Egy tanár, akinek negyven évet kellett várnia, hogy valóban taníthasson
Már gimnáziumban tanárnak készült, de álma csak évtizedek múlva válhatott valóra. Megélt számtalan nehézséget, azt vallja, a hibákat be kell ismerni, így lehet tanulni belőlük. Tomka János vezetéstudományi szakember, több könyv szerzője, amelyekhez saját tapasztalataiból is merített. Beszélgettünk az emlékeiről, a várakozás fontosságáról és a megfelelő idő érkezéséről, ami mindig sorsdöntő.
Az elmúlt évtizedekben sok nehézséggel kellett szembenéznie, amelyek mégsem törték meg. Milyen szerepe lehet ebben családi hátterének?
Rengeteget kaptam ezen a területen a szüleimtől, ők egy igazán nehéz időszakban, 1940-ben házasodtak össze. Édesapám jogi egyetemet végzett, behívták tartalékos katonának, majd a háború végeztével elvitték szovjet hadifogságba, ahol közel három évet töltött. Ez idő alatt megismerkedett egy református lelkésszel, akivel sokat beszélgettek – később úgy emlékezett vissza, hogy akkor tért meg. Eközben édesanyám egyedül volt otthon a nővéremmel, titkárnőként helyezkedett el az egyik minisztériumban, ahol a főosztályvezető bibliakört szervezett – ő arról vallott, hogy ott tért meg. Életük nehéz szakaszában, egymástól távol kerültek közelebb Istenhez, ami minden további döntésüket befolyásolta. Mi aztán úgy nőttünk fel, hogy társbérlőt telepítettek az otthonunkba, voltak nehézségeink, de a szüleim hűségesen végezték szolgálatukat, titokban szerveztek csendesheteket és táborokat. Ez rám is mély benyomást tett, kihatott az egész további életemre.
Mi irányította önt a menedzsmenttudomány felé?
Valójában ez nem a pályaválasztásnál dőlt el, gimnáziumban még matematika-fizika szakos tanár szerettem volna lenni.
Azonban amikor 1970-ben érettségiztem, tudtam, hogy két út áll előttem: vagy megtagadom majd a hitemet, vagy munkanélküli leszek.
Így inkább a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karát választottam, ott tanulhattam matematikát és fizikát is. Harmadévtől felvettem a mérnök-tanári szakot, azt is elvégeztem, de beigazolódott a feltevésem, hogy nem lehetek tanár.
Mi történt?
Az ötödik év végén kértek egy tanársegédet a Kandó Kálmán Főiskolára, az egyetemről pedig engem ajánlottak. A felvételibeszélgetésen két főiskolai tanár vett részt, a tanszékvezető képviselte a hivatalos irányvonalat, a helyettese a szakmát. Megállapodtunk, hogy felvesznek, de a jelentkezési lapon észrevették, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagságához nincs beírva semmi. Elmondtam, hogy a fiatalok összefogását jó célnak tartom, de az alapideológiával nem értek egyet, mert hiszek Istenben. Az oktatással kapcsolatban ez nem volt releváns, de rákérdeztek, mit tennék, ha ez a téma szóba kerülne a hallgatókkal egy-egy magánbeszélgetésben.
Azt válaszoltam, megvallanám a hitemet. Bár nem értettek egyet egymással, végül nem vettek fel – még szakközépiskolában sem helyezkedhettem el.
Mindezek ellenére megtapasztaltam egy minden értelmet meghaladó békességet.
Miért a tanítást érezte a szívéhez ennyire közel állónak?
Nem tudom megmondani. Közrejátszik benne, hogy szegénységben nőttem fel, már középiskolában is próbáltunk a testvéreimmel dolgozni, hogy segíthessünk otthon. Gimnazistaként nálam fiatalabbakat tanítottam, tetszett, hogy elmagyarázhatok valamit, amiről azt mondják, nehéz, aztán mégis megértik. Ha fordított nap volt, én tartottam a matematikaórát, de volt olyan alkalom is, amikor a tanárunk engem kért meg, hogy magyarázzak el valamit. A mai napig megmaradt annak az öröme, hogy tovább tudom adni a tudásomat, el tudom magyarázni az elméleteket.
A pályaválasztása mellett a húszas éveiben a párválasztásában is komoly szerepet kapott a várakozás.
Végzett mérnök voltam, túl a katonaságon, amikor 1976-ban, 24 évesen eldöntöttem, hogy elveszem a későbbi feleségemet. Ő akkor 15 és fél éves volt, a gimnázium első osztályát végezte, egy gyülekezetbe jártunk, én vezettem az ifjúsági bibliakört. Valójában a következő három évben nem szóltam neki az érzéseimről, szerettem volna megvárni, hogy leérettségizzen – aztán az egyetemi felvételi miatt egy hónappal többet is vártam.
Megkértem a kezét, kért egy kis gondolkodási időt, de aztán igent mondott, ennek pedig már 41 éve.
Ez megerősített abban, hogy hiába utálok várakozni, ha elhatározom, mit szeretnék, onnan már nem hátrálhatok, ki kell várni a megfelelő időt.
Mindig tisztában volt vele, mikor érkezik el a „megfelelő idő”?
Sajnos nem, de tanultam a hibámból. Egy évig voltam a mérnök szakmában, aztán a Nemzetközi Számítástechnikai Oktató és Tájékoztató Központba hívtak, ahol öt évet töltöttem. Ekkor hódított a gazdasági munkaközösségek kora, egy kollégával elkezdtünk termeléstámogatási szoftvereket fejleszteni nagyvállalatok számára. Aztán 1987-ben kimentem Nyugat-Németországba, egy év múlva utánam tudott jönni a feleségem is a gyerekekkel. Kint a megkeresett pénzből céget alapítottam, amit nagyon siettettem, de hamar kiderült, hogy ez hiba volt. A cég bedőlt, így végül nem maradt semmink. Be kellett látnom, hogy hibáztam, az én döntéseim vezettek idáig, ezt nem foghatom senki másra, de tiszta lapot kértem az Úrtól – amit meg is kaptunk. 1993-ban jöttünk haza, itthon közben lezajlott a rendszerváltás, nem tudtuk, milyen gazdasági helyzetbe érkezünk, de sikerült átvészelnünk ezt az időszakot. Egy év alatt rendeztük a tartozásainkat: a KPMG Magyarországnál kaptam egy vezető beosztású állást, az informatikai tanácsadási részleget kellett felépítenem.
A menedzsmenttudomány fejlődése hozott változásokat?
2000-ben operatív vezérigazgató-helyettes lettem, akkoriban kezdtünk felépíteni egy menedzsment akadémiát, ahol a gyakorlati tapasztalatokat felhasználva oktattam is. Sok tréning és továbbképző alkalom volt elérhető akkoriban, hamar megérkeztek a nemzetközi módszerek, amelyeket oktattak is az ezen a területen elmélyülni vágyóknak. Bár már elmúltam ötvenéves, ekkor jelentkeztem én is doktorira, ahol tudásmenedzsmenttel foglalkoztam.
Milyen út vezetett végül a katedráig?
Amikor először lehettem oktató a Nemzetközi Számítástechnikai Oktató és Tájékoztató Központban, kezdetben még örültem, de közben úgy kellett tanítanom, hogy magam is csak hetekkel jártam a diákok előtt. Olyanok jártak hozzánk, akiknek megvolt a tudásuk, csak szükségük volt erről papírra is, ezért voltak kínos pillanataim.
Visszanézve már hálás vagyok, nem hiába vártam harminc évet arra, hogy főiskolai tanár lehessek, addigra megértem a feladatra.
Közben is tanítottam, tartottam előadásokat, megelégedtem ezekkel a lehetőségekkel. Nem is gondoltam, hogy annyi év után katedrára állhatok, de 2007-ben meghívtak a Modern Üzleti Tudományok Főiskolájára, aztán 2010-ben a Károli Gáspár Református Egyetemre, tőlük a 2019-es rektorváltást követően köszöntem el. Azóta a Pünkösdi Teológiai Főiskolán oktatok, a Vezetéstudományi Tanszék vezetőjeként felelek a Keresztény értékrendű vezető és a Vezetéstudomány keresztény gyakorlata képzésekért.
Idén júliusban, közel 70 évesen habilitált, disszertációjának témája a Biblia és a vezetéstudomány kapcsolata volt. Mi motiválta, hogy ebbe még belevágjon?
Természetes szokott lenni, hogy a Phd fokozat után évekkel később habilitál az ember. Korábban utána is néztem ennek, kerestem lehetőségeket a szervezéstudományok területén, de felmértem, hogy ez túl sok lenne a munka mellett, így lebeszéltem magam. Két évvel ezelőtt azonban az Evangélikus Hittudományi Egyetem Doktori Iskolájában társtémavezető lettem, és újra fellángolt bennem is a vágy a tanulás iránt. Szerettem volna kihasználni a lehetőséget, úgy éreztem, ez még bennem van.
Mik a tervei a következő időszakra?
A német nyelven tartott habilitációs előadásomból könyv készül, ami a tervek szerint áprilisban jelenik meg „Bizalomépítők” címmel. Elméletileg a habilitáció a tanári fokozat előszobája, de ez már nem célom, jövőre az életkorom miatt be kell fejeznem a normál jogviszonyban történő tanítást. De ameddig van erőm és lehetőségem, addig szeretném átadni a tudásomat, a tapasztalataimat, és mentorálni a fiatalabb oktatókat.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>