Egy nő útja az öngyilkosság vágyáig – „Végül igent mondtam az életre” 1.

Amikor kiderült, hogy édesanyám kislányt vár, apám hetekig nem szólt hozzá. A nagypapának kellett felemelnie a hangját, hogy apám elszégyellje magát, és túllépjen a sértettségén. Kisgyermekkoromban sosem szólított a nevemen, hanem egy általa humorosnak vélt fiúnéven emlegetett. Egyáltalán nem volt jelen az életünkben, és én pontosan tudtam, hogy az édesanyám nagyon szenved ettől. Apám érzelmileg megközelíthetetlen, durva férfi volt, akinek a saját jólléte és szórakozása mindennél többet ért. És bár édesanyám tudta, hogy méltatlan helyzetben él a folyamatos szóbeli megaláztatások és az érzelmi ridegtartás miatt, úgy gondolta, nincs elég ereje a váláshoz. Fáradt volt, és meg akart halni. 

Anyám szerelme bennem undort keltett

Ám ekkor édesanyámnak jött egy nagy szerelem, ami erőt adott neki a váláshoz és az újrakezdéshez. Egyik napról a másikra új életünk lett: másik városba költöztünk, az addig küszködő anyukám kivirágzott, és lubickolt a szerelemben. Nagyon meg voltam sértődve, mert úgy éreztem, nem figyel rám. Folyton csókolóztak otthon, az utcán, a buszmegállóban, az üzletben, mindenhol. Az új osztálytársaim nevettek rajtam, ahogy esetlenül álldogáltam mellettük. Éjszaka hallottam a szeretkezésük hangjait, és csak fájdalmat meg undort éreztem. Amikor dühösen elmondtam a dédnagymamámnak, hogy mit érzek, azt válaszolta, legyek jó kislány, aki örül annak, hogy az anyja végre boldog, és nem halt bele az előző házasságába. Valahogy így tudtam meg, hogy anyukám inkább meghalt volna, mint hogy felneveljen engem. Amikor erről kérdeztem, azt mondta, hogy nyugodtan ment volna el, mert tudta, hogy a nagyszüleim gondoskodnának rólam. 

Akkor megszakadt a szívem a tudattól, hogy nem érek annyit az édesanyámnak, hogy érdemes legyen élnie miattam. 

Közben iszonyú lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért nem tudok jó gyerek lenni, mert idegesít, hogy ő ennyire látványosan boldog, miközben én szenvedek a tudattól, hogy sem apámnak, sem anyámnak nem kellek. A főiskolán pszichológiaszemináriumon volt egy gyakorlat, amikor fel kellett állni, és mindenki előtt azt mondani: „értékes ember vagyok”. Ahogy kimentem, már éreztem, hogy szorít a torkom, görcsöl a hasam, és elmegy a hangom. Csak álltam ott, mint egy szerencsétlen hülye, és sírtam. Nem tudtam kimondani.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Kétségbeesetten vágytam arra, hogy valaki szeressen

Értéktelennek éreztem magam egyedül, és azt gondoltam, hogy ez változni fog, ha valaki kívülről igazolja, hogy nem vagyok az. Az első fiú, aki komolyabb érdeklődést mutatott irántam, a barátom lett, a szó romantikus értelmében. Én kislány voltam, ő pedig jogilag már felnőttnek számított. Az első randink után, amikor időre hazakísért, és azt mondta, hogy ő még ezután visszamegy bulizni, éreztem, hogy ez nekem nem lesz jó. Tudtam, hogy nem akarom ezt, de közben remegtem belülről, mert meggyőződésem volt, hogy rajta kívül nem kellenék senkinek. A családom megerősítette, hogy rendes fiú, szeret engem, és meg kell becsülni az ilyen kapcsolatot. 16 éves koromban erős késztetés volt a barátom részéről, hogy a szex terén minél többet adjak neki, én viszont tudtam, hogy képtelen vagyok rá. Egy alkalommal, amikor elutasítottam a közeledését, figyelmen kívül hagyta a kérésemet. Rám nehezedett, fogdosott, benyúlt a pólóm alá, és – nekem úgy tűnt – erőszakosan csókolgatott. A testem cserbenhagyott, nem tudtam (és talán nem is akartam) eltolni és védekezni. Azért, mert minden alkalommal, amikor azelőtt elutasítottam, azt mondta, hogy „persze, majd máskor, tele van már a padlás az ígéreteiddel”. Aztán hosszú ideig meg volt sértődve, nem szólt hozzám, nem nézett rám. Én pedig nem bírtam elviselni a dühét.

