A hunok egyre kevésbé titkos története – expedíció a múltba és Mongóliába

Az európai hunok megértéséhez az ázsiai hunok (xiongnuk) ismeretén át vezet az út, állítja az expedícióvezető, miközben a film kezdőjelenetével Párizsba röpíti a nézőt, hogy mérlegre tegye a felvilágosodás korának neves francia sinológusa, Joseph de Guignes életművét. Ő volt az első történetíró, aki kimondta, hogy az európai történelemből ismert hunok azonosak lehetnek azzal a néppel, amelyet a kínai történelmi forrásokban ókori kínai írásjelekkel és mai kínai nyelvészeti szabályok szerint latin betűkkel így írnak: a Xiongnuk. Noha a múlt század derekán de Guignes téziseit a tudomány megkérdőjelezte, mára ismét visszafelé billent a mérleg nyelve, és a szakértők úgy vélik, valóban lehetett kapcsolat az ázsiai és európai hunok között. A hunokat először a görög-római forrásokban nevezik ezen a néven, amely hangzásra megegyezik a kínai és szogd forrásokban megjelenő ókori írásjelek kiejtésével, és egyenértékű a hun nép nevével. Államukat pedig a modern szakirodalom Ázsiai Hun Birodalomnak nevezi. Miért fontos mindez?
Azért, mert ha a hun–magyar rokonság történeti hagyományát igazolni vagy cáfolni szeretnénk, az ázsiai hunoknak is figyelmet kell szentelnünk.

Mongólia – a hun őshaza

Daubner György a hun őshazát keresve ült repülőre sok évvel ezelőtt, hogy 9 ezer kilométernyi utazás után megismerje ezt a hatalmas, de alacsony népességű és rendkívül kopár vidéket – a sztyeppét. A magyar irodalmi hagyományból ismert pusztával ellentétben a mongol puszta egyáltalán nem síkság, akadnak dombok, hegyek rajta, viszont fát, bokrot és vizet is alig találni. Apropó, víz: a mongol táj színtiszta időutazás, hiszen Mongóliában szinte csupa szabályozatlan folyó kanyarog, ilyet Európában már közel két évszázada nem találhatunk. Pedig egy civilizáció kialakulásának megértéséhez kulcsfontosságú a természeti tájat eredeti formájában látni. A mongol puszta nemcsak a hunok, de a honfoglaló magyarokra jellemző nomadizmus őshazája is. Mongólia területe több mint másfél millió km2, lakossága azonban még egy népességrobbanás után is csupán 3 millió fő. Az 1900-as évek elején még csak 800 ezren éltek itt, ők viszont szinte mind nomád állattenyésztésből: máris látható tehát, hogy ott legalább másfél millió km2-re van szükség 800 ezer nomád életformájú ember eltartásához.

A modern Mongólia mindenesetre büszke arra, hogy gyökerei a Hun Birodalomig nyúlnak vissza: a mongolok számára a hun államalapítás évfordulója minden évben nemzeti ünnep.

A hun elődökkel való azonosulás a mindennapokban is megjelenik: egyik légitársaságukat Hunnu Air-nek hívják, Ulánbátor legmodernebb lakóparkját pedig éppúgy a hunokról nevezték el, mint a főváros egyik bevásárlóközpontját.

A mongóliai hun kutatásnak magyar vonatkozásai is vannak, többek között a neves régésznek, Erdélyi Istvánnak (1931–2020) köszönhetően, akit Daubner György még személyesen tudott meginterjúvolni. Az ő nevéhez fűződik egyebek mellett a legrégebbi ismert vaskengyel megtalálása, amely egy hun előkelő sírjából került elő. A fémből készült kengyelek tették lehetővé a hunok és később a honfoglaló magyarok számára azt, hogy a nyeregben fölállva, akár hátrafelé nyilazva is hadakozhassanak. A kengyel a hun kultúra egyik újítása volt, Attila hunjai és Árpád magyarjai ennek is köszönhették legnagyobb hadi sikereiket.

Fotó: Dr. Daubner György

A nomadizálás „módszertana”

Daubner György nem állt meg a régészeti feltárások megismerésénél: az elmúlt évtizedben több alkalommal hónapokon át a helyszínen tanulmányozta a nomád életmódot és kultúrát. Mint elárulta, az életmód egyik kulcsa az éghajlatban áll: míg ugyanis a Mongóliával közel azonos szélességi fokon elhelyezkedő Magyarországon 500–900 mm csapadék hull évente, addig Mongóliában mindössze 100–200 mm. Az emberi civilizáció számára tehát szinte az egyetlen választható helyszíni életforma a legeltetés, mert a roppant száraz területek – eredeti formájukban legalábbis – nem kedveznek a növénytermesztésnek. A hun társadalom nagy része két évezreddel ezelőtt nomád pásztor volt. A filmben egy mai mongol nomadizáló család életébe közelebbről is bepillanthatunk: a família csak a tavaszi szállásán 3–5 ezer hektárnyi legelőn legeltet, és éppúgy váltogatja a szállásait és legelőit az évszaknak megfelelően, mint egykor a hunok.

A család évi három-négy alkalommal vált szállást és legelőt, így éves szinten tizenegynéhány ezer hektárra van szüksége ahhoz, hogy a 700 juhból, 100 szarvasmarhából és mintegy 50 lóból álló állatállománya elegendő táplálékhoz jusson.

Az állatok egyébként meglehetősen önállóak: mindennap maguktól lesétálnak a közeli folyócskához. A terep itt teljesen sík és kies, ezért szabad szemmel is látni, hogy merre poroszkálnak. Terelőkutya nincs, a pásztorok lóháton követik nyájukat.  Daubner György ezen a ponton felhívta a figyelmet arra, hogy valószínűleg az állatoknak ez az önállósága, vagyis a rendszer „automatizmusa” tette lehetővé azt, hogy a hun pásztorok – akik egyben a hun hadsereget is alkották – szabadidővel is rendelkezzenek, így volt módjuk lovas harcmodort gyakorolni. A nomád életforma megszűnése, a letelepedett földműves életmód pedig a honfoglaló magyarok esetében is egyet jelenthetett azzal, hogy elveszett a pásztorok szabadideje, leépült a lovasíjász-hadsereg, helyét a feudális európai társadalom és hadszervezet vette át.

Fotó: Dr. Daubner György

Élet a jurta körül

A nomád élet a filmes előadás alapján roppant idillinek tűnik: mosolygó gyermekek lovagolnak profikat megszégyenítő ügyességgel, tejet és tejalapú termékeket, nagy ritkán pedig vágott állatot fogyaszt a jó kedélyű pásztorcsalád. A képet árnyalva Daubner György elárulta, hogy a pusztai életmód azért bőven rejt veszélyeket is. A nyájak természetes ellensége a farkas, amely szép számban megtalálható a sztyeppén. Egy ilyen támadásnak az expedícióvezető és filmes stábja is szemtanúja volt.

Ha farkasok környékezik a nyájat, akkor maguk a pásztorok veszik fel velük a harcot: puskával közéjük lőnek, illetve hangos eszközökkel, például motor beindításával próbáljak elriasztani őket.

Kutyáik csak a pásztorokkal együtt bocsátkoznak harcba, mivel tudják, hogy segítség nélkül úgyis alulmaradnak.  

A pusztai nomád étrend a tartott állatok tején és húsán alapul. A látszólag egyoldalú táplálkozás ellenére azonban a nomádoknak nem voltak hiánybetegségei, nem voltak alultápláltak. Az állatok levágásának viszont külön rítusa volt: úgy kell leölni és feldolgozni a juhot vagy szarvasmarhát, hogy egyetlen csepp vér se hulljon a földre, illetve a szőnyegre. A juh feldolgozásakor a belsőségek és húsok épp olyan „húsos fazékba” kerülnek, mint amilyenről Priszkosz rétor írt Attila hun lakomájakor. Az október–november táján levágott szarvasmarha húsát csíkokra vágják, föllógatják száradni a jurta léceire, ezzel hosszú hónapokon át a pásztorok mindennapi étkét biztosítják. Se sót, se fűszert nem használnak, a natúr, szárított húst csak apróra szelik és forró vízbe teszik főni, ez az instant „húslevesük”, a borc. Máskor a szárított húst összeporítják, hogy szállítható legyen. Utóbbi a nomád hadviselésben is megkönnyítette a harcos dolgát, hiszen gyorsan tudott magának ételt készíteni. Az érlelt, 2–3 százalékos alkoholfokú kancatej – ismertebb nevén kumisz – szintén alig változott az idők során.

Fűtéshez szárított trágyát égetnek – elődeikhez képest azonban már nem nyílt, hanem zárt égésű berendezéssel –, a trágyát pedig az év során, napközben folyamatosan gyűjtik.

Nem a vaskályha az egyetlen modern eszköz – avat be Daubner György a részletekbe –, akad jurta, amely napkollektorral és parabolaantennával is rendelkezik.

A média fogyasztása pedig a pusztában közösségi esemény is, akárcsak a vendégek érkezése. A jurtába egyébként bármikor betérhet bárki, szeretettel fogadják és ellátják őket, még a teljesen ismeretlen jövevények érkezése is különleges, szinte ünnepi alkalom a pusztában élő családok számára. A filmes stábnak is számos ilyen spontán vendéglátásban volt része. Noha a mongol vidék rettenetesen hideg teleket ad, az alacsony csapadékmennyiség miatt alig van hó. Ebből következik, hogy a nomadizmus csak olyan területen élhető, ahol az állatok kibírják a telet – mert nincs hólepel, amely elzárná őket a legeléstől. Daubner György egy érdekességre is fölhívta a figyelmet: a nomadizmus ellenére a hunok már kétezer évvel ezelőtt foglalkoztak földműveléssel, sőt öntözőcsatornával vezették el a Tamir folyó vizét, ennek nyomai a filmen látható légi felvételeken is még kivehetők.

Kép

Dr. Daubner György a film forgatásán – Forrás: Dr. Daubner György

Mozgás térben és időben

Alapvetés, hogy a pusztában mindenki tud lovagolni életkortól és nemtől függetlenül: a 12 év alatti fiúknak külön lovasversenye is van, a férfiak távolléte esetén pedig a nők is minden feladatot képesek ellátni a család és az állatok körül, beleértve a legkeményebb fizikai munkákat.

Nem volt ez másként a nomád hunoknál sem: amikor ugyanis a férfiak bevonultak katonának, a nők teljes mértékben átvették a helyüket.

Harcból pedig bőven jutott az egykori ázsiai népnek. A hadsereg fenntartását szolgálta egész társadalmi berendezkedésük, így lényegében a sztyeppei hunok voltak az elsők, akik létrehozták a modern értelemben vett sztenderdekre és fegyelemre épülő hadsereget, amelynek alapja a tízes rendszer. E rendszer nagyon nagy hasonlóságot mutat a kínai Csin-dinasztia birodalmi katonai berendezkedésével, amelynek emlékét a cseréphadsereg őrizte meg. Önálló kutatás tárgyát képezhetné, hogy ki kire volt nagyobb hatással.

Itt pedig már csak egy lépésre vagyunk a honfoglaló magyarok társadalmától. Bölcs Leó bizánci császár írja le, hogy a magyarok és a bolgárok haditechnikája egységes: mindkettő „hun típusú”, szervezett, távlövészetre épülő, dinamikus hadművészet, amely tízes rendszer szerint működik, az ennek hátországaként élő centrális társadalomszervezettel kiegészülve. Az már szinte csak hab a tortán, hogy a magyar történelemből ismert „székely tízes” is egyszerre jelentett katonai és társadalmi egységet. A hunok és a honfoglaló magyarok őseinek kapcsolata tehát társadalom- és hadszervezet tekintetében egyaránt kimutatható. A keletről nyugatra vándorló, nomadizáló hunok az Urálban találkozhattak magyar törzsekkel. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a sikeres honfoglalás és egy ezer éve folytonosan működő Kárpát-medencei állam létrehozása ezen a találkozáson is múlt – összegezte a filmes előadás tanulságait Daubner György.

A szerző történész