„Ha folyóvizem van, mindenem van” – Így tanítottak meg minket öntözni a bolgárkertészek

Étkeztetés mesterfokon

Bulgária 1908-ban öt évszázadnyi oszmán−török uralom után nyerte el függetlenségét. A hosszú ideig tartó elnyomás alatt az országban nem alakult ki nagybirtokosi rendszer, az ipari fejlesztések is elmaradtak, a mezőgazdaság azonban központi szerepet töltött be. A bolgárok kiemelt feladata volt ugyanis, hogy a török hadsereg étkeztetéséhez szükséges zöldségeket, így például a paprikát, a paradicsomot, a padlizsánt és az uborkát megtermeljék. A hatalmas igény kielégítéséhez a bolgároknak ki kellett dolgozniuk azokat a módszereket, amelyekkel a leghatékonyabban tudták előállítani a kiváló minőségű alapanyagokat. Bulgária 1878-ban vált autonóm fejedelemséggé. 

Az oszmán hatalom ekkor már csak formális volt, ezzel a szabadsággal azonban a bolgárok elveszítették a már bejáratott kereskedelmi kapcsolataikat. Más választást nem látva, a kertészek nagy része elindult Nyugat felé. Hazánkba 1865-ben érkeztek az első képviselőik, az öt főből álló csapat Káposztásmegyeren telepedett le. Először vidéken, a déli területeken bukkantak fel, de a századfordulóra a fővárosban már több mint ötszázhetven kertészt tartottak számon. 1910-ig összesen hatvankét nagyobb településen jelentek meg, többek között Nyíregyházán és Miskolcon is. Újdonságnak számító módszereikkel és eszközeikkel nevük az I. világháborúig egyet jelentett a zöldségtermesztéssel.

A bolgár férfiak eleinte ingáztak a két ország között, novemberben hazamentek, februárban visszajöttek, mint a vándormadarak, néhány év múlva viszont már a családjukat is magukkal hozták. 

Budapesten többek között Zuglóban, Angyalföldön és Óbudán béreltek földeket, mivel hamar elhíresültek arról, hogy pontosak és megbízhatóak, könnyen tudtak területet bérelni. „Egy pár jó erőben levő ló és egy kocsi, megrakva kerti mivelésre szükséges szerszámokkal és egy csomó gyékénynyel sátorépítésre, ez képezi az első fundus instruktust, amivel a földtúrást megkezdi; persze csak akkor, midőn a konzorcium feje (néha többen is szövetkeznek) a bérleti szerződést már megkötötte. A föld kibérlésénél elengedhetetlen feltétel, hogy közvetlen szomszédságában folyóvize legyen. A futóhomok, az ösztövér rög, mit sem határoz. A bolgár azt tartja: ha folyóvizem van, mindenem van” − olvasható a Budapesti Hírlap 1888-as számában. 

Az öntözés bűvöletében

A bolgárkertészek nevéhez kapcsolódik az öntözéses zöldségtermesztés megteremtése. Korábban a mesterséges vízpótlás kevésbé volt ismert, az időjárás szeszélyétől függött a mezőgazdasági termelés. A bolgárkertészek a kutak helyett az élővizeket keresték, a patakok folyók mellett telepedtek le − például Rákospalotán a Szilas-patak, Angyalföldön és Zuglóban pedig a Rákos-patak mellé. Ezeknek nem csupán melegebb volt a vizük, de magasabb volt a szervesanyag-tartalmuk is. 

„Gyönyörűség szemlélni, hogyan merítik föl a Kaposból, a két ló által vont kerék vödrein, órákon át, reggel és este, a vizet s vezetik száz öt hosszú fő és mellék válúkon szerte a művelés alá vett sorokra, s a viz a sorokba egyikből a másikba átmenet, hogyan enged az ember leleményének. Pedig ez emberek sohasem tanulták a hydrostatikát. A kert − nem is kert, mert kerítése nincs − reggel és este két ízben megöntözve, vízzel elárasztva, míg a szomszéd mező a száraz nyáron kisült, a kutakban a vizek kiapadtak, növényeivel szépen tenyészett” − olvasható a Fővárosi Lapok 1886-os számában. 

