Sör és emberi haj is kell a harangöntéshez – Minden földrészen zengnek a híres Gombos-harangok

„A harangot én öntöttem”

„Milyen gyönyörűen szól a harang” – fordul édesapjához a fiatal anyuka az 1938-as eucharisztikus világkongresszus Hősök terén tartott eseményén. A lelkendezést hallva egy középkorú úr gyengéden megkocogtatja a vállát, és szerényen csak annyit mond: „A harangot én öntöttem”. A férfi Szlezák László, aranykoszorús harangöntő mester, aki Thury János és fia, Thury Ferenc harangöntőműhelyében tanulta ki a mesterséget, ahová 14 évesen került a 19. század vége felé. A Thury-féle műhely vezetését 1911-ben vette át.

Ötezer harangot öntött

Három évvel később új műhelyt nyit Angyalföldön, és hamarosan országos ismertségre tesz szert. Rokonságából unokaöccse, Szlezák Rafael csatlakozik hozzá, sokáig együtt dolgoznak (a fiatalabb rokon később önálló műhelyt alapít, előbb szemközt a nagybátyjával, majd Rákospalotán). Miután Szlezák László időskorában megházasodik, nevelt fiát, Gombos Lajost tekinti utódjának. 

Szlezák László – aki becslések szerint hosszú élete során ötezer harangot öntött – fokozatosan megismerteti a kisfiút a harangöntés szépségeivel. 

Hogy Gombos Lajos azonnal vagy csupán később szeret bele a ritka szakmába, ma már nem tudható, mindenesetre egész életét a harangöntésnek szenteli. Nem is tehetné másképp. 

A harangöntés ugyanis egész életet kíván: ha az öntők elkezdenek egy munkafolyamatot, nem hagyhatják félbe azzal, hogy majd máskor folytatják. A harangszenteléseket is leginkább hétvégén rendezik, hogy minél több hívő és érdeklődő jelen lehessen a jeles eseményen, amihez a harangöntőnek is alkalmazkodnia kell.

A kommunistákat is kicselezték

Szlezák László a kommunista hatalomátvételig önti a harangokat, egészen 1951-ig, amikor államosítják a Petneházy utcában működő öntödét (pár évvel később Szlezák Rafael műhelyét is, nem sokkal azután, hogy a férfi elhunyt).

Gombos Lajos kiköltözik a főváros közelében fekvő Őrbottyánba, szeretné kiváltani az iparengedélyt, de nem kapja meg. Ezért egyik korábbi alkalmazottjuk, Ducsák István nevére váltják ki az engedélyt, névleg ő vezeti az öntődét. Ő „alkalmazza” Gombos Lajost, és együtt, minden feltűnés nélkül újjáélesztik a harangöntést is. A hatvanas években már nem zaklatja őket a hatalom, 1970-ben pedig Gombos Lajos is megkapja az iparengedélyt.

Közben fia, Miklós is beleszeret a ritka szakmába, maga is készít több ezer harangot. Később ő is átadja fiának, Gombos Ferencnek a stafétát, aki 2012-ben veszi át a vállalkozás irányítását. 

Azóta az ő nevéhez is több száz harang kiöntése köthető, Ferenc azt mondja, nem is csoda, hiszen évente nagyjából ötvenet készítenek az őrbottyáni műhelyben.

Hogyan készül a harang?

A megrendeléstől számítva a kisebb harangok 4–6, a nagyobbak 7–9 hónap alatt készülnek el és kerülnek a templomtornyokba. Hogy miért ilyen hosszú a folyamat, azt Gombos Miklós magyarázza el, míg fia és munkatársai egy hamarosan megszülető harang öntésének előkészületeivel foglalkoznak. 

A harangöntés a kalkulációval kezdődik, papíron megtervezik a harang pontos formáját, illetve paramétereit, valamint a szükséges alapanyag mennyiségét – utóbbit kis ráhagyással, de erre később még visszatérünk. A tervek alapján a „falazással” folytatják: téglából felépítenek egy akkora formát, amekkorára szükségük lesz, ezt hívják magnak, amire agyagréteg kerül. 

