„Elviszem őket Olaszországig, és senki nem fog meghalni” – Megnéztük az „Én vagyok a kapitány” című filmet

Innen Magyarországról elképzelni sem tudjuk, milyen megpróbáltatásokon megy keresztül egy afrikai fiatal, aki a jobb élet reményében útnak indul Európa felé. Matteo Garrone olasz rendező Én vagyok a kapitány (Io capitano) című filmdrámájában két szenegáli tinédzser pokoljárását követhetjük nyomon Dakartól Líbián át az olasz partokig. Milyen emberi sorsokkal érkeznek emberek a lélekvesztő hajókon? 
A főszereplőt alakító, elsőfilmes szenegáli Seydou Sarr tehetségére remélhetőleg felfigyel majd a filmszakma. Az ő alakításáért önmagában is érdemes beülni a moziba. A film budapesti, premier előtti vetítésén jártunk, ahol a sokszorosan díjnyertes alkotás forgatókönyvírója kulisszatitkokról is beszámolt.  

Én vagyok a kapitány - film
Kép: vertigomedia.hu

Szenegáltól Olaszországig 

A 16 éves Seydou (Seydou Sarr) édesanyjával és testvéreivel Szenegál fővárosában, Dakarban él. Építőipari munkákból próbál pénzt keresni, a bankjegyeket pedig nem elkölti, hanem gyűjtögeti. Nagy és drága útra készül ugyanis: unokatestvérével, Moussával (Moustapha Fall) fél éve azt tervezik, hogy elhagyják szülőföldjüket. Álmuk, hogy eljussanak Európába, és híres énekesek legyenek. Ám nemcsak maguknak, családjuknak is segíteni szeretnének azzal, hogy Európában keresnek boldogulást. 

„Képzeld el, hogy sztár leszel, fehérek kérnek majd tőled autogramot” – biztatja Moussa unokatestvérét. Seydou ugyanis fél. Nem tudja, mire számítson az úton.  

„Van fogalmad róla, milyen sokan haltak meg a tengeren?” – mondja neki anyja, aki elől fia eltitkolja, hogy valójában mire is készülnek. Az unokatestvérek az istenek és a helyi sámán jóváhagyását is kérik, majd búcsú nélkül egy éjszaka elindulnak. Zötykölődnek a zsúfolt buszokon, boldogok, énekelnek, és ekkor még nem is sejtik, milyen halálos veszélyek leselkednek rájuk: miközben kiszolgáltatottak az embercsempészeknek, túl kell élniük a sivatag poklát és a líbiai fogolytáborok borzalmait.  

Az olasz–belga–francia koprodukcióban készült film a bevándorlók kínkeserves útját naturalisztikus és nyomasztó részletességgel mutatja be. A kényszerű menetelés a Szaharában, a líbiai maffia kínzókamrája és az embertelen körülményekkel való szembesülés után már a kamaszokban is megfogalmazódik: bár sose indultak volna útnak. 

 „Félek, hogy többé nem látom anyámat” – hangzik el Seydou-tól valahol egy líbiai kínzókamrában. Seydou és Moussa a körülmények áldozata lesz, el is szakadnak egymástól, főszereplőnket pedig rabszolgaságra kényszerítik. A meseszerű megmenekülés, majd az újbóli egymásra találás után a líbiai Zuvarában nemcsak tengerre kell szállniuk, de át is kell hajózniuk a Földközi-tengeren, hogy végül élve lépjenek partra Európában.  

Az a bizonyos álom 

Az olasz filmrendező, Matteo Garrone Én vagyok a kapitány című filmje történetét Homérosz Odüsszeiája ihlette: a bevándorlók szemszögéből mutatja be az életveszélyes útjukat, amit filmen végignézni is szorongató, hát még végigélni.  

A filmdráma a valóság és a fantáziavilág között mozog, végül egyfajta népmesei hőssé emeli Seydou-t.  

Szereplőink története a hajójuk megérkezésével ér véget, holott a valóságban a bevándorlók ekkor még korántsem lélegezhetnek fel, sőt egyáltalán nem számíthatnak arra, hogy tárt karokkal fogadják őket. Ez hiányérzetet hagy bennünk, nézőkben. Hogyan tovább? Mi vár ezután a bevándorlókra? Sok esetben az is kérdéses, sikerül-e beilleszkedniük új, választott hazájukban. Ezt elhallgatja a film, ugyanis nem a végcélra, hanem magára a vándorlásra, az emberi sorsokra fókuszál. Az szintén nem derül ki a filmdrámából, hogy Seydou és Moussa utazása mennyi ideig tartott, de nagy valószínűséggel akár évekről is beszélhetünk.  

Kép
Én vagyok a kapitány - film
Kép: vertigomedia.hu

Budapesten a premier előtti vetítés vendége volt Massimo Gaudioso, a film forgatókönyvírója, aki maga is elismerte, a bevándorlók története a megérkezéssel nem ér véget, az olasz jog szerint a menekülteket szállító hajók vezetőit börtönnel sújtják a hatóságok. Mint mesélte, a filmkészítés során az volt a céljuk, hogy akár egy fejlődésregényben, bemutassák a főszereplő kamasz fiú, Seydou személyiségének fejlődését. „Miközben gyerekből felnőtté válik, megőrzi ezt az eredendő tisztaságot” – fogalmazott a forgatókönyvíró a vetítést követő háttérbeszélgetésen. Gaudioso 25 éve dolgozik együtt Matteo Garrone rendezővel, az évek során kilenc filmet készítettek közösen.   