Ahogyan az idézetből is kiderül, nem pusztán kimerték a vizet a folyóból és egy vödörben vagy kannában odavitték a növényekhez, hanem öntöző- és csatornarendszert építettek ki. 

Ehhez eleinte a dulápot, vagyis a bolgárkereket használták, amely három részből állt: egy tengely körül forgó fakerékből − amelyre a vízbe merülő vödröt akasztották −, egy fogaskerékből és egy ehhez csatlakoztatott egykarú emelőből, amelyet lovak húztak körbe. 

Az átlagosan 6x2 méteres zöldágyásokat „a kiemelt vízzel évente 8−10 alkalommal elárasztották, majd kis kapával terelték a vizet az egyik árokból a másikba. Ez az ún. árasztásos öntözési módszer sokkal gazdaságosabb, mint a hagyományos locsolás, egy 1915-ös számítás szerint a hagyományos módszerrel 2–3000 koronát, árasztással mindössze 300–600 koronát tett ki az egy holdra vetített éves öntözés költsége” − olvasható a Magyarországi Bolgárok Egyesületének honlapján. 

A bolgárkertészek fegyelmezett és összehangolt munkájának köszönhetően mindenhová annyi víz jutott, amennyire szükség volt. Minden öntözés után kötelező kapálás következett, amelyhez a motikát, egy kis háromszög alakú kapát használtak − még arra is figyeltek, hogy a munka végeztével a lábnyomuk se látszódjon. 

A National Geographic magazin 2020-ban készített interjút Doncsev Toso szociológussal, aki szerint a bolgár Polikraiste és Draganovo régióból érkező „bolgár kertészek ősei a török idők előtt a cári udvar lovászai voltak, ugyanis a térségben működtek az uralkodó istállói. A hódoltság idején pedig Isztambulba vándoroltak, és ott látták el a szultán hatalmas lóállományát. A Közel-Keleten már régóta használták az öntözéses gazdálkodás módszerét, valószínű onnan tanulták el, honosították meg kertgazdálkodásukban, és hozták magukkal Magyarországra.” A lovakat nem csupán a bolgárkerék hajtásához hasznosították, kiválóan tudták hasznosítani a trágyájukat is. 

Ki mint vet…

A bolgárkertészek bebizonyították, hogy a magok vetését is lehet művészi szinten űzni. A gondosan kidolgozott csuklómozdulat, az ujjak egymástól való optimális távolsága mind szerepet játszott abban, hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal szórják el a vetőmagokat. A források szerint olyan is akadt, aki a szájából fújta ki a paprikamagot. A magok minőségére is nagy gondot fordítottak: Bulgáriából hozták magukkal a fajtánként másképp termesztett magokat, amelyeket vizes kendőbe csomagoltak, majd a trágya közé dugtak, de az is előfordult, hogy a testükre kötötték. 

„A melegtől a magok gyors csírázásba kezdtek” − olvasható Zugló helytörténeti blogjában. Palántanevelő telepeket hoztak létre, ahol az év századik napján kezdték el a vetést. Eleinte az ágyásokat éjszakára gyékénnyel takarták le, és trágyával melegítették, hamarosan pedig üvegházakban, a XX. századtól pedig fóliasátrakban nevelték a palántákat. „Az ágyásokba a téli fagyok elmúltával először dughagymát és salátát ültettek. 

Miután ezeket felszedték, a hagyma helyére hónapos retek, a salátáéra karalábé, kelkáposzta került. Amikor ezeket is felszedték, jöttek a hagyományos leveszöldségek, a sárgarépa, zeller, petrezselyem. Műtrágyát egyáltalán nem használtak. 

Nagyon tudtak a friss termékkel bánni: a leveles zöldségeket vizes ronggyal takarták, a káposztát, répát télire vermelték” − olvasható a blogon.

Bolgárkertésznek lenni nem csupán munka volt, hanem életforma is. Sikerük egyik titka volt, hogy szoros közösségben éltek és dolgoztak együtt, egy önkéntes szövetkezeti formában, a druzsesztvóban. A termelés első pillanatától az utolsóig együttműködtek, ők készítették a szerszámokat, az árut pedig szintén maguk hordták lovas kocsikkal a piacra, így megspórolva a kereskedő árát is. 

A harminc-negyven főt számláló csapatokban „a vezető katonás fegyelmet követelt meg, kölcsönösen felügyelték egymás viselkedését. A termelőtevékenység jellege miatt a társulóknak gyakorlatilag nem volt szabadidejük, sőt alvásra is alig jutott idő. Látástól vakulásig dolgoztak. Az emberek együtt étkeztek, egy helyen aludtak. Maguk készítették a szerszámaikat. A társulás tavasztól őszig tartott, addig a tagok nem rendelkeztek önállóan felhasználható pénzeszközökkel. A nyereség részarányos felosztása után a vállalkozók télre visszatértek szülőfalujukba, hogy tavasszal újrakezdjék a munkát” − írja Doncsev Toso Bevándorló kertészekből kisebbség című tanulmányában. 

A munka gyümölcse

„A bolgárkertészek termelő tevékenységükkel hiányt pótoltak, új szükségleteket elégítettek ki. Nem a hagyományos mezőgazdasági szférákban jelentkeztek versenytársként (…) főleg az iparosodó és városiasodó körzetek zöldségigényét biztosították” − olvasható a tanulmányában. A falusi termelők továbbra is a saját terményeiket fogyasztották, a bolgárkertészek elsődleges vásárlói a városi polgárság tagjai közül kerültek ki, meglovagolva azt az előnyt, hogy a piacokon elsőként bukkantak fel a mindig friss, jó áron elérhető, primőr termékekkel. 

A Budapesti Hírlap 1888-ban megjelent cikke alapján nem csupán a polgárság számára volt megfizethető a bolgárkertészek terménye: „Ma már a bolgárok csak a főváros területén mintegy háromszázan végzik a zöldségtermelést. 

Életre való telepeik vannak még Újpesten kívül Nagyváradon, Győrött, Aradon, Békésben. Számuk évről-évre szaporodik, ami egy jelentőségű a nálunk, vidékszerte annyira elhanyagolt konyhakertészet felvirágoztatásával. 

Budapesten a bolgár kertészek a szegény sors­nak valódi áldásai. Az a haragoszöld színü, izeshúsú édes paprika például, melyből a bolgár kertész bő termés idején hármat, négyet ad egy vasért, a napszámosember soroksári kenyere mellé valóságos konfekt. A legjobb izű és legegészségesebb korcsolyák egyike.”

„Éjjel-nappal künn vannak a szabad ég alatt, többnyire vékony gúnyában, mezítláb, nyitott mellel. Olajszinű arcukat a nap heve még jobban elsötétíti. Többnyire legénysorban vannak, és szellős, csupán gyékénynyel födött barakokban töltik el az alvásra szánt néhány órát. Életmódjuk egyebekben is a lehető legegyszerűbb. Szeszes italok, éjjeli tivornyák meg nem rontják s a szabad levegő folytonos élvezete, amúgy is erőteljes szervezetüket, kitűnő egészségben tartja” − olvasható a bolgárkertészekről a Budapesti Hírlap 1888-as számában.

A felemelkedésükben az I. világháború jelentett fordulópontot, amikor Bulgária hazarendelte a férfiakat az ország védelmére. Addigra módszereiket a magyar idénymunkások már megismerték, és bár így a bolgárkertészek monopolhelyzete megszűnt, továbbra is nagy népszerűségnek örvendtek. A II. világháború után azonban már nem jutottak helyhez a piacokon, és nem úszták meg a téeszesítést sem. A mai magyarországi bolgár közösség magját az 1865 és 1910 között érkezők leszármazottjaik alkotják, az ő tiszteletükre emelt emlékművet a Bosnyák téren 2014-ben a Magyarországi Bolgárok Egyesülete. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.