Bódis Kriszta: „A szegénység nem népmese”

– Mostanában engem is sokat foglalkoztat, hogy kik az őseim. Több ponton is hamar homályba vesznek a gyökereim, például az egyik dédnagyanyámról semmit nem tud a családi legendárium, csak azt, hogy Gajubésár Padina a neve, talán szerb, talán macedón, én azt szoktam fantáziálni róla, hogy cigány... de egyikre sincs bizonyíték. Apai nagyapámat nem ismerhettem, édesapám négyéves volt, amikor az oroszok kivégezték az apját. A nagymamám akkor huszonvalahány évesen, a harmadik gyerekét várta. A háború után megkereste a házat, amiben született, és visszaköltözött, de csak két szobát lakhatott, mert hamarosan kiutalták a többit társbérlőknek. A másik nagyapám naplóját a nagybátyám nyomtatásban is kiadta. Régi görög katolikus papi dinasztia a Véghseő család, édesanyám apai felmenői. Csodálom őket, mert amit tudok róluk, abból azt látom, hogy a legnehezebb történelmi pillanatokban is jól döntöttek, jó oldalra álltak. Például a dédnagyapám alapította Magyarországon az első szegények bankját. A Nyírségben szolgáltak, aztán nagyapám Budapesten a Rózsák téri templomban. A dédnagyapám nem írta alá a békepapságról szóló megállapodást, ezért elég keményen sújtották a családot, a végekre telepítették őket, egyik fiát el is vitte az ÁVH, megkínozták és hamarosan meghalt. Anyukámék tízen voltak testvérek és az ötvenes években éheztek, a falubeliek adták nekik az ételt.

– Gyerekkorotokban lehetett erről beszélni?

– Alapélményünk volt, hogy nem volt szabad beszélni a múltról, mert baj lehet belőle, „megtalálják” apámat, vagy a mi továbbtanulásunk kerül veszélybe. Én ezen már gyerekként fel voltam háborodva, és azt mondtam, hogy márpedig, ha ezért itt bárkit üldöznek, akkor én ennek minden következményét viselni akarom. Nem tagadom, kicsit azért megijedtem, amikor a gimnáziumban behívott a magyartanárnőm, és megkérdezte, hogy nekem nem görög katolikus papok-e az őseim meg a rokonaim. Mondtam, hogy de. És akkor megölelt. Ismerte őket. Gyerekkorom a korszellemre jellemző titkolózással telt, de édesapám egész éjjel a sípoló Szabad Európa adását hallgatta, megkaptam tőlük azt a szellemi örökséget, amelynek egyik alapja, hogy vállald fel magad, mert értékes ember vagy. Minden ember az. Nem attól vagy valaki, ha lenyomsz másokat, ha a kudarcaidért másokat hibáztatsz, hanem, ha megismered és fejleszted magad. Akaraterőt, kitartást tanultam tőlük, és máig nagy biztonságot ad a szeretetük.

– Az életed azóta arról szól, hogy kimondasz olyan dolgokat, amelyeket nem „illik”?

– Arra tanítottak, hogy ha igazságtalanságot látunk, szeretetlenséget, ott dolgunk van. Gyerekként is bántott, ha a dadogó osztálytársamat kigúnyolták és nem tudtam kiállni érte, emlékszem arra a felháborodásra és keserűségre, amikor szembesültem azzal, hogy volt holokauszt. Tízéves lehettem. Sokáig azt hittem, hogy én is zsidó vagyok... Nem hallgatni, nem elmenni a problémák mellett, ez meghatározza az életemet.

– Ahhoz, hogy kiállj valami mellett, elsősorban nagyon biztos önértékelés kell?