Olaszország partjaihoz már húsz éve érkeznek a lélekvesztő hajókkal az emberek, amit mindenki láthat a hírekben. „Amikor a tévében látjuk őket, hideg távolságtartással figyeljük. De mi az, ami mozgatja őket? Az a bizonyos álom” – mondta a forgatókönyvíró. Erre voltak kíváncsiak a film készítői, akik tudatosan arra összpontosítottak, hogy az emberi történeteket emeljék ki.  

Arról is beszélt, hogy akik napjainkban nekivágnak az Európába vezető útnak, azokat egyrészről a szükség indítja el, másrészről a vágy, hogy megismerjék a világot.  

„Nem politikai üzenetű filmet akartunk csinálni, mégis azt gondolom, így sikerült” – tette hozzá.  

Focistának készült, de filmsztár lehet 

Az alkotók nagyon sok fiatal történetét hallgatták meg az előkészületek során, akik mind ugyanazokról a gondolatokról, érzésekről számoltak be, miközben ugyanazt az útvonalat járták be, akár 10–20 éve, akár napjainkban hagyták el szülőhazájukat. A szereplőválogatás Szenegálban, Olasz- és Franciaországban zajlott.  

Azért lett végül Szenegál a fiatalok kiindulópontja, mert a jelenleg 22, a forgatás idején még csak 19 éves elsőfilmes színész, Seydou Sarr is szenegáli. Az országában rendezett castingra véletlenül, húga egyik barátjának hívására jutott el. Története annyiban hasonlít a filmbéli Seydou-éhoz, hogy édesanyja szintén egyedül nevelte őt és testvéreit, miután édesapjukat elvesztették. Ő maga viszont soha nem indult el Európa felé. 

„Amikor apám meghalt, nehezebbé váltak a dolgok, ezért felfüggesztettem a tanulmányaimat, és mosogatóként kezdtem dolgozni, hogy pénzt keressek” – mesélte tavaly ősszel egy olasz lapnak adott interjúban. Seydou filmeket is alig látott, ugyanis ahol Szenegálban élt, nem voltak mozik. „Néhányat láttam tévében, akciófilmeket, a Rambót és Van Damme-filmeket” – részletezte. Seydou és Moussa nemcsak a filmben, a valóságban is jól énekelnek és rappelnek, olyannyira, hogy a főcímdalban is az ő hangjuk hallható. „Otthon anyukám az, aki énekel, jobban, mint én. Néha én is énekelek, de nem gondolkodom zenei karrierben.” 

Seydou Sarr a filmért kapott összegből először édesanyját támogatta.  

A színészet mellett másik szenvedélye a futball, mindig is arra vágyott, hogy híres bajnok legyen, a mai napig focizik egy kis csapatban. 

Kép
Én vagyok a kapitány - film
Kép: vertigomedia.hu

Amit egy európai fiatal megtehet, egy afrikai nem 

De mi történt volna vele, ha nem kapja meg a szerepet? „Találhattam volna munkát, de nem lett volna lehetőségem, hogy beteljesítsem az álmomat. Sajnos ott (Szenegálban – a szerk.) nincsenek jó elhelyezkedési lehetőségek, még annyira sincs lehetőség, hogy valaki elérje az álmát… Ahol most élek (Olaszország – a szerk.) útlevéllel és vízummal szabad az utazás, ezzel szemben egy afrikai fiú az életével játszik, ha ugyanezt az utat szeretné járni. (…) Hiszem, hogy a szabad mozgáshoz való jog létfontosságú” – hangsúlyozta.  

Miközben Seydou Sarr-ral valóban megtörtént az az álom, amire filmbéli karaktere is vágyott, afrikai fiatalok ezreinek sok egyéb lehetőség mellett a szabad utazás lehetősége sem adatik meg. Értük is szólhat, az ő segélykiáltásuk is lehet az Én vagyok a kapitány.  

A több mint kétórás film világpremierje a világ legrégebbi „A-kategóriás” filmfesztiválján, a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában volt, ahol az alkotás példátlan módon tizenhárom díjat nyert. Matteo Garrone filmje megkapta mások mellett a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlán-díjat, a szenegáli Seydou Sarr elnyerte a legjobb fiatal színésznek járó Marcello Mastroianni-díjat. Két Európai Filmdíjra (legjobb film, rendezés) is felterjesztették, valamint a nemzetközi film kategóriában Oscar-díjra, a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Golden Globe-ra is jelölték. Az Olasz Filmakadémia David di Donatello-díjára tizenöt kategóriában nominálták, és hét kategóriában is nyert, többek közt kiérdemelve Az év legjobb olasz filmje díjat, továbbá a rendezőnek, operatőrnek, vágónak járó elismeréseket. Az Én vagyok a kapitány június 13. óta látható a magyar mozikban.  

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti