„Okosabb nem elmerülni a negatív érzések mocsarában” – vallja a Nyolc Boldogság-díjas miskolci szociális munkás

Kaló Edit egész eddigi életét Miskolcon töltötte. Látta a város felemelkedését, virágzó ipari városként leélt boldog napjait, majd a helyi gyárak, üzemek összeomlását, az útkeresés évtizedeit. Ő maga is volt munkanélküli. „Elküldtek a drótgyárból, ahol könyveltem” – említi kivételesen egy angyalföldi kávézóban, ahová akkor néz be, amikor Miskolcról felutazik erősödni, gyógyulni. 

Mire tanít meg a rák?

„A 2010-es években kicsit kettétörött az életem. Egy vizsgálat kiderítette, agydaganatom van, ami ugyan jóindulatú, de sajnos hatalmas. Nem lehetett mást tenni, mint kiműteni a kóros duzzanatot a fejemből. Nehezen ment a felépülés, a mai napig van feladatom ezzel. Sokáig eltartott, mire elfogadtam, hogy fogyatékos lettem. A bal kezem nem mindig cselekszik úgy, ahogy eltervezem, az arcom egy része lebénult. Volt, hogy perlekedtem a sorssal – de aztán megbékéltem a helyzettel.”

Edit úgy érzi, versenyúszói múltja valamennyire felkészítette a sorscsapásokra. 

„Ráébredtem, a sajnálat nem segít se azon, akit sajnálnak, se azon, aki sajnálkozik. Okosabb dolog nem elmerülni a negatív érzések mocsarában, s amint lehetséges, meglátni, majd megragadni a kínálkozó esélyt” – osztja meg velem tapasztalatait a Borsodban hajléktalanokkal, fogyatékos emberekkel, pszichiátriai problémákkal, alkoholizmussal küzdőkkel dolgozó szociális munkás az Angyalföldi József Attila Művelődési Központ előterében, presszókávét kortyolva.

„A betegségek engem empatikusabbá, megértőbbé tettek. Nem érdekelnek a sokakat gúzsba kötő hamis illúziók sem. Soha nem vágytam arra, hogy kacsalábon forgó palotában éljek. Minek? Miskolc északi része, Bulgárföld élhető vidék, harminc éve lakom ott. Kétszobás lakásban, egy kilencemeletes panelházban – elégedetten! Azt hiszem, ma sokan elveszítik az önkontrolljukat, hiszen folyton versenyhelyzetekbe kényszerítik magukat. Pedig az életminőség nem jelent egyet az anyagi sikerrel. Nekem van szerető családom, élnek a szüleim, a fiammal megértjük egymást, s állandóan új célokat tűzhetek ki magam elé. Makacsul hiszek az egy életen át tanulás elvében” – fűzi hozzá, mintegy összefoglalva, hogy az ő olvasatában, melyek a valós értékek.

Kép

Kaló Edit szociális munkás – fotó: Szabó Zoltán Attila

A humor átsegít az akadályokon

A humor mindenekfölöttiségét hangsúlyozza. „A főiskola mellett önkénteskedtem. Részese lehettem a Szeretetszolgálatnál a Hangyaboly gyermekfoglalkoztatási programnak éppúgy, mint egy, vakokat és gyengénlátókat segítő kezdeményezésnek. Jó iskola volt. Egy ízben egy foltokat még látó, kiváló humorral megáldott embert kísértem valahová egy olyan épületben, ahol nekem, a látónak is gondot okozott a közlekedés, hiszen koromsötét lett. 

Akkor ő, aki velem együtt ott bukdácsolt, megjegyezte: lehet, hogy gyengénlátóként meg kell végre vakuljon ahhoz, hogy lásson a sötétben!

Egyszerre letaglózott és felemelt ez az intelligens fekete humor.”

Kaló Edit szerint az éves beszámolók nem tükrözik híven a valós eredményeket. „A legapróbb lépéseket, a hajléktalanok, a fogyatékos embertársak, a szenvedélybetegek legkisebb sikereit is meg kell becsülni, mert később csak így lehet előbbre lépni.” Hosszan, lelkesen meséli a Miskolcon elismert énektanár esetét. A még a fiát is tanító, köztiszteletben álló pedagógus elveszítette lába alól a talajt, súlyos alkoholista lett. 

Hajléktalanként került hozzájuk, azonban náluk új erőre kapott, zenekart szervezett, kórust alapított. Ma már sikeres, díjazott ember, akinek fellépései vannak, s aki többször megköszönte azt a munkát, amit a miskolci szociális munkások elvégeztek érte. Az ő lelki támogatásukkal sikerült kimozdulnia abból a bénító állapotból, ami sokáig megakadályozta őt a cselekvésben.

A hajléktalanság túlmutat az egyén felelősségén

Hogyan lehet röviden összefoglalni, mi a Máltai Módszertan lényege? Nehézkesebb-e napjainkban képviselni ezt a metódust, egyáltalán a szakmát, amikor bárkiből lehet tréner, terapeuta, csodatévő influenszer? – faggatom a szakembert.

„A módszertan szakmai értékeken alapul. A Máltai Szeretetszolgálat keresztény-humanista értékrendjét képviseli, különös figyelmet fordítva az emberi méltóságra, a szolidaritásra, a társadalmi integrációra. A teljes programot, tevékenységet, az irányelvek érvényesülését és a fejlesztéseket az Országos Módszertani Munkacsoport koordinálja. Van tehát egy biztos alap. Ugyanakkor a saját tapasztalataink is segítségünkre vannak. És igen, szükség van új impulzusokra, más megközelítésekre is. Persze nem a közösségi médiában gyorsan terjedő sarlatánságokra gondolok.”

Remarque írta: „segíts, ha tudsz; tégy meg mindent, amíg lehet – de ha nem tehetsz többé semmit, felejts!” Lehet ez egy hasznos jótanács, amolyan sorvezető a szociális munkát végzőknek? – kérdezem némileg provokatívan.

„Nekem nem tetszik ez mint sorvezető, vagy csak lehet, hogy máshogy értelmezem. Van az a másik arany igazság, miszerint »Senki életét nem javíthatod meg, senkit nem tudsz feltolni a létrán, ha ő maga nem akarja azt.« Nálunk viszont nem lehet olyan, hogy »nem tehetünk többé semmit«. Ha nem sikerül, az a mi hibánk. 

A társadalmi problémák, mint a hajléktalanság, túlmutat az egyén felelősségén, komplex megoldást kíván. 

Kihívást jelent, hogy meg tudunk-e felelni a társadalmi elvárásoknak. Olykor nehéz szembesülni azzal, hogy a lakosság egy része a hajléktalanság létezése miatt a hajléktalanellátó intézményeket okolja. Azon pedig, bevallom, sokszor mosolygok, hogy sokan nem tudnak különbséget tenni a szociális munkások és a közmunkások között.” 

Olvastam, hogy a mesterséges intelligencia ma már nem csupán a technológiai innovációk terepe, hanem a szociális munka, az idősellátás és a közösségi gondoskodás világába is egyre mélyebben beépül, vetem fel beszélgetőpartneremnek. „A mesterséges intelligencia szerintem nem képes adekvát emberi gondoskodást nyújtani – véli Kaló Edit. – Talán a tanulmányokat, a szakmai dokumentációt könnyítheti, de az emberi kapcsolatokat nem pótolhatja.”

Újabb kiadós kávékortyot követően ismét szóba kerül az egészsége. „Írtam egy esszét. Egyelőre nem jelent meg, de keresem a helyét. Talán nem könnyű olvasmány. A címe ez: Én és a rák. De úgy érzem, fontos, hogy a kiúthoz vezető ösvényeket megmutassuk, mert ez másoknak is kapaszkodót jelenthet.”

„Igen, az élet megy tovább, és én újra szeretem!”
(részlet Kaló Edit prózájából)

„A legmegrázóbb tapasztalat (végkicsengés), amivel szembesültem, az volt, hogy itt a türelem szó csak és kizárólag rám vonatkozik. Nekem kell türelmesnek és elnézőnek lenni az emberekkel. Hogy képzelem, hogy esetleg elkeseredett, nyugtalan, ideges vagyok, haragosan reagálok, ki vagyok borulva, hogy esetleg rosszul esik, ha nem ülnek le mellém az üres helyre egy tömött villamoson, mert a könyökmankó nálam van, ha leszállásnál a közelemből is elmennek, mindenki a másik ajtóhoz tömörül, hogy mellőznek a csapatból, elhagy a kedvesem, hogy a legközelebbi hozzátartozóm csak annyit kiabál a telefonba: „neked segítségre van szükséged, menjél ideggyógyászhoz!”, hogy vannak ugyan akik kedvesek, ha ott vagy, de egyébként nem hívnak a programjaikra. És a csúcsélmény, mikor az utcán egy kicsi gyerek jó messziről hosszan zengve átkiabált a papájának: „Apa, az ilyen öreg nénik azért járnak bottal, mert ez a divat az öreg nénik körében?” (48 éves vagyok).
De – mint mondták – az emberek nem tehetnek róla, nem tudják szegények hogyan is kell viszonyulni a hozzám hasonlókhoz. Azaz nekem kell elnézőnek, megértőnek lennem.
A másik, ha valaminek hangot adtam, ami nem tetszett, sokszor megkaptam, hogy ők mindent megtettek értem, és hálátlan vagyok. Néha fel is merült bennem, hogy nem is rólam szólt ez az egész… lehet ott sem voltam…

Ügyeletes HŐS
Aztán egyszer csak minden elkezdett a helyére kerülni. 
Feltűnt, hogy hősként kezelnek, 
… hogy mennyi erőt adtam kitartásommal másoknak, 
… hogy jóval idősebb, általam nagyra becsült személyek mondták: én vagyok a példaképük, és büszkék rám, 
… hogy az orvos, aki műtött, kérdésemre: „a ... problémám meggyógyul-e valaha?” azt mondja: „ahogy magát ismerem, még azt is helyrehozza”,
… hogy hozzá nem értők olyan hittel voltak képesek mondani: meglátom, teljesen helyrejövök,
… hogy a hajam dús, a bőröm, a testem olyan lett, mint egy 18 évesé, és dicsérgetnek, milyen jól nézek ki,
… hogy folyamatosan érzem nagyon sok embertől a felém áradó szeretetet,
… hogy a munkahelyemen visszavártak, és országszerte imádkoztak, miséket tartottak értem,
… hogy valaki azt mondta, Tündérkirálylány vagyok (a párom szerint ugyan inkább pitbull, de akkor már stílszerűbb a pitcat),
… hogy talán dolgom van még az élettel.
Igen, az élet megy tovább, és én újra szeretem!”

Kaló Edit és munkatársai az MMSZ Gondviselés Háza Miskolc hajléktalan átmeneti szállójában 2024-ben bevezettek egy fülakupresszúrás egészségmegőrző programot, amelynek köszönhetően a résztvevők nagy százalékánál csökkent a dohányzás és az italfogyasztás mennyisége.