Véresre verte az ÁVH, de ez sem tántorította el az írástól a Vuk és a Kele megálmodóját

Egy gazdatiszt pályakezdése

Fekete István a Somogy megyei Göllén született 1900-ban Fekete Árpád gazdálkodással is foglalkozó tanító és Sipos Anna legidősebb gyermekeként, akik őt és három húgát mély katolikus hitben nevelték. A család sváb származású volt, István dédapja és nagyapja – mindketten építőmesterek – még a Schwartz nevet viselték. Kaposváron végezte a polgári iskolát, ahová a család is beköltözött. Katonának jelentkezett 1917 végén, a következő évben hadiérettségit tett, és 1919-ig maradt a hadseregben. Néhány otthon töltött év után 1923-tól Debrecenben, a következő esztendőtől Mosonmagyaróváron tanult, a gazdasági akadémián mezőgazdászi végzettséget szerzett. Magyaróvári éveiben kezdett írni, ekkor lett a Szigetközt járva a természet, az állat- és növényvilág szerelmese. 

Gazdatisztként egy Baranya megyei birtokon helyezkedett el, itt vette feleségül Piller Editet, egy orvos lányát, akivel egy leány és egy fiúgyermeket neveltek fel. 

Lányából apáca lett, aki rendje hazai feloszlatása után Ausztriában élt, és ott is halt meg Bregenzben. Fia 1956-ban harcolt a Széna téren, a megtorlás elől Kanadába, majd az USA-ba emigrált, ahol végül maga is író, szerkesztő, kiadó, a Kanadai Magyarság című lap rendszeres szerzője lett. 

Fekete István Ajkán gazdatiszti állást vállalt, szép eredményeket ért el búzanemesítésben, díjakat nyert juhtenyésztésben végzett munkájáért. A háború alatt Pestre került, a Földművelésügyi Minisztériumban erdőgazdálkodási szakemberként dolgozott. Publikálni is ekkor kezdett, az első időben szakmai témákról és vadászélményekről közölt cikkeket, barátja és pártfogoltja lett a neves utazónak és vadásznak, Kittenberger Kálmánnak, akinek Nimród című vadászújságjában rendszeresen jelentek meg írásai.

Kép

Fekete István és Majoros István író, műfordító, filmesztéta, filmkritikus az Írók Alkotóházának parkjában – Fotó forrása: Fortepan, adományozó: Hunyadi József

Az írói sikerek és meghurcoltatás 

Sikeres szépírói pályája is Kittenberger és az ismert szín­igazgató, Csathó Kálmán támogatásával indult 1936-ban. Ekkor nyert első díjat irodalmi pályázatra beadott regénye, A koppányi aga testamentuma, amely az olvasót a török korba repíti. A következő évektől sikerrel írt regényeket, novellákat, színdarabot, filmforgatókönyveket, tagja lett a konzervatív írói elit szervezetének, a Kisfaludy Társaságnak, rendszeres szerzője Herczeg Ferenc lapjának, az Új Időknek. Az írás, a gazdálkodás, majd a hivatali munka mellett a természet, a vadvilág szerelmeseként rendszeresen járt vadászni, olyan illusztris társaságban, mint Kittenberger és Csathó mellett Széchenyi Zsigmond vagy Wass Albert. Ekkor jelentek meg első, később önálló alkotásokká váló állattörténetei, a Csí, a Hú, a későbbi sikertörténet, az egy árva gólya históriáját feldolgozó Kele és a mára legendássá vált Vuk, az árva kis róka meséje. Ezekben az írásokban már megmutatkozott Fekete későbbi írói karaktere, ahogyan egy korai kötete alcímében is megfogalmazta: művei történetek állatokról és emberekről, ember és természeti környezete jellemformáló kapcsolatáról. 
Egy regénypályázat nyertese lett 1939-ben a több kiadást is megélt Zsellérek című művével. A könyv az első világháború ideje körüli paraszti élet realisztikus ábrázolása, egy gazdalegény és egy fiatal gazdatiszt párhuzamos élettörténete. 

Ez a mű 1945 után sok bajt hozott Fekete István fejére az 1919-es tanácsuralom, a vörös terror hiteles ábrázolása miatt. Az író 1947-től feketelistára került, egy évtizeden keresztül egyetlen sora sem jelenhetett meg. 