–  Kell, hogy higgy magadban, de ne legyél önhitt. Ha a korai gyerekkorban van egy biztonságos kötődésed, és megerősítik azt, amilyen vagy, akkor az nagyon meg tudja alapozni a pozitív önértékelést. Persze az se keseredjen el, akinek nem voltak biztos alapjai, ezt tudatosan is lehet építeni. Visszahúzódó és félénk kamasz voltam, miközben az utcán játszottak a gyerekek, és a húgom motorozni járt a rajongóival, én könyvek között nőttem föl és a boltig sem mentem ki, burokban éltem. Amikor rájöttem, hogy így nem lehet megismerni a világot, nagyon tudatosan elkezdtem magam megnyitni. Ez máig tartó folyamat.

– Azért indultál el ezekre a – fizikai és szellemi értelemben is – komfortzónán kívül eső területekre, mert meg akartad írni? Vagy egyszerűen segíteni akartál, ezért meg is írtad?

– Ezek a történetek külön szálakon indultak. Valójában harmincéves koromig festőnek készültem, akkor jelent meg az első verseskötetem, aztán megjelentek a prózáim, a regényeim is, és jó lett volna azt gondolni, hogy én már író vagyok, de azt is tudtam, hogy én hiába tudom, a dolgot mások döntik el, és én nem akarok azért fáradozni, hogy a kritikusok vagy a kollégák elfogadjanak. Magyarország egyébként is az ezer író országa, pedig nem kell annyi író nekünk.

– Akkor mi kell?

– Az alkotás fontos. De nagyon rosszat tesz, ha a művészetet egyfajta piedesztálra emelik. Az alkotói pozíció nem egy kisajátítható státusz, sokat veszünk el a másik embertől, ha így gondoljuk. Tudatosan nem építek semmiféle karriert, de művészit főleg nem.

– Pszichológia szakra is mentél, nem a művészet felé.

– Érdekelt, mert Jungot, Freudot olvastam, be voltam oltva a pszichológiával, aztán beleszerettem a szociálpszichológiába. Le voltam nyűgözve Adornótól, Aronsontól, Zimbardótól, és attól, hogy Amerikában már így értik a kisebbség-többség problémáját, hogy hova vezetnek a feszültségek, milyen módszerekkel lehet küzdeni a szegregáció ellen, vagy mi is pontosan a feminizmus lényege. Lelkesen végeztem az egyetemet, közben felvettek az esztétika szakra is. Később, amikor különböző egyetemeken tanítottam, azt mondták a tanítványaim, hogy azért szeretnek hozzám járni, mert visszakapják azt a tüzet, amit az egyetem elvesz tőlük. Kicsit ez is volt a szándékom, mert én is éreztem, mennyire fontos, hogy megőrizzük a gondolkodás vágyát és a kérdezés igényét. Én a terep felől jöttem, a valóság felől, ez hitelt ad sok tudományos tapasztalatnak, vagy éppen ellenkezőleg. Soha nem akartam megmaradni az elméleteknél, a valóság érdekelt. A kísérleti pszichológia vonzott, de a kutatás nem. Nem az én világom, hogy mászkáljak egy kérdőívvel és mindenféle változókat elemezzek.

– Az emberek többnyire szeretnek megérkezni valahova, ahol nem kell újra és újra kockáztatni azt, hogy már „valakik”, hogy valahová eljutottak, nem? Talán ezért megnyugtató, ha valakit már írónak vagy filmrendezőnek hívnak.

– Arról szól az életünk, hogy úton vagyunk, ez nem egy kényelmes pozíció, ha azt érezzük, hogy megérkeztünk, akkor gyakorlatilag nem élünk. A halál lehet ilyen megérkezés, elszámolás, megértés és megpihenés Isten közelében. Hogy nem filmesként vagy íróként határozom meg magam, nem azt jelenti, hogy úgy gondolom, nem csináltam jó könyvet vagy filmet, fontos, hogy ezeket megtettem, de nem kell azon aggódnom, hogy ezek elérik-e a közönségüket, és megtalálják-e a helyüket a világban. Mert megtalálják.

– Mikor érezted először, hogy tenned kell valamit a nyomorúság ellen?

