Bejárónőből lett az első hátizsákos világjárónő – Juanita Harrison kalandos élete

36 évesen vágott bele a kalandba

Az 1920-as évek végétől járta be a világot Juanita Harrison, aki bár nem volt milliomos, nem hagyta, hogy a társadalmi viszonyok határt szabjanak a vágyainak. Élete egy pontján egy szál hátizsákkal nekiindult a világnak, és a kalandjairól könyvet írt My great, wide, beautiful world (Az én nagyszerű, tágas, gyönyörű világom) címmel, amely már a címében előrevetíti azt az elképesztő életörömöt, amellyel szerzője a világot nézte.

Juanita Harrison 1887-ben (más források szerint 1881-ben) született Mississippi államban, és ahogy lehetőségei engedték, dolgozott: háztartási munkákat végzett más családoknál, mivel tízévesen abba kellett hagynia az iskolát, hogy meg tudjon élni. 16 éves korától különféle nemzetiségű famíliáknál szolgált Kanadától Kubáig, ez idő alatt megtanult valamennyire franciául és spanyolul, ami később igen jól jött az utazásai során. Közben elkezdte félretenni a keresetét is, aztán eljött az életében az a pont, amikor kilépett a vég nélkülinek tűnő bejárónősködésből, és nekivágott a világnak. 36 éves volt ekkor.

Némi kezdőtőke is szükséges volt ehhez: korábbi munkaadói, egy Dickinson nevű házaspár segítettek neki azzal, hogy a megkeresett pénzét befektették, és annak kamatait összegyűjtötték számára.

Ezzel az évi 200 dollárral indulhatott neki a világnak Juanita 1927-ben. Menet közben abból élt, hogy továbbra is dolgozott, amit tudott; majd, amikor úgy érezte itt az idő továbbállni, elköszönt, és folytatta útját. Ahogy a könyvéből kiderül, elképesztően kíváncsi és életvidám nő volt. Alig várta, hogy kalandokba keveredjen, és amikor valóban bele is keveredett különféle faramuci helyzetekbe, a legnagyobb optimizmussal, leleményességgel élte meg (és túl) azokat. Utazásairól végig naplót vezetett, amely később a könyve alapjául szolgált. A naplójában későbbi munkaadói láttak fantáziát, így az ő biztatásukra és segítségükkel jelenhetett meg a My great, wide, beautiful word, először egy folyóiratban (az Atlantic Monthly-ban), majd könyvformában. Ezt a könyvet angol nyelven el is lehet olvasni online, a stílusa bűbájos, tele nem zavaró, inkább egyedi helyesírási hibákkal.

Maradéktalan gyönyörűségként élte meg a kalandokat

Juanita Harrisonban nem is csupán az a lenyűgöző, hogy színesbőrű nő létére egyedül utazni mert, hanem az, hogy bármi történt vele, azt hihetetlen nyitottsággal és derűvel nézte. Szeretett egyedül utazni, talán mert ezen keresztül is megélhette a függetlenséget: akkor és azzal töltötte az idejét, amikor, ahol és akivel csak akarta. Az élményeket fontosságukban minden esetben a tárgyak fölé helyezte. Volt, hogy elajándékozta a teljes csomagját egy szobalánynak, de többször is megszabadult a bőröndjétől.

„New Yorkot egy tízdolláros kalappal hagytam el, de Londonban és Skóciában olyan gyakran és hevesen esett, hogy arra gondoltam, veszek egy másikat. De aztán arra gondoltam, abból a pénzből mennyi öreg kastélyt és birtokot láthatok.”

Ha Juanita utazásai során bonyodalom akadt – márpedig ilyen gyakran előfordult –, ő képes volt saját magán is nevetni, és kihozni az adott helyzetből a legjobbat. Volt például egy vonatszerencsétlensége Csehországban, amely miatt, bár traumatikus élményként élte meg, utólag sikerült bevasalnia a vasúttársaságon némi summát kártérítésként. Amikor pedig kifogyott a pénzéből, beállt valahová dolgozni, majd amint úgy gondolta, hogy újra van egy kis tőkéje, rögtön továbbállt, és élvezte a szabadságot. Sőt az „élvezte” kifejezés nem is adja át pontosan mindazt, amit átélt: Juanita maradéktalan gyönyörűséget lelt mindabban, amit csinált!

Amerre járt, a környezete is megszépült

Íme, egy szabad lélek, aki mezítláb sétál a Taj Mahal körüli füves kertben, majd szunyókál egyet az árnyékban. Spanyolországban táncórákat vesz, Japánban kipróbálja a nyilvános fürdőt. Taxi helyett fut, hogy maradjon pénze az operára. Felmászik egy lámpaoszlopra, hogy lássa a spanyol királynőt. Ahol csak program – fesztivál, esküvő, temetés – volt, ott Juanita megfordult.

Amerre járt, biztos horgonyként először megkereste a helyi könyvtárat, a szállásait pedig minden esetben megszépítette, még ha csak pár napig tartózkodott is ott: virágokat vett, függönyt akasztott fel.

Energiát szánt arra, hogy szépség vegye körül. 

Józan paraszti észnek sem volt híján: amikor valaki haza akarta kísérni, mindig úgy tett, mintha hotelben lakna. Az útlevelét sosem adta ki a kezéből; a helyi piacokon vásárolt, és mindig kisúrolta a fürdőkádat használat előtt. Ha pedig egy férfi túl agresszívan „udvarolt”, behúzott egyet neki. A megírt kalandjaiból kiderül, hogy nem egy fiatalember próbálta neki csapni a szelet, de ő általában – többnyire trükkös módon – közölte velük, hogy inkább a saját társaságát választja.

Kép

Juanita Harrison egy archív fotón

Juanita lelki élete sem volt szokványos. Ahol csak járt, beült imádkozni a helyi vallás templomába. Ha katolikus vagy anglikán templom volt, abba; ha mecset vagy zsinagóga, akkor abba. Soha nem ejtett egyetlen rossz szót sem más nemzetiségekről vagy vallásokról, sőt: hihetetlenül érdeklődő és nyitott volt, amellett, hogy tartotta a saját határait. Nyolc évnyi utazás után, 1935-ben döntött úgy, hogy letelepedik Hawaiin; az útinaplója és könyve itt fejeződik be. Azt mondják, később, a ’40-es években továbbutazott Dél-Amerikába, ahol tíz évet töltött Buenos Airesben – elképzelhetjük, hogyan tangózott, de erről sajnos nem ír. Juanita Harrison Hawaiin halt meg 1967-ben, Honoluluban is temették el. Halála után minden bizonnyal az életvidám kalandornők védőistennőjévé vált...

Juanita ars poeticája – amennyiben életét művészetnek tekintjük – talán ebben a tőle származó idézetrészletben foglalható össze a legjobban: „Mindig ott szeretnék tartózkodni, ahol bőség, egészség, fiatalság, szépség és öröm vár. Noha magamnak egészen kevés is elég belőlük, szeretnék mindezek közepében lenni.”