Isten tanár úr az iskolában – Kegyelem és a cselekedetek, ahogy mi, a diákok megéljük

A kegyelem iskolája

Gyakorló tanárként úgy gondolom, hogy az iskolai élet, tanár és diákjai viszonya olyan párhuzammal szolgálhat, amely biztos kiindulás lehet a bevezetőben említett kérdésre választ kereső keresztény számára. Mindössze egyetlen dologra van szükségünk ahhoz, hogy működni tudjon ez a hasonlat, a példabeli tanárt isteni tulajdonságokkal kell felruháznunk: mindent tud az általa tanított tárgyról, egyetlen célja pedig, hogy diákjai minden értelemben kiteljesedjenek, és vele maradjanak a képzés egész ideje alatt. Fontos még, hogy ez a tanár fenntart magának egy jogot: elvárja, hogy az őt hallgató diákok jelentkezzenek, ha kérdeznének vagy válaszolnának valamit, és várják meg, amíg ő jóváhagyja, hogy hozzászólásukkal alakíthassák az óra menetét. Néha van kivétel persze, de alapvetően ez a szabály.

Ez példázza az isteni Kegyelem működését életünkben.

Ez a módszer számos lehetőséget tartogat. Mialatt a tanár vár a felszólítással, időt kapnak a lassabban gondolkodó tanulók is a válasz megfejtésére, a gyorsabban gondolkodó diákok pedig eltöprenghetnek azon, hogy valóban jó választ gondoltak-e ki, esetleg még jobb megfogalmazáson is gondolkodhatnak. A módszer nemcsak az egyén fejlődését segíti, hanem mögöttes, közösségépítő logika is benne rejlik: a tanári szólítás nélkül mindenki belesüllyedne a társai és saját maga által teremtett zűrzavarba, egy idő után nemcsak tanárát nem hallaná, hanem társait sem, pedig még tőlük is tudna tanulni. Ehhez hasonlóan érdemes elképzelni az isteni Kegyelem szükségességét és értelmét.

Tanárunk tehát tartja az órát, kérdéseket tesz fel, felszólít; a gyerekek jelentkeznek, válaszolnak és kérdeznek. A tanár számít diákjai aktivitására és értelmes belátására egyaránt. Az, hogy meg kell várni a felszólítást, odafigyelésre és önuralomra tanít.

Ébernek kell lenni, hogy lássuk, mikor jött el a mi időnk, mi a mi feladatunk.

A dolgok persze nem maradnak mindig zökkenőmentesek (és innentől lesz szerepe a szerző személyes tanári tapasztalatának), a diákoktól sokszor olyan reakciók hallhatók, amelyek bizony igencsak sokat mondanak arról is, hogy mi, emberek mit gondolunk a Gondviselésről vagy az isteni Kegyelemről.

Mi, a diákok

„Én is tudtam, miért nem engem szólított fel?”

Persze ugyanez a diák korábban már háromszor válaszolhatott a feltett kérdésre. A legvalószínűbb, hogy csak azért nem az övé a válasz lehetősége, mert számára már nehezebb kérdést tartogat tanára.

„– Miért nem jelentkezel sohasem?
– Tanár úr engem sose szólít fel.
– Mert sosem jelentkezel.”

Miben látni a Kegyelem és az emberi bizalmatlanság viszonyát, ha nem ebben a párbeszédben?

Olyan is van, hogy egy diák úgy érzi, neki kéne mindig szerepelnie. Természetesen ez nem történhet meg, a tanuló pedig elkezd nem odafigyelni, bekiabál az órába, beszélgetni kezd. „Minek várjak? Úgysem szólít fel a Tanár úr!” Nem hajlandó megérteni, hogy hiába mond jó választ, nem szolgál sem mások, sem a saját épülésére. Nem fog odafigyelni a kis korrekciókra, majd végül a kapkodásban tényleg csak rossz, elhamarkodott válaszokat fog adni, társait pedig zavarni fogja.

Honnan ered türelmetlenségünk? Legtöbbször azt nem bírjuk elviselni, hogy éppen mást segít a Kegyelem. Úgy gondoljuk, hogy nekünk kellett volna sorra kerülnünk (újra meg újra, gyakorlatilag mindig). És miközben másra figyelünk, eltévesztjük a belső hangot, és elterelődik figyelmünk az Egész céljáról. Értelmét veszti előttünk mindaz, ami körülvesz bennünket. Istenben pedig – ha nem hagytuk már teljesen figyelmen kívül – elkezdünk egy zsarnokot látni. Balgán és igazságtalanul. Azt feltételezni, hogy Isten nem számítana a cselekedeteinkre, vagy a Kegyelem fölöslegessé tenné azokat, valójában bizalmatlanságról vagy kétségbeesésről árulkodik.

Isten kegyelme nem fölöslegessé teszi cselekedeteinket, hanem értelmet ad azoknak!  

Mert ahogy egy mindenkire odafigyelő Tanár sem, úgy a Kegyelem sem szólít mindig bennünket. A hallgatással próbára tesz, és a hallgatással tanítja a legtöbbet. Megtanulunk figyelni magunkra, megtanulunk figyelni másra, és megtanuljuk kitalálni, mi az ő, a Tudás, valóban az Élet forrásának akarata. A diák pedig, aki megtanul hallgatni, nemcsak mesterében fog bízni, hanem magában is. Nem azért nem szólítanak, mert baj van velem, nem azért nem szólítanak, mert Isten zsarnok vagy nem törődik az emberrel. Érteni fog: „Egy nagy terv részese vagyok, másokkal együtt, és különleges feladatom van.” A legjobb kapcsolat tanuló és Tanára között sokszor ott van, ahol a legnagyobb a hallgatás. Sokszor egy mosolyból is megértik egymást.

Az is megesik, hogy a választ bekiabálja valaki, Tanára mégsem feddi meg, hanem megdicséri, elfogadja válaszát. Hát hogyne, ez is kiválthatja az osztálytársak neheztelését: „Miért kivételez vele a Tanár úr?”. Persze lehet, csak arról volt szó, hogy a pedagógus egy eddig nem serénykedő diákján fedezte fel a tanulás izgalmát, vagy arról, hogy egy nehéz kérdésre megtalálva a választ, izgalmában nem tudta magát türtőztetni a bekiabáló. Csak kívülről, felületesen tűnik úgy, hogy a „kivételezés” önkényes a szó rossz értelmében. Könnyű nem figyelembe venni, hogy mennyi isteni szeretet és bölcsesség, mennyi önmegtartóztatás, érdem és hasonló lehet hátterében, ha valahol kiárad a Kegyelem.

Az önmegváltás bukása

Végeredményben kétféleképpen lehet a dolgot elrontani. Az egyik a „rossz tanuló” végzete.

Azt mondja, hogy erre a tárgyra neki nincs szüksége, vagy azt, hogy ő úgysem képes erre.

Nem törődik Tanára szavával, hogy legalább a minimumot teljesítse, és a biztatás is hidegen hagyja, hogy igenis képes erre. Elvesztette a hitet, önmagát vágja el saját kibontakozásának forrásaitól. Spirituális értelemben nem jelent különbséget ehhez képest a „jó tanuló” végzete. A jó tanuló a Kegyelem Iskolájában, osztályzataitól függetlenül, ugyanúgy megbukhat. Hiszen a puszta számok tekintetében legjobb, színötös tanuló is eljuthat odáig, hogy azt mondja: „A jó eredményem pusztán az én érdemem. Egyedül a cselekedeteimnek köszönhetem a megérdemelt osztályzatot. Az pedig igazságtalan, hogy a hetedikes Bence nálam sokkal kisebb tudásra megkapta a kitűnőt.”

Az ilyen diák egyvalamit felejt el, a legfontosabbat: egyedül pusztán a Tanár „abszolút szabadsága”, „önkénye” miatt lehetséges, hogy teljesítményét egyáltalán pozitívan értékelhesse. Ez a mérce csak határokon belül objektív, ugyanannyira jellemzi a teljes személyre szabottság is. Még a legjobb diák is, ha önbizalomtól telve pusztán valami abszolút kritérium alapján vindikálná magának a végső osztályzatot, végeredményben saját magát ítéli bukásra. Hiszen a tantárgyát tökéletesen ismerő Tanár mindig tudna olyan kérdést feltenni, amit diákja nem ért, vagy még nem tanulhatott.

Ha tényleg csak a tudást nézné, a teljesítményt, senki nem állna meg előtte. Valójában azonban elsősorban bizalmat kér, jóhiszeműséget és persze azt is, hogy a kevés, amit éppen elvár, teljesítve legyen. Mert ebben a teljesítésben a közösség, a szeretet kötelékének fenntartása a lényeg.

A fennhéjázó, önelégült emberek, legyenek akármilyen kiválók, nem teljesítették be küldetésüket. Spirituális értelemben sokkal kevésbé számít, hogy valaki 2-es vagy 5-ös tanuló: a kevésbé jó tanulóra is emlékezhet vissza jó szívvel Tanára, mint belátó és jó szándékú diákra, aki lehet, hogy épp nem az ő általa tanított tantárgyban volt a legjobb, de érdemes volt vele együtt lenni. 

Mi Atyánk, nem pedig az enyém

Könnyű lenne Istent úgy szeretni és Istennek úgy engedelmeskedni, ha csak mi lennénk a világon: Én és Isten, és másról sem szólna az élet, mint hogy Isten engem, és személy szerint csak engem dédelget. Isten terve azonban más. Mi Atyánkhoz imádkozunk, nem az én Atyámhoz. Azt akarja, hogy megszabaduljunk saját magunktól, elvárásainktól, és vállaljuk az igazi önmegvalósítást, hogy bátran vessük bele magunkat mindabba, amire Isten szán bennünket, amiről nem is gondoltuk volna, hogy részünk lehet benne. Ez pedig csak másokkal együtt lehetséges, és mindennek az alapját az ő akarata, megváltása jelenti.