– Pszichológushallgató voltam még, amikor külső gyártásban kezdett dokumentumfilmeket készíteni a televízió, és munkatársakat kerestek. Nagyon magabiztosan ajánlkoztam, mindenféle tapasztalat nélkül. Persze fel voltam háborodva, hogy egy nap alatt kell leforgatni és megvágni egy anyagot, de azért csináltam. Olyan közel mentem az emberekhez, amilyen közel egy tévés soha. Akkor azt hittem, hogy ha majd a valóságot megmutatom, egyúttal változásokat generálok. Hamarosan rájöttem, hogy a szociodoku nagyon kontraproduktív is tud lenni, mert az emberek, akik távol vannak ezektől az élethelyzetektől, hajlamosak azt hibáztatni, aki benne van, aki pedig otthon van a témában, bólogat, de ennél több nem történik. A filmjeim fesztiváldíjasok lettek, sikeresek voltak. Az én nevem volt kiírva vászonra, de nem az én életem volt ott pellengéren, és megértettem, hogy a film nem segít azokon az embereken, akik szerepelnek benne. Azoknak a tizenkilenc-húszéves lányoknak arra volt szükségük, hogy valaki kihozza őket a börtönből.

– És te erre képes voltál?

– A 97-es törvény idején, a prostitúciót legálissá tették úgy, hogy a striciket meg a klienseket büntették volna, a nőket nem. De a türelmi zónák kijelöléséről nem született döntés, nem volt törvényes hely, ahol a prostituáltak állhattak. A stricik ugyanúgy kizavarták a lányokat egy-egy sarokra, a rendőrök megbüntették a prostituáltakat szabálysértés miatt, aztán, egy idő után börtönre váltották az összegyűlt büntetést, és nem a strici vagy a kliens, hanem a – többnyire gyereket nevelő, fiatal, kiszolgáltatott – nők voltak azok, akik a jogaikat nem tudták érvényesíteni. A kamerával sok mindent el lehet érni, ha odaállsz a kiszolgáltatottak mellé, vetítést szervezel, elviszed a felvételt a minisztériumba, leadják a filmedet a tévében. Ezek a lányok a filmben elmondják, hogy azért nem beszélnek a megpróbáltatásaikról, mert senki nem hinné el, ráadásul, ha bármit mondanak, egy hatalmas bűnözői hálózatot mártanak be. A társadalom többsége még mindig úgy vélekedik, hogy a prostituáltak tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültek, és nyilván szívesen is csinálják, pedig ezek a lányok soha nem jutottak volna idáig, ha megfelelően indulnak az életben.

– Mit szólt a családod, hogy prostituáltakkal találkozgatsz?

– Furcsa helyzet, amikor megkérdezik, hogy hova mész, és azt válaszolod, hogy csomagot viszel a börtönbe a kurváknak. Ráadásul terhes voltam. Mindez akkor már nem a filmezésről, nem az anyaggyűjtésről szólt. Ezekkel a lányokkal közeli kapcsolatba kerültem. Mindannyian eljutottak odáig, hogy nem akarják ezt csinálni tovább. Kerestem azt az intézményt, amely a rehabilitációjukkal foglalkozik, de nem találtam meg. Máig keresheted. Én nagyon kevés voltam, és a többségük visszakerült az utcára. A gyerekeim is a filmes, aktivista, művész, munkás életembe születtek bele, néha mondják is, hogy anya, neked 200 gyereked van, nem kettő. Nehéz egy olyan társadalomban vinni ezt a szerepet, ahol az ilyesmit csak a férfiaknak nézik el. Az én szüleim is nagyon felvilágosultak, de remélték, majd ha családanya leszek, kinövöm. Talán titkon én is reméltem. A párom így ismert meg, de azért ez neki is kemény volt. El kellett fogadnia, hogy ide megyek, oda megyek, éjszaka írok. Sokszor ő is jött velem adományokat szállítani, végigbumliztunk az országon egy rozoga autóval. Akkor nem volt túl boldog, de ma már nosztalgiázva meséli. Féltenek a szüleim, pedig nem olvassák a kurucinfót, csak azt, hogy cigányokkal foglalkozom. De amikor megyek hozzájuk, anyukám süti a gyerekeknek a sütiket, ők meg üzenik neki, hogy aranyba kellene foglalni a kezét.

Kép: Emmer László

– Nem félsz attól, hogy túl közel kerülsz a rosszhoz is?

– A fény és a sötétség párhuzamosan létezik és pillanatonként választhatsz – és mindig meg is vagy kérdezve –, hogy melyikbe állsz bele. Ha az egész életeddel az egyik oldalt szeretnéd erősíteni, akkor növeled a létezését, az esélyeit. Ezt nem erkölcsi, hanem metafizikai értelemben mondom...

– Meg kell ismerni a sötét oldalt is?

– Megismerni nem, csak felismerni.

– Te hogy képzeled a prostituáltak rehabilitációját?

– Összeválogatnám a legjáratosabb szakembereket hozzá, és együtt megcsinálnánk, amit már kitaláltak. Ehhez embermentés és tanúvédelem kell, mert ezeket a nőket nem engedik el csak úgy. Törvényekre, komoly rendőri intézkedésekre van szükség a stricik és kliensek ellen. A prostituáltakat mindkét oldal információszerzésre is használja, ezért nem feltétlenül érdekük, hogy a prostitúció megszűnjön.

 – A többségében cigányokat érintő szegénység felszámolásáról is van elképzelésed. Sőt, saját módszered. Ki is próbáltátok. Mi a lényege és mik az eredmények?

– Tizenöt évig a Hétes telepen önkéntes aktivistaként, szociális esetkezelőként, patrónusként dolgoztam, az utolsó két évben már alapítványi formában. Ez a telep minden problémát magán viselt, ami egy szegregátumban előfordulhat. Nincs: közvilágítás, víz, villany, fűtés, áram, rendszeres szemétszállítás, rágcsáló- és rovarirtás, fürdőszoba, angol WC, jogvédelem, érdekképviselet, munka, megfelelő oktatáshoz való hozzáférés, gyerekkor, emberhez méltó lakáskörülmények. Van: sár, sötétség, hideg, stressz, zsúfoltság, drog, alkoholizmus, betegségek, uzsora, feketemunka, rendőri zaklatás, iskolai lemorzsolódás, bandázás, prostitúció, korai gyermekvállalás, durvaság, fegyverkereskedelem, kiszolgáltatottság, hivatali visszaélések, család és összetartás, belső harcok és hierarchia, elkeseredett igyekezet és minden eszköz megragadása annak érdekében, hogy életben maradjanak.

A szegénységnek semmi köze a népmesei szegénységhez. Aki itt életben akar maradni, annak el kell taposnia a másikat. Ez a szocializáció vezérfonala. Aki ezt ítéletté átfordítva ezeknek az embereknek a fejére olvassa, netalántán még a származásukkal is összekapcsolja, az egyet nem tud: nagyon komolyan meghatározza az életedet, hogy milyen körülmények közé születsz. Ez nem felmentés, ez mindenkire vonatkozó tény. A szegénység ellentmondásait is meg lehet érteni, ha benne élsz, ha közel mész legalább. Az én munkám vezérfonala az alkotásközpontú szemlélet. Az alkotás a képessé tétel, a képessé válás megtapasztalása és ez meta szinten generált építő változásokat a hétesi közösségben. Egyszer csak tudtak kiskerteket művelni, focipályát építeni, fürdőházat emelni és partnerként részt venni a közös munkánkban. Persze, számos kudarccal, visszafordulással, de a romboló folyamatok a segítő, építő irányba fordultak át. Ennek a munkának a folytatása a Van Helyed Stúdió, itt abban segítjük a hátrányos helyzetű, többségében roma gyerekeket, hogy minél korábban képessé váljanak a szegregált iskolákból és környezetükből fakadó hátrányaikat behozni, hogy színvonalas iskolákban is minőségi teljesítményt nyújtsanak, továbbtanuljanak, egészen az egyetemig. Kidolgoztam egy egymásra épülő szolgáltatásokból létrehozható rendszert, amit Ózdon a Van Helyed Stúdióban alkalmazunk.

– Tudjuk, hogy valamit tennünk kell, de legtöbben a mindennapi helyzetekben sem tudunk jól reagálni a szegénységgel és a nyomorral való szembesülésre, a buszon vagy a játszótéren.

– Én sem tudok jól reagálni. Nem tudom, mi a jó reakció, ha hajléktalan embert látok. Ráadásul ha még konfliktusba is keveredsz valakivel, aki már sokszor megélt stigmatizált helyzetet, jó eséllyel azonnal rád mondja, hogy rasszista vagy. Erre nem lehet jól reagálni, de merni kell megélni az ismeretlen helyzetet. Lehet egy elképzelésed, hogy hogyan kell társadalmilag igazságosan kezelni a kisebbségi létet vagy a nyomort, de ha még életedben nem találkoztál követelőző cigány asszonnyal, aki a gatyát is lehúzza rólad, rosszul fogsz kijönni a szituációból. Ma már csak nevetek az ilyesmin, de hosszan kellett küzdenem, hogy megértsem: ő kiszemel engem, mert meg akar valamit szerezni, hogy legyen a gyerekének ebédje, gyógyszere, de az is lehet, hogy olyasmije, ami nekem sincs. És úgy kommunikál, hogy felelősnek érezzem magamat a helyzetéért és az utolsó fityingemet is odaadjam. Mindenkinek van lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy jobb helyre született, és ilyenkor vagy elhajtod őt vagy kompenzálsz. Meg kell tanulni kezelni azt, hogy nekem van, másnak nincs, és megérteni, hogy a nincstelenek között is van, aki a másikon élősködik, uzsorát szed vagy kiállítja a saját gyerekeit az utcára. A kirekesztettség nem egyértelműen körülírható állapot.

– Mindezt átláthatóan és plasztikusan jelenik meg a Carlo Párizsban című regényedben. Azt hiszem, érdemes a kamaszok kezébe adni. Te kiknek szántad?

– Azt hittem, hogy a nyitott gondolkodású értelmiségi szülők gyerekei olvassák majd el, de meglepetésemre hamarabb olvasták a cigánytelepi fiatalok. Örültek, hogy végre valaki elmondja, amit éreznek, végre egy pozitív szereplő olyan, mint ők. Nemcsak beemelni lehet őket az irodalomba, hanem meg is lehet őket szólítani vele. Visszaadni a saját tapasztalatukat úgy, hogy ez közben már egy más szintű visszarezgés. Úgy vélem, amit a szocio-dokumentarizmus nem tud, azt a fikció tudja. Mert a fikcióban meg lehet jeleníteni mindazt a valóságot, amit átél az ember, el lehet emelni, le lehet menni a mélyére, meg lehet ragadni a lényegét, megőrizve az ízét, anélkül hogy bárkit kiszolgáltatnál.

– Ez történik akkor is, amikor egy telepi gyerek kezébe kamerát vagy fényképezőgépet adsz? Esetleg olyasmit is meg tud fogalmazni, amit a szülője már nem?

– Fantasztikus élmény nekik, amikor felhatalmazást kapnak, hogy elmondják, hogyan látják a világot. Már a fizikai adottságukból eredően is más a perspektívájuk, és mernek kérdezni. Ők, a kívülről jövőkkel ellentétben egyetlen fotót sem készítettek soha, amelyen a nyomort fotózták volna. Lehet, hogy te azt is meglátod rajta, de soha nem az úgynevezett „szociopornó” a tárgya a képeiknek. A szépséget, a szeretetet látják, portrékat és családot, közösségi megmozdulásokat fotóznak. Nem akarok patetikus lenni, de a keresztény szeretetben is ez a fontos, hogy a másikat el merem fogadni, nem kritizálom, meglátom benne a