A testem csak feküdt mereven; és egy felnőtt férfi testének a súlyától valósággal halálra rémültem.

Akkor és ott tudatosult bennem, hogy hagynom kell, mert nem tudnám az ereje ellen megvédeni magam. Nem történt behatolás, mégis életem legijesztőbb élménye volt. Valamennyi idő múlva legördült rólam, és azt kérdezte: „na, belehaltál? Ez volt annyira nehéz?” Erre akkor nem tudtam válaszolni. 

Megpróbáltam elmondani anyukámnak, hogy szerintem valami rossz dolog történt velem. Nem tudtam, milyen szavakat használjak, és addigra már elhittem, hogy az én hibámból történt, mert minden találkozásunk alkalmával téma volt, milyen rosszul esik a barátomnak, hogy nem kívánom őt. Ezért azt gondoltam, ez a probléma, és a beszélgetést is innen indítottam. Ennek megfelelően édesanyám ráerősített, hogy ez tényleg gond, mert mennyire rosszul eshet neki, hogy nem szeretem eléggé. Ez ellen tenni kell, és jó, ha látom, ő mennyire szeret engem. A valódi problémát nem sikerült elmondanom, mert maga alá gyűrt a bűntudat és a „még erre sem vagyok jó” érzése.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mondhattam volna, hogy szakítok ezzel a fiúval…

15 évesen a szüleim teljesen jó szándékkal egy olyan iskolába erőltettek, ahová nagyon nem akartam járni, és az első években sok kudarcot éltem át. Az esténkénti szeretkezéseik beszűrődő hangjaitól és a napközbeni évődésük látványától kialakult bennem egy erős undor a szexualitás iránt, amire a barátom hozzáállása is ráerősített. Az életem minden területén kudarcnak éltem meg saját magam, és folyamatos feszültség volt bennem az ellentmondásos érzelmek miatt. Nagyon sokat sírtam, testi tüneteim lettek, amelyekre nem találtak magyarázatot az orvosok: vizelettartási probléma, reflux, alvászavarok. Ezekre szedtem gyógyszereket; előfordult, hogy a napi adagom 16 szem pirula volt, amik között a nyugtató is szerepelt. Mondhattam volna, hogy szakítok ezzel a fiúval, ahelyett, hogy hozzá megyek feleségül. De amikor egyszer megtettem, az egész családom dühös lett rám, mert szerintük butaságot csináltam. 

Én pedig nem bírtam elviselni, ha nem vagyok jó kislány, és nem úgy csinálok mindent, ahogy az a családom szerint helyes; és nem akartam megbántani a barátomat sem. Ezért lekapcsoltam a vörös jelzőlámpát, és inkább magamat bántottam.

Kamaszként gyakran jártam nőgyógyászhoz, mert miután ténylegesen történt nálam behatolás, az annyira fájdalmas volt, mintha kést szúrtak volna belém. A kör ugyanaz maradt: ha nem akartam szeretkezni, akkor a barátom áldozattá tette magát, akit nem szeret eléggé a barátnője. Hallgatással büntetett, sokszor rám sem nézett utána. Ez a házasságunkban is így működött. Mivel a lelkem nem érte el, hogy nemet mondjak, a testem próbálkozott: havonta összeszedtem valami bakteriális vagy gombás fertőzést, amit kezelni kellett, és amiért „jogosan” utasíthattam el a szexet. Ha együttlétre került sor, csak fizikailag voltam jelen. Az agyam teljesen máshol járt: azt „játszottam”, hogy a lelkemet az udvaron álló egyik tujában lévő madárfészekben hagyom a fiókákkal a melegben, amíg vége nem lesz. Ez a szétszakítottság vagy nagyon megviselt, vagy annyira érzéketlenné tett, hogy úgy éreztem, még a saját gyerekeimet sem tudom szeretni. Mert közben összeházasodtunk, és két gyermekünk született. Mindenki szerint ez volt a legjobb, és én sem láttam magam előtt más lehetőséget. Az esküvőnk napján, amikor menyasszonyi ruhában álltam és vártam, hogy jöjjön értem az autó, ami elvisz a templomba, a nagyapám odahajolt, és ezt mondta: „Mindig adj meg neki mindent, amit akar, mert ha nem, akkor elmegy máshová, és az a te hibád lesz.” 