Három téglasornál többet nem húznak fel egyszerre, mert meg kell várni, míg megszárad, kimozogja magát az építmény. Mivel a legtöbb megrendelés eltérő méretigényű, a magot minden öntés előtt újra kell rakni. A mag belül üres, hogy ki lehessen égetni. 

A magra felvitt agyagot álharangnak nevezik, aminek az alját lekenik grafittal, felületét pedig bevonják marhafaggyúval, ami arra szolgál, hogy később szét tudják választani a különböző anyagokat egymástól. „Ha összeragadnának, csak nagykalapáccsal lehetne elválasztani a rétegeket” – szögezi le Gombos Miklós. 

Az így kapott álharang felületére felhelyezik a megrendelő által kért feliratokat, díszeket. Mint a betűszedők a nyomdában, viaszformákból alakítják ki a harangon a mintát, amit ugyancsak viaszból készített speciális ragasztóval rögzítenek az álharangra. Erre kerül az úgynevezett köpeny, egy újabb, de más összetételű agyagréteg.

Emberi haj az agyagban

Az agyagba kerül egy sor természetes kötőanyag: kender, emberi haj, tojás, samottliszt, melasz/sör/cukor. 

A hajra azért van szükség, hogy megakadályozza a repedést – egyébként a fodrásztól vásárolják. 

„A hajszál egy kapilláris cső, ami a formák kialakítása során több réteget is átfog. A cső azt segíti elő, hogy amikor az öntvény az álharangra kerül, a keletkező gőzöket, gázokat elvezesse. Korábban alkalmaztak lószőrt is, de ahhoz az agyaghoz, amit mi használunk, az nem alkalmas” – magyarázza Gombos Miklós.

Elmondja: Őrbottyán egyenlő az agyaggal, korábban három téglagyár is működött a településen, nem meglepő, ha a Gombos család saját kis bányával rendelkezik. Az egyik legfontosabb elvárás az agyaggal szemben, hogy repedésmentesen száradjon. A mintát is úgy alakítják ki, hogy hagyják természetes úton megszáradni; négy–öt réteg is kerül így egymásra. 

S hogy mit keres a sör az agyagban? Az ital a ragacsossága miatt üdvös – igaz, ma már jobbára melaszt vagy cukrot használnak helyette –; ezek az anyagok ugyanis hő hatására keményebbé válnak, márpedig a harangöntés során éppen erre van szükség, amikor az ezer foknál is magasabb hőmérsékletű érc találkozik az agyaggal. 

Végül az öntőformát beemelik a nagyjából húsz négyzetméteres, homokkal megtöltött öntőgödörbe. És ezzel a lépéssel el is érkezünk a jelenbe. A harangot bronzból (vagyis réz és ón ötvözetéből) öntik, az ötvözethez először a rezet hevítik fel. A kemence melletti emelvényről Virág János egy hatalmas rúd segítségével elegyíti a fémet. 

Minden alkalommal izzik a vasrúd vége, ahogy kihúzza a fortyogó fémből. 

A védőfelszerelésbe öltözött férfi miután lejön az emelvényről, átnyújtja sisakját. Megérintem a plexi maszkot, s bár pár percig már hűlhetett, szinte süt a műanyag. 

A műveletet egészen addig kell folytatni, míg a szennyeződés, a salak fel nem kerül a felszínre, amit a védőöltözetbe bújt férfi lemer róla. Csöppet sem veszélytelen a művelet: az izzó salakot egy hosszú merőkanállal fémedénybe szedi, amit Czerovszki Zsolt talicskába önt, hogy az udvaron, egy meghatározott biztonságos helyen kiürítse. Legalább tízszer fordul. 

Bronzláva váj kanyont a homokba

Az öntés előtt félkört alkotnak az öntők, Gombos Miklós imát mond, Isten áldását kéri munkájukra és a készítendő harangra, valamint megköszöni azok munkáját, tudását, akik előttük dolgoztak: Szlezák Lászlóét, Ducsák Istvánét, Gombos Lajosét. „Ez egy különleges szakma, aki ebbe egyszer beleizzadt, itt marad a szívünkben, az emlékeinkben” – súgja oda Gombos Miklós az ima végeztével.

