„Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve” – Baráti búcsú Kálloy Molnár Pétertől

Nos, velem se történt más. De hamarosan erőt színleltem, erőt mutattam, erőt csaltam… Ahogy akkor is, amikor utoljára találkoztam Péterrel. Újra Illyést idézve: „Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet, ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is.”

Lám, a bajban nem létezik okos gondolat, kulcsmondat. Illyés se talált ilyet, miért sikerült volna nekem? Meg azután valamiféle önvád is fölbugyog az emberből. 

Hogy talán nincs is jogom az elérzékenyülésre, hiszen a közvetlen család fájdalmánál nem létezik most nagyobb fájdalom, akkor meg én hogy jövök ahhoz, hogy könnyezzek, le legyek taglózva. 

Persze a tetteimet egy régi beidegződés, vagy ha úgy tetszik, az örök becsípődés is irányítani próbálja, miszerint: a fiúk nem sírnak! („Cause boys don't cry” – The Cure).

Keresem hát a szavakat.  „Kezdődik az élet – a kút-lánc már csikorog, füst száll szelíden, / Iám, mozdul a táj… csak az én testvérem nyugszik örökre.” (Illyés: Búcsúztató, részlet)

Szégyenérzetemet csak tovább növeli a tény, hogy közösen átélt humoros szituációkba kapaszkodom, korábbi közös alkotásainkat nézem/olvasom vissza, egyszóval: mindkettőnket sajnálom! 

Elvégre felmértem, hogy nem ülünk többé ki a Mai Manó Ház elé kávézni, soha többé nem idézzük föl a futball általunk rajongott istenségeit: a fenomén Ronaldót (Peti kedvencét) és Zidane-t vagy Törőt (az én hőseimet), s nem nézzük az előttünk elsuhanó lányokat sem a tavaszodó Nagymező utcában. Nem utazunk írótáborokba. Ahol egyszerre tanítunk és tanulunk. Nem lesznek (már) közös irodalmi estjeink, könyvbemutatóink, premierjeink; nem forgatunk újabb dokumentumfilmet. 

Nem sztorizunk úgy a színházi büfében, mint a két öreg a Muppet Show-ban, s nem dicsérjük a mindenek fölötti Toszkánát. 

Nem morgunk többé (mind vörösebb ábrázattal), ha a budapesti közlekedésre, a parkolási rendszerre terelődik a szó. Már nem beszélgethetünk idejekorán elveszített apáinkról sem, a Tabánban, a fönti padon, a nagy kő mellett. S nem tudunk már olyan „apukásan” mesélni egymásnak a gyermekeink hőstetteiről sem, ahogy szoktunk. Nem tudjuk kölcsönösen, újra és újra biztosítani egymást arról, hogy a családi életünk szép, nincs okunk panaszra. 

A halál válaszvonalat húz. A halál elválaszt. A halál megpróbálja eltépni a baráti kötelékeket. Az utóbbit általában sikertelenül teszi! Minden egész eltörött? 

Egy fenét!

A támadóállásba helyezkedett hiány, a pillanatnyilag létező süket csönd ellenére a vidám percek, s a valóságos eredmények most úgy sorakoznak föl, mint Peti polcán az ólomkatonák. 

Mert nem létezhet oly fojtogató erő, ami a már létezettet, a fennmaradót arrébb söpörné. 

Márpedig mi igenis együtt elkészítettük A koronatanút, bemutatva egy chaplini sorsot, Karinthyék hajdani inasát, Hetényi Károlyt. 

Sikerült színre vinnünk (szinte önsorsrontó módon) a Szabad-ötletek jegyzékét, zenés-verses felolvasószínházi produkcióval éltettük Márait, Krúdyt, Szindbádot az „Ilyen csacsi az ember” című produkcióban. Lapot is szerkesztettünk. Iskolákat jártunk – rendhagyó irodalomórák maradtak utánunk. És igen, íródott egy könyvem is, ami Peti „világába” utaztatta az olvasót. 

A Könyvkultúra recenzensét idézve: „A K.Ö.R. – Kálloy Összes Rövidítve című kötet (címében utal a neves színész S.Ö.R. – Shakespeare Összes Rövidítve című nagysikerű előadására) voltaképpen az író és a címszereplő barátságán alapul, ennek megfelelően szubjektív és alapos pályarajz.”