Már a második szülés után láttam az Egy különc srác feljegyzései című filmet, amiben a főszereplő gondolataiban és viselkedésében teljesen magamra ismertem. Ő gyermekkori abúzus túlélője volt. Amikor először beszéltem a férjemnek arról, hogy szerintem amit 16 éves koromban csinált velem, az rossz dolog volt, akkor azt válaszolta, hogy mivel régen volt, nem számít már. 

Miközben magamat ostoroztam, hogy nem tudom jól szeretni a férjem, előfordult, hogy „frigid p.csa vagy”, és hasonló mondatok hangzottak el itthon. 

Egy kétgyerekes, érzelmi roncs anyuka voltam 

A legmeghatározóbb viszont az az eset volt, amikor tudtam, hogy szexi nőnek kell lennem, amíg a gyerekek alszanak. Mindent megtettem, hogy „jól teljesítsek”, ám a gyerekek felsírtak, és mennem kellett. A férjem nagyon dühös lett, kiabált a gyerekekkel, és megjegyzéseket tett rám. Nem tudnám elismételni, amik elhangzottak, mert csak a döbbenetre emlékszem, hogy „ez tényleg megtörténik?” Bementem a mosdóba, ahol némán zokogtam, és néztem az arcomat a tükörben. „Képtelen vagyok megvédeni a gyerekeimet” – ez járt a fejemben. Még hónapokig küzdöttem magammal, mert (akik hasonló helyzetben vannak, tudják) szerettem a férjemet. Azt viszont biztosan éreztem akkor is, hogy amit ő ad nekem, az nem szerelem. Pontosabban azt gondoltam, hogy ha ez a szerelem, akkor nem kérek többet belőle.

Sokáig nem akarta meghallani, amikor a szexuális gondjainkkal kapcsolatban kezdeményeztem beszélgetést. Minden kísérletem, amikor felhoztam a válást mint opciót, esetlen és erőtlen volt. Hisztérikusan sírtam, hogy nem akarom bántani őt, de én nagyon rosszul érzem magam. Ő pedig mindig azt hitte, hogy van valakim, pedig gyakorlatilag esélytelen lett volna, hiszen egy kétgyerekes, érzelmi roncs anyuka voltam. 

Ma már úgy látom, hogy a férfiassága, az ereje visszaigazolására használta a testem, és ha ezt nem kapta meg, nagyon dühös lett. Amitől eleinte csak én, később már a gyerekeink is féltek. 

Sajnos előfordult, hogy dühében úgy fogta meg az egyik gyermeket, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérülés maradt utána: az ágy oldala, amibe kapaszkodott, felsértette a hátát, ami akkor vérzett, majd komoly sebet hagyott. Akkor nem vettem elég komolyan a dolgot, mert azt mondogattam (és a család is): egyébként jó apa, törődik velünk, ez csak egyszeri eset. Igen, vér többé nem folyt, de hasonló eset még többször megismétlődött; mindannyian megijedtünk tőle. 

Az én viszonyom a gyerekeinkkel sem volt makulátlan, és erre nincs mentségem. Sokszor voltam annyira türelmetlen és tehetetlen, hogy a fenekükre ütöttem, ha „rosszat csináltak”, és nagyon sokat kiabáltam velük. Tudtam, hogy nem vagyok jó anyjuk, és nagyon szerettem volna változtatni ezen. Az egyik gyermekünk érthetően úgy reagált az életre, amit neki teremtettünk, hogy kezelhetetlenné vált, látványosan utált minket, és félt tőlünk. A másik pedig mindent megtett, hogy kompenzálja a bátyja viselkedését. Nem ilyen életet akartam nekik: folyamatos veszekedés, feszültség, fenyegetőzés töltötte ki a napjainkat.

Azt gondoltam, hogy itt a vége. Kudarcot vallottam anyaként, feleségként, és akkoriban az írás sem ment olyan jól. Komolyan gondoltam, hogy a gyermekeim egészségesebb környezetben tudnának felnőni, ha valaki más nevelné fel őket. Akkoriban már masszívan dohányoztam, pedig asztmás vagyok, és tetemes mennyiségű alkoholt fogyasztottam, hogy egy-egy cikk elkészülhessen. A testi betegségeim lángoltak, az autoimmun bélgyulladástól teljesen legyengültem. Állandó ízületi és lelki fájdalomban éltem, amiből csak egy kiutat láttam: az öngyilkosságot.

A történet folytatása itt olvasható.

Ha Ön vagy hozzátartozója krízisben van
 Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]