A háború után még a minisztériumban dolgozott, de a fordulat évében állását is elvesztette, egy ízben az ÁVH emberei lefogták, véresre verték, egyik szemét kiütötték, járókelők segítségével került kórházba. A következő években alkalmi munkákból élt, még uszálykísérő és patkányirtó is volt, csak évekkel később kapott egy kis állást Kunszentmártonban, a halászmesterek iskolájában. Itt született évekkel később kiváló szakkönyve, a Halászat. Mélyen hívő katolikus emberként jól viselte a megpróbáltatásokat. Amikor az egyik apácaközösséget a rendházukból kiutasították, az író a saját házában ajánlott fel helyiséget számukra, amit kápolnává alakítottak át. A Jézus Szíve-kápolna ma is ebben a házban működik. Az írói túlélésére pedig az adott némi esélyt a számára, hogy írásait, rövid novelláit Sík Sándor támogatásának köszönhetően katolikus orgánumok, a félig gettóba szorított Vigília és Új Ember közölték.

Kép

Fotó forrása: Fortepan, adományozó: Hunyadi József

Állatmesék, embermesék

Ismét publikálhatott 1955-től, de mondandóját már csak gyermekkönyvekben, állattörténetekben adhatta közre, erkölcsi üzenetét és humanizmusát rókák, vidrák, baglyok életének köntösébe rejtve. Ugyanakkor sikerei ellenére továbbra is megtűrt alak maradt irodalmunk perifériáján. Ekkor, elsőként jelent meg önállóan a Kele, a vidratörténet, a Lutra és két év múlva a Bogáncs, a hűséges puli históriája. Az irodalmi életbe való felemás visszatérésének fontos állomása volt az 1957-ben kiadott Tüskevár, az egyik legsikeresebb magyar ifjúsági regény: a városi kisfiú, Ladó Gyula Lajos, a bölcs öreg csősz és halőr, Matula bácsi és a Kis-Balaton kedves meséje. Két évvel később pedig megjelent a folytatás is, a Téli berek. 

Ez a két könyv 1960-ban József Attila-díjat hozott Fekete Istvánnak, aki egy évtizeddel később állami kitüntetésben is részesült. 

Ekkor már új lendülettel dolgozott, megírta régi barátja, Kittenberger Kálmán történetét, szakemberként pedig közreadta a Pepi-kertnek, a szarvasi arborétumnak a szakszerű, de irodalmilag is igényes leírását. 
A Bogáncs filmváltozata 1958-ban készült el, 1967-ben pedig a Tüskevárból forgatott tévésorozat került a képernyőre. Ezzel szinte egy időben jelent meg önálló kötetben Vuknak, az árva kis rókának a története, amelyből halála után bő évtizeddel az egyik legsikeresebb hazai animációs film készült, és amelynek panaszos sorait – „Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok! Segítsetek Vuknak, a kis rókának!” – ma is milliók őrzik emlékezetükben. Ezt követte a Hú, a káprázatos bagolyregény, amely valójában egy madár történetében az őt körülvevő emberek világáról, születésről, életről, halálról mesélt. Zárósoraiban a második világháború idejét idézi fel az író, és a bagoly szemével láttatja a világot: „(…) látta, hogy Európa minden folyójában megmosta már véres szárnyait a meggyalázott és megölt, de isteni valóságában s az emberek hitében és vágyában örök életű béke”.

Élete alkonyán Fekete István még kötetbe gyűjtötte vadásztörténeteit, Ballagó idő című könyvében közreadta önéletrajzi emlékezéseit, ám 1970 júniusában Budapesten szívinfarktus következtében elhunyt. 

De ahogyan írta: „Az emberek és a tények elmúlnak, de a legenda örök.” 

Pesten temették el, ugyanakkor a sírját egy emberöltővel később áthelyezték szülőfalujába, Göllére, ahol emlékháza is áll. Hagyatékát sokáig özvegye gondozta, jórészt neki köszönhető, hogy művei tucatnyi nyelven, félszáz kiadásban megjelentek, itthon pedig az elmúlt ötven évben írásaiból közel hatvan kötet, közötte a teljes életműsorozat napvilágot látott. Művei bekerülhettek végre a magyar irodalom kánonjába és a gyermekek iskolai olvasmányai közé, hiszen ahogyan írta: „Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel (…)” 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>