A csaló, aki eladott egy nem létező országot

A betyár és az admirális lánya

A MacGregorok Skócia egyik hírhedt klánját alkották. Közülük származott a nevezetes ”betyár”, a törvényen kívül helyezett Rob Roy, majd száz évvel később a világ egyik leghíresebb csalója, Gregor MacGregor is. Gregor családja hosszú ideig kitaszított volt Skóciában, olyannyira, hogy még a saját nevüket sem használhatták. Amikor véget értek a büntetés évtizedei, – mint sok más lenézett skót és ír család Nagy-Britanniában – az egyetlen számukra is elérhető karrierlehetőséggel próbáltak élni: 1803-ban bejuttatták 16 éves gyermeküket a brit hadseregbe. Ehhez nagy anyagi áldozatot kellett hozniuk, mivel a legolcsóbb megvásárolható rang, a zászlós is 450 fontba, mai értéken körülbelül 5 millió forintba került nekik.

A fiatalember szeretett volna minél több éles akcióban részt venni, de ez nem sikerült neki annak ellenére sem, hogy a napóleoni háborúk kezdetekor Spanyolországba és Portugáliába vezényelték.

18 évesen viszont megismerkedett egy fiatal hölggyel, aki a tökéletes partit jelentette számára. Maria Bowater egy befolyásos admirális lánya volt, aki óriási hozománnyal érkezett a házasságba. Az ölébe hullott pénzből Gregor egyre magasabb rangokat vásárolt magának.

Ez addig tartott, amíg botrányos körülmények között össze nem különbözött egy feljebbvalójával. A hadseregtől rövid úton távoznia kellett, és a feleségével együtt Londonba költözött.

Venezuela és az új feleség

A becsvágya óriási volt, ráadásul hatásos fellépésével szinte bárminek el tudta adni magát. Húszas évei közepén már baronetként szerepelt az úri társaságban, a klánja vezetőjének adta ki magát, a felmenői között pedig hirtelenjében bárók és hercegek jelentek meg. A bálokon és szalonokban imádták a tökéletes modorú, szórakoztató fiatalembert, ám ezt a jól kezdődő sikersorozatot váratlanul megszakította Maria halála. A Bowater család amúgy sem kedvelte túlságosan a kötözködő pozőrt, így a mindaddig bőséges pénzforrás egyik napról a másikra elapadt. Gregor MacGregornak új bevételek és új élet után kellett néznie.

A legkellemesebb megoldás az lett volna, ha gyorsan keres egy új feleséget, csakhogy ez társadalmilag kellemetlen szituációkat eredményezett volna. A hadseregbe sem térhetett vissza, mivel korábban dicstelen körülmények között távozott, hazamenni Skóciába pedig semmi kedve nem volt. Szerencséjére éppen ezekben az években kezdődtek a közép- és dél-amerikai országok szabadságküzdelmei, akik a spanyol, illetve a portugál gyarmatosítók uralma alól igyekeztek megszabadulni. Gregor haladéktalanul Venezuelába utazott, ahol rögtön bevetette a jól begyakorolt sármját.

A skót baronet történetét megváltoztatta: most azt hazudta, hogy a portugál Krisztus Rend lovagja, ez pedig a brit hadsereg legendás hírnevével elegyítve rövid időn belül dandártábornoki rangot juttatott neki.

Részt vett néhány ütközetben, és bár változó sikerrel hadakozott, a hírneve egyre csak nőtt. Kiválóan értett ahhoz is, hogy az eredményeit mértéktelenül felnagyítsa, így rövidesen már mint a „modern Karthágó Hannibálját” ünnepelték az elegáns bálokon. Rövidesen került neki új feleség is, nem is akárki: Doña Josefa Antonia Andrea Aristeguieta y Lovera, aki egy gazdag és befolyásos caracasi családból származott, ráadásul a legendás szabadságharcos, Simón Bolívar unokatestvére volt.

Távozás vérdíjjal

Gregor bejárta az egész térséget, szinte kedve szerint váltogatta az állomáshelyeit. Jamaicában, Új-Granadában, Dominikán harcolt, majd elhatározta, hogy a spanyolok által birtokolt Floridát fogja meghódítani az Egyesült Államok számára. Az USA-ba utazott, ahol megkezdte a pénzgyűjtést. Valószínűleg ekkor dolgozta ki azt az eljárást, amellyel később a fél világot becsapta: a meghódítandó földek tulajdonjogát árulta befektetőknek. Elméletben előre felparcellázta mindazokat a területeket, amelyeknek egyelőre a fekvését sem ismerte, és jó pénzért, utalványok formájában értékesítette azokat befektetőknek. 160 ezer dollárt – több mint egymilliárd forintot – szedett össze, majd önkénteseket toborzott, és nekikezdett a hadjáratnak.

Ekkor azonban már cserbenhagyta a szerencséje.

A vállalkozás látványos kudarccal végződött, és alkoholgőzös tivornyázásba fulladt. MacGregor egy idő után megelégelte az unalmas küszködést, fogta a pénzt, feleségével és újszülött fiával hajóra ült, majd továbbállt.

Simón Bolívar addigra kiismerte a jellemét, és vérdíjat tűzött ki a fejére. Közzétette, hogy aki meglátja, büntetlenül megölheti.

A messziről jött ember ígérete

Nem sokkal később Londonban bukkant föl, és egy olyan történettel állt elő, aminek a valóságtartalmát gyakorlatilag lehetetlen volt ellenőrizni. Elmondása szerint a Karib-tengerről érkezett, egy Poyais nevű országból, amelynek az uralkodója hatalmas területet bízott rá. Ebben az országban ajánlott megvételre kiváló minőségű földeket. Jutányos áron kínálta a parcellákat, és az igaza bizonyítására egy írott dokumentumot is bemutatott. A papír valóban a mai Nicaragua és Honduras területéről származott, de a valóság nagyban különbözött a szélhámos meséjétől. Nem sokkal korábban MacGregor valóban arrafelé járt, egy Szúnyogpart nevű területen. Ez a vidék megrekedt az angol és a spanyol gyarmatosítók érdekszférája között, egy senkinek sem kellő peremvidék volt, ahol önjelölt törzsfőnökök uralkodtak. Szúnyogpart legnagyobb része lakatlan, civilizálatlan vadon volt, alkalmatlan a földművelésre és az állattartásra egyaránt.

Nem véletlen, hogy egy „György Frigyes Ágost”„ néven tevékenykedő törzsfőnök rumért és üveggyöngyökért cserébe valóban kiállított egy dokumentumot, amelyben több mint 32 ezer négyzetkilométernyi területet „adományozott” MacGregornak.

Londonban tökéletesen érvényesült a „messziről jött ember azt mond, amit akar” alapelve. Gregor történetét senki sem vonta kétségbe, elvégre mindenki tudott a forrongó Közép- és Dél-Amerikáról. Háborúk, szövetségek, határok, országok változtak hónapról hónapra, és ekkora távolságból képtelenség volt naprakész információkat szerezni.

Sem ekkor, sem az elkövetkezendő években nem derült ki, hogy Poyais nem létezik, így MacGregor nyugodt gátlástalansággal hirdethette, hogy ő az ország Cazique-ja, azaz hercege. A jól szituált londoni felső tízezer nagy lelkesedéssel hallgatta a történetet, még a főpolgármester is díszes fogadáson látta vendégül a MacGregor házaspárt. A szélhámos pedig felbátorodott, és árulni kezdte a nem létező földek tulajdonjogát. A profitra éhes befektetők egymásnak adták a kilincset, és hamarosan komoly összegek áramlottak MacGregor bankszámlájára. Maguk a bankok is lelkesen fektettek pénzt a gyümölcsözőnek ígérkező üzletbe: MacGregor nagy összegű hiteleket vett föl teljesen látatlanban, mindössze egy későbbi tisztes kamat ígéretével.

A csalás és áldozatai

Az üzlet annyira beindult, hogy a szélhámos nemsokára exkluzív külalakú, nyomtatott tulajdonleveleket bocsátott ki a szúnyogparti földekre, és egy 350 oldalas útikönyvben foglalta össze a távoli országról rendelkezésre álló tudnivalókat.

Az emberek örömmel hitték el, hogy Poyais fejlett, civilizált ország, amelynek saját alkotmánya, háromkamarás parlamentje, uralkodóháza és fejlett bankrendszere van, ahol kikövezett sugárutakon lehet eljutni a királyi palotába és az operaházba.

A leírás szerint a földek olyan termékenyek voltak, hogy évente háromszor lehetett aratni, a vadászat és a halászat semmi erőfeszítést nem igényelt a döbbenetes bőség miatt, ráadásul a lakosság egyszerűen odavolt a brit kultúráért, és gyarmattá akart válni.

MacGregor – hogy teljesen hiteles legyen a története – megszervezte a türelmetlen telepesek hajóútjait is. Mesteremberek, földművesek, kereskedők érezték úgy, hogy eljött a szerencséjük ideje, és zsúfolásig megtöltötték az első hajót. Sokan egész életük megtakarításait áldozták fel. MacGregor ki is kísérte őket a kikötőbe, és ünnepélyesen átadott a hajó kapitányának ötezer poyais-i tallér értékű hamis bankjegyet, hogy a telepeseknek ne kelljen a pénzváltás nyűgeit a nyakukba venniük.

A hajó 1822 szeptemberében indult Londonból, és novemberben érkezett meg Szúnyogpartra. Amikor meglátták a kietlen, üres vidéket, először nem fogtak gyanút. Biztosak voltak benne, hogy navigációs hiba történt. Elküldték a kapitányt a hajóval, hogy járja be a partszakaszt, és keresse meg a valódi célterületet. A hajléktalanná vált emberek ezalatt fedél nélkül táboroztak az elhagyott tengerparton, és a hajó maradék ellátmányát fogyasztották. A kapitány keresztül-kasul bejárta a környéket, majd hosszú keresgélés után tanácstalanul tért vissza. Sem a civilizációnak, sem az országnak nem volt nyoma.

Nemsokára viszont beköszöntött az esős évszak. A telepesek családjai éhezni kezdtek, miközben megjelentek a szúnyogok milliárdjai, és velük a trópusi betegségek.

Verte őket az eső, égette a nap, ők pedig segítség nélkül, mocsokban és reménytelenül tengődtek a parton. A telepesek nagy része megbetegedett az emberhez méltatlan körülmények között, a legtöbbjük bele is pusztult ebbe az elátkozott vállalkozásba.

250 emberből legalább 180 meghalt, és ötvenen sem voltak, akik egyévnyi pokoljárás után visszaértek Londonba.

Megérdemelt büntetés helyett – megbecsülés

A sajtó felkapta a hírt, és sokan ekkor kezdték gyanítani, hogy a világ egyik legnagyobb szabású csalásának voltak a tanúi, illetve áldozatai. A legtöbben azonban még ekkor sem akarták tudomásul venni a keserű valóságot. Egy családfő, aki két gyermekét veszítette el a kalandban, több társával együtt írásban nyilatkozott, hogy nem MacGregor tehet a tragédiáról, hanem a hajó kapitánya és a többi telepes.

MacGregor azonban ekkor már nem volt ott. Családostul Párizsba utazott, ahol arra hivatkozott, hogy becsapták, kapzsi kereskedők áldozatának állította be magát. Megpróbálta még egyszer pénzzé tenni ugyanezt a történetet. A franciáknak is hirdette magát, bemutatta a poyais-i alkotmányt, kinyomtatta az útikönyv rövidített változatát, és telepeseket toborzott. Komoly pénzt azonban már nem sikerült szereznie, mert a francia kormány gyanakodni kezdett. MacGregort letartóztatták, és fél évre börtönbe került, a bíróság azonban felmentette minden vádpont alól, mert képtelenek voltak bebizonyítani a bűncselekményt.

Végül még dicséretben is részesítették, amiért készségesen együttműködött a hatóságokkal.

A szélhámos ekkor – egy minden korábbinál arcátlanabb akció keretében – visszatért Londonba, és megint talált poyais-i befektetőket, akik még mindig hittek neki. Végül nem azért kellett feladnia a próbálkozást, mert arcátlan csalónak tartották volna, hanem mert a számadatai szerint az addigi befektetései nem hoztak elegendő profitot.

Gregor MacGregor – miután Európában forró lett a talaj a lába alatt – végül visszautazott Venezuelába, ahol megdöbbentő módon mintha megfeledkeztek volna a korábbi bűneiről. Megkapta az állampolgárságot, és tábornoki rangban, tisztes nyugdíját kiélvezve, békében és megbecsülésben halt meg 1845-ben.