Most ugyan nincs módom (se lelkierőm) hosszabban idézni az ötvenedik életéve kapcsán papírra vetett gondolatokat, oldott kávéházi csevejünk egynémely passzusát, de a vele kapcsolatos könyvbéli megfigyeléseimből csipetnyit csak ide másolok:

„Peti író ember. Költő, töprengő publicista, forgatókönyvíró. Humorista? Mondják ezt is róla, de én nem gondolom annak. A humorista olcsón adja-veszi a poénokat, olyasmi, mint egy poénokra szakosodott utazó ügynök. Peti kínjában nevet. BOHÓC – a nagybetűsök közül való! Elvégre egy valamirevaló bohóc sose humorizál. Ő az életet megéli, sebeket szerez, s ha néha maga is megsebez valakit, azt utóbb röstelli. 

A nagybetűs BOHÓC amúgy mindig magányos picit, mindig sír a lelke, valamelyest önsorsrontó, valamelyest szeleburdi, de közben kész a harcra. 

A túlélés feketeöves nagymestere. Aki rendre összeszedi magát, talpra áll, talpra esik. Amihez – tragikusan – nem ért: az a talpnyalás… 

A BOHÓC látszólag pesszimista. A valóságban azonban javíthatatlanul optimista kell legyen, hiszen másképp hogyan tudná a színpadon, a manézsban kiszolgálni a közönséget. 

Peti az én szememben szomorú bohóc, aki tragikus sorsokat is képes megrázó erővel megjeleníteni, gondolok itt A nap 25. órájára (Shure Stúdió), a Kucóra a Komédiumban. Peti lelkében ott kiabál a gyermek, egy feleselő igazmondó Mezőcsátról. Palya Beával közös duettjét idézve: »Kiabál a gyermek énbennem, / felesel, ha Júdást felmentem, / megint-megint hogy élnem kell, / kiüvölt, ha nem számolhat el…« 

Ahogy én látom, ő botcsinálta menedzser lenne. 

Talán gyermeki énje nem hagyja neki, hogy úgy legyen sztár, ahogy sokan mások ebben az országban. Tudom, hogy vágyik egy színház vezetésére is, hogyne vágyna. De nem bármi áron. 

Nem képes feladni művészi függetlenségét, hitelességét ilyen-olyan előnyökért cserébe. 

Ebben is hasonlítunk. Logikusnak tűnik hát, hogy évek óta beszélgetünk egymással egy olyan közösségi térről, egy olyan teátrumról, amely műhely, otthon, értékteremtő közeg 21. századi célokkal, 21. századi mondanivalóval. Biztosan megvalósítjuk ezt az elképzelést is, a kérdés csak az, mikor.

Ötven év múlva?!”

Illyés azt írta: „Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.”  Megerősíthetem. „Ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával…” – fogalmazott József Attiláról, s én se írhatok mást Kálloy Molnár Péterrel kapcsolatban. 

Az elragadottsága, a jó ügyekbe vetett feltétlen hite, kiapadhatatlan kreativitása, a művészi invenció, a bele nem nyugvás csodálatos képessége, ami a mindennapjait áthatotta, kiemelte azok közül is, akik papíron többre vitték nála, akiknek több díj meg trófea jutott (bár puskapor annál kevesebb…). 

Amikor ott ültem – utoljára – vele szemben almát és sajtot falatozva, bögrényi hosszú kávét ízlelve, készülő darabjából (forgatókönyvéből?) olvasott fel nekem. 

A monológjában gondosan fogalmazott, érlelt sorok forrtak egységbe. 

Ott volt ő, Christopher Marlowe és Shakespeare. Ott volt az elképzeltet a valóssal vegyítő múlt, a fájdalmas jelen, s a remélt jövő; ott éreztem Latinovitsot, Őzét, Sinkó Lászlót, Törőcsik Marit (aki mindig nagy drukkal figyelte Peti pályáját), Andai Györgyit (akivel egy Enquist-darabbal szerepeltek együtt, s akit Petya őszintén csodált); és igen, ott éreztem Belmondót is (akiért ifjan Párizsig autózott, csak hogy lássa, ahogy A profi a színház mögötti művészbejáróból kilép, majd az utca népe előtt teátrálisan a földig hajol…), s talán ott volt Latabár is, Csortos is, Kabos is, no meg Csukás Pista, akivel egyszer olyan jóízűt trécseltek a Hadik Kávéházban.

Szerintem ott kellett még lennie (lebegnie) Karinthynak is! Azt hiszem, ő zsinórmértékül szolgált Peti művészi működésében, világlátását tekintve. A Struggle for life volt a favoritja. A vers két sora pedig – vélem én – a minden körülmények közt megbékélni kész, az őt elárulóknak is utóbb rendre baráti kezet nyújtani képes Kálloy Molnár Péter (1970–2025) őspacifizmusát adja vissza, kitűnően:

„Öklöd mikor lecsapni kellett / Mindig megállt a félúton”.

Isten veled, barátom!