Mindenki, aki az öntőgödör tetején dolgozik, védőkesztyűt, -köpenyt, -sisakot húz. A fém útja mellett fém védőpajzsok védik a dolgozókat. Gombos Miklós a vezérlőpult segítségével megdönti az olvasztótégelyt, megindul a sárgán fénylő fém a földbe ásott köpeny felé. Fenséges látvány, felemlő érzés részese lenni a harang születésének. 

Egészen pontosan nem lehet kiszámolni az anyagmennyiséget, mert a minta változhat, megemelheti a köpenyt, és bármi egyéb, előre nem várt esemény is bekövetkezhet, ezért az öntők úgy kalkulálnak, hogy maradjon tartalék, mindig ráhagynak, nehogy kevés legyen az olvadt fém. Ha többlet keletkezik, mint most, azt kivezetik a homokra. 

Mint egy kitört vulkánból komótosan folyó láva, úgy váj magának utat az olvadt fém. Ahogy érintkezik a homokkal, olyan szagot áraszt, mint amikor disznót perzselnek. 

Vödörből faszenet öntenek rá, szikrázik, füstöl a fém – még izzana.

Gombos-harang minden kontinensen

A harang az öntéstől számítva akár öt napig is hűl a földben. A kohászatban ismert technológia az öregbítés folyamata, aminek következtében a szemcseszerkezet a leglassabban hűl ki; szaknyelven a kritikus lehűlési sebesség alatt kell kihűteni a harangot. A homok megtartja a hőt, így a harangnak elég ideje marad kihűlni. A kész harangról leverik a száradt agyagot, megtisztítják, esztergálják, és felkerülhet rendeltetési helyére. A most öntött harang Kőszegre kerül hamarosan. 

Gombos Ferenc a nehéz munka után elmondja: évente akár ötven harangot is készítenek, amire úgy nyílik mód, hogy a kis méretűeket sorban öntik. „Olyankor egy kisebb kemencéből öntjük hordozható homokkazettákba az ércet egymás után, így egy öntés alkalmával több, egyforma harangot is alkothatunk” – magyarázza a folyamatot. A legtöbbet az A-hangú, „lélekváltó” harangokból rendelnek a templomok, temetők.

Hogy milyen lesz egy harang hangja, az egyáltalán nem a véletlenen múlik. A sablont vagy magot már eleve úgy építik, hogy a harang majd egy bizonyos zenei hangot hallasson az öntést követően. „A harang hangjának megalkotása tulajdonképpen játék a keresztmetszettel. A hangszer formájának kialakítását hasonlíthatjuk a gitár húrjához is: ha megfeszítjük, magasabb lesz a hangja, ha lazítjuk, mélyebb, mert a keresztmetszete megváltozik. Így van a harangnál is” – vázolja fel Gombos Miklós. 

Ha egy harang „megbetegszik”

Egy harang árát nehezen becsülhetnénk meg, hiszen függ a mérettől és a felhasznált anyagok mennyiségétől, márpedig manapság a réz és az ón ára is felszökött (jelenleg egy kilogrammnyi alapanyag húszezer forint). 

Ha a harang „beteg” lesz, jó esetben ugyancsak készítőihöz kerül vissza, akik igyekeznek megjavítani. Ahol az ütő megüti a hangszert, ott egy idő után zömül a fém (a zömülés igénybevétel hatására történő összenyomódás, összecsúszás) és a hangszer furcsa, „sikító” hangot hallat. Ilyenkor már legfeljebb annyit tehetnek a harangöntők, hogy átforgatják a hangszert, hogy az ütő máshol érintkezzen a fémmel.

Magyarországon komolyabban manapság már csak Gombosék foglalkoznak harangöntéssel, de Európában több országban is működik műhely.

Gombos Miklós igyekezett minél több szakmabelit felkeresni, de nem mindenhol látták szívesen, amikor megtudták, hogy ő is harangöntéssel foglalkozik. Így is eljutott Svájcba, Olaszországba, Németországba, ahol sok különleges tapasztalattal gazdagodott.

Minden munkájukra büszkék, de több ezer harangjuk közül kiemelik az 1992-es sevillai világkiállításra készített harangjátékot, amellyel világszerte ismertté tették nevüket. Gombos-harangok minden földrészen zúgnak: harangjaikat kongatják Ausztráliában, Argentínában, Dél-Koreában, Pápua Új-Guineán, Kamerunban, Izraelben és számos európai országban.