Ellátatlan sebek a testen és a lelken – A fiú sorsa című filmről pszichológusszemmel

A történet  

Florian Zeller Az apa című filmje után a fiú történetét vitte vászonra. A fiú sorsának főszereplője, Peter (Hugh Jackman) sikeres üzletember, aki látszólag gondtalan életet él fiatal, gyönyörű feleségével (Vanessa Kirby) és újszülött kisfiával. Az idillinek látszó állapotot dúlja fel Kate (Laura Dern) csöngetése, akiről kiderül, hogy Peter első felesége. A nő segítséget kér a férfitől, mivel közös fiuk, a tizenhét éves Nicholas (Zen McGrath), nincs jól. Az asszony nagyon aggódik, mert Nicholas viselkedése megváltozott, közel egy hónapja nem jár iskolába. Kate beszámol arról is, hogy olyan gyűlöletet lát a fia tekintetében, hogy retteg tőle. Úgy gondolja, a kamasznak most az apjára van szüksége.  

Elsőre úgy tűnik, hogy Nicholas lesz a fiú, akinek a sorsát végigkövethetjük, de Zellert sokkal inkább foglalkoztatja Peter, aki egyszerre küzd a múlt feldolgozatlan fájdalmával és a sikeres jövő hajszolásával. A múlt és a jövő, az apa- és a fiúszerep között örlődik, ezáltal képtelen megérkezni a jelenbe, és megélni az ott zajló eseményeket.  

Peter Kate kérésére meglátogatja Nicholast.

Bár nézőként egy agresszív, ijesztő fiúra számítunk, de valójában Nicholas állapota az, ami igazán rémisztő. A srác magányos, szomorú, tekintete a semmibe réved. 

„Az élet olyan nyomasztó. Szeretnék változtatni, de nem tudom, hogy mit. Ezért előfordul, hogy arra gondolok, jobb lenne, ha…” – mondja az apjának, de nem fejezi be a gondolatot. Csak annyit közöl, hogy vele akar élni, mert úgy érzi, az anyukája már nem bírja tovább elviselni őt. „Olyan komor nekem a világ. (…) Úgy érzem, hogy szétrobban a fejem. Néha úgy érzem, hogy megbolondulok. Nem tudom, hogy mi történik velem.”  

Kép

Képkocka a filmből − forrás: Profimedia − Red Dot

Peter láthatóan aggódik a fiáért, és szeretne ott lenni a számára, de teljesen eszköztelen abban, hogy miként tudná érzelmileg támogatni. Az egyik „megoldási” kísérlete például az, hogy megfenyegeti a fiát, hogy szedje össze magát, különben az anyja nem bírja tovább, és intézetbe fogja küldeni. Végül a fiú az apjához költözik, és Peter szeretné hinni, hogy most már minden jóra fordul. Új iskolába íratja, szakemberhez küldi, de valójában nem akarja látni, hogy mi is zajlik pontosan. Mérhetetlenül vágyik arra, hogy jobb apa legyen, mint amilyen a saját apja volt, és nagyon fáj szembesülnie azzal, hogy Nicholast szenvedni látja. 

Peternek azonban meg kell érkeznie a jelenbe, hogy kapcsolódni tudjon a gyerekéhez. A film újra és újra visszatérő motívuma a körbe-körbe forgó mosógép, amely jelzi, hogy ki kellene mosni „a családi szennyest”. De míg egy ruhát könnyen makulátlanná lehet varázsolni, a kapcsolati sérüléseket nem tudjuk bedobni egy gyorsmosásra, hogy minden egyszerre kitisztuljon. 

Peter transzgenerációsan örökölt és alkalmazott stratégiája, a „Tedd magad túl rajta!” nem működőképes.  

Csak a gyerek ne sérüljön!  

A szülők gyakran visszatérő kérdése: „Vajon lehet-e úgy felbontani egy évek óta fennálló és gyermeket ajándékozó életszövetséget, hogy a legkiszolgáltatottabb fél ne sérüljön?” Fontos megállapítani, hogy az egészséges fejlődés legbiztosabb alapja, ha a gyermek harmonikus családban, szerető szülőkkel nőhet fel. Másfelől a valóságunk része, hogy a kapcsolataink sérülnek, és sérülést okozunk egymásnak. Ekkor felmerül a kérdés, hogy meddig érdemes fenntartani a családi egységet. 

A szülők legtöbb esetben mérlegelésbe kezdenek, vizsgálva a saját és a rájuk bízottak érdekeit és szükségleteit. Amikor pedig végső megoldásként a szétválás mellett döntenek, akkor az érintettek krízisüzemmódba kapcsolnak. A válás, bárki is kezdeményezi, veszteség minden családtag számára. Az eredeti közös vágyak, álmok és tervek végérvényesen elvesznek, és a gyász, majd az újjáépítés időszaka kezdődik. Ez az időszak a felnőtt szemszögéből látszólag nem sokban különbözik bármely más krízistől, mint egy munkahely elvesztése vagy egy komoly betegség. 

A jelentős eltérés abban mutatkozik meg, hogy feladatunk kísérni és segíteni a gyermekünket, aki ugyanazt a helyzetet éli át, de adott esetben egészen más súlypontokkal. 

Kiegészül mindez azzal, hogy míg néhány év egy negyvenes-ötvenes éveiben járó felnőtt életében – ameddig a krízis nyugvópontra kerül – belátható idő, addig egy gyermek életében és a fejlődése szempontjából jelentősen nagyobb súllyal bír. A gyermek túlélni szeretne. Alapvető működése szerint, minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy mindkét szülőjét megtartsa és életerősnek lássa. Ez biztosítja számára a másnapot. 

Ha az anya, mint a filmbeli Kate, elesett és depressziós, akkor a gyermek beáll(hat) a gondoskodó szerepbe, ameddig csak az erejéből telik. Milyen kedves és figyelmes, mondhatnánk. A probléma azonban ott merül fel, hogy a fejlődő személyiségnek a saját fejlődési szintjén lévő kihívásokat kellene teljesítenie ahhoz, hogy egészséges felnőtt személyiséggé válhasson. Nicholas így fogalmaz az apja új feleségének: „Amikor apa elment, anyukám nehezen viselte, nagyon szenvedett, egyfolytában csupa rosszat mondott róla, én meg ennek ellenére felnéztem rá. Úgy éreztem, hogy félbevágtak.” 

Nicholas talán azt tanulta meg, hogy az apa, aki elhagyja a másikat, az anya pedig az áldozat. Amikor aztán életkori sajátosságainak megfelelően, vagyis kamaszkorában összetűzésbe kerül az édesanyjával, és az apjához költözik, akkor szembesül a családot elhagyó és az édesanyját megnyomorító „gonosztevővel”. Nincsen módja és erőforrása, hogy elkezdje szétszálazni a valóság szövetét. Marad a belső küzdelem. Már megszokta, hogy inkább ő figyel, mintsem rá figyelnének, mert a szülei a saját krízisükkel vannak elfoglalva.

Kép

Képkocka a filmből − forrás: Profimedia − Red Dot

Az apa ezzel összhangban úgy tesz, mintha nem értené a fiát, és többszöri jelzése ellenére is amellett dönt, hogy nem szembesül a valósággal, miszerint a fia rendkívül mély és ellátatlan sebeket visel a testén és a lelkén. 

Egyszerűbbnek tűnhet számára az új és szép családjára összpontosítani, mint a múltat bolygatni. Peter azonban rendkívül nagy árat fizet a látszólagos béke fenntartása érdekében.   

Válás esetén a szülőknek nehéz döntést kell hozniuk. Ha elmulasztják az őszinte szembenézést, bár visszanyerik a szabadságukat, de a veszteség fájdalma és a feldolgozatlan múlt kísérteni fogja őket. Ebben az esetben a lelki munkát a gyermek fogja elvégezni, amelynek következtében túlterheli magát, és sérülni fog. 

Azonban, ha a szülők képesek arra, hogy minden fájdalom ellenére újra és újra dolgoznak a veszteségükkel, akkor ez a lelki munka és annak eredménye a későbbi életük integrált részévé válik. Így nemcsak az adott helyzetben óvják meg gyermeküket a túlterhelődéstől, hanem példát is mutatnak neki arra, hogy egy krízisben hogyan tud majd sikeresen helytállni.   

Pusztába kiáltott szó  

Az újszülött sírással, a kisgyermek daccal jelez, később egyre bonyolultabb mondatokkal, mimikákkal és gesztusokkal kommunikálunk a külvilág felé. Életünk első pillanatától fogva következetesen a testi-lelki túlélésünket biztosítjuk azzal, hogy megértetjük magunkat. Ennek megfelelően, amikor úgy érezzük, hogy az üzenetünket nem tudjuk átadni, fokozódó feszültség és bizonytalanság érzése keveredik a kommunikációnkba. 

Nicholas is kommunikál. Minden bizonnyal próbálta az édesanyjának jelezni, hogy neki hiányzik az apja, akire felnéz. Eközben arra is ügyelnie kellett, hogy vágyával ne taszítsa még mélyebbre az édesanyját, aki talán a fiában látta az utolsó szövetségesét. Amikor Nicholas érzékeli, hogy a külvilág nem érti, akkor más eszközökhöz folyamodik. Lóg az iskolából, bántja magát, és haragos dühöt mutat az édesanyja felé. Az édesapja az első pillanatban még felfedezi fia mély sebzettségét. 

„Gyerekkorában annyira más volt. Ma észrevettem rajta a sebeket, a hegeket a karján. Annyira elkeserít, ő a kisfiam.” Később azonban újra távol tartja magát Nicholas valódi érzéseitől, és inkább a túlélést, a gyors túllépést parancsolja neki. Amikor pedig Nicholas a lehető legnyíltabban mutatja ki fájdalmát és csalódottságát, akkor pedig ellöki magától. 

A fiú megérti, hogy a szülők énvédő falain nem tud áthatolni, még az egyre drasztikusabb eszközökkel sem: „Ti nem láttok engem!” 

Párhuzamosan azt is tapasztalja, hogy ha felhívja magára a figyelmet, akkor a szülei újra találkoznak és beszélnek egymással. Felébredhet benne a vágy – mint oly sok elvált szülő gyermekében –, hogy a családját újra egyesítse. Akár az önpusztítás árán is.  

A fiú dühe  

Nicholas kamasz. A serdülőkor normatív krízis, amelyben a fiatal keresi az identitását, és elkezd leválni a szüleiről. Erik H. Erikson szavaival „a serdülő- és az ifjúkorban mindazok az azonosságok és folyamatosságok, amelyekre korábban számítani lehetett, többé-kevésbé újra megkérdőjeleződnek”. Ez a folyamat gyakran jár együtt érzelmi hullámzással, amely a környezet számára olykor aggasztó. 

Fontos, hogy a tizenéves ne ragadjon bele ezekbe az állapotokba, hanem képes legyen a változásra. Amíg a kamasz kedélye hullámzik, addig az életkorának megfelelően viselkedik. Nicholas azonban beleragad komor és nyomasztó érzéseibe. A depresszió mindent szürkére fest, az életet pedig kilátástalanná teszi. A leválás a szülőkről érzelmileg megterhelő folyamat, amelyben szükséges a kortárs csoport támogatása, hogy a kamasz ne maradjon egyedül. 

Nicholas viszont magányos, így egyrészt nincs lehetősége új szerepek és kapcsolatok megélésére, másrészt nincs semmiféle támogatása ahhoz a hihetetlenül nagy érzelmi munkához, amelyet Anna Freud a szerelem és a gyász állapotaként írt le, hiszen a leválás a szülőkről nemcsak valami újnak a kezdete, hanem veszteségélmény is.   

Fontos látni, hogy a serdülőkor legégetőbb dilemmája, a „Ki vagyok én?”. Erre pedig a „Honnan jöttem?” „Milyenek az őseim?” „Hogy viszonyulok a múltamhoz?” kérdések tükrében lehet megadni a választ, hiszen ezek teremtik meg az identitás folytonosságának élményét, és biztosítják a valahova tartozás érzését. 

Nicholas esetében ezek a kérdések fájdalmasak, és nehéz rájuk megnyugtató válaszokat találni. Nemcsak az elakadt válási krízis alapján, hanem a nemzedékeken átívelő elakadások fényében is.  Családjában transzgenerációs üzenetként öröklődik a „Tedd magad túl a dolgokon!” hozzáállás, amely azonban nem adja meg a szükséges eszközöket a problémák feldolgozásához. 

A film egyik erőteljes jelenete, amikor Peter meglátogatja a saját apját. Elmondja neki, hogy habozik elvállalni álmai munkáját, mert Nicholasra szeretne koncentrálni. Az apja kigúnyolja az érzéseit, és azzal vádolja, hogy csak az erkölcsi fölényét szeretné demonstrálni, hogy bebizonyítsa, hogy ő jobb apa. Arra biztatja, hogy tegye túl magát mindezen. „Ideje felnőni, mert szánalmas látvány egy ötvenes férfi, aki egykori tizenéves önmagához van láncolva” – mondja neki.   

Peter valóban ezt tette egész életében, túllépett a múlton, de nem dolgozta fel a sok szenvedést, amit átélt. A saját – megéletlen és feldolgozatlan – fájdalmai miatt azonban nem tudja látni a fiát, és nem Nicholasra, hanem a saját rettegésére reagál. Amikor a fia szemére veti, hogy elhagyta őket, Peter félelme újra előtör, és agresszívvé válik. A saját traumái miatt vagy magára hagyja Nicholast az önmagát bántó késztetéseivel, vagy ő válik agresszívvá. Nem szab megfelelő kereteket, így az agresszió szabályozatlanná válik, amely utat tör az önpusztítás felé. Ezért nem tud azzá az apává válni, aki látja és megtartja Nicholast.   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.