem a szépségben meg a tehetségben, hanem a szorgalomban hiszek.

Ez az egy elem nem pótolható, persze ha jól nézel ki, ha tehetséges is vagy, megfelelő háttérrel minden könnyebb, de szorgalom és kitartás nélkül nem fog menni.

Ezek szerint, amit a szüleidtől hoztál, az tényleg a mai napig kamatozik. Nekik meg tudod még köszönni karácsonykor mindezt?

Igen, szerencsére még velem vannak. Semmi sem tart örökké, de addig nem szomorkodom, amíg láthatom őket. Utána persze majd el kell fogadnom, hogy az élet egy utazás a megfelelő állomásokkal, és van, amin nem tudunk változtatni. Ezzel együtt nagyon szeretem ezt az utazást, hatalmas lehetőség. Annak az esélye, hogy leszüless a Földre, milliárdszor kisebb a lottóötösnél, és aki ezt a pár tíz évet nem tudja értékelni, amit itt töltünk a hosszú-hosszú időfolyamból, az sokat veszít. Én mindennap megbecsülöm, hogy részt vehetek a játékban. 

Adományozási lehetőségek és bővebb információ a https://segelyszervezet.hu/kampanyok/szeretet-ehseg/ oldalon található. 

Decemberben a hónap témája: Legyen ünnep a földön!
Kapcsolódó cikkeinket itt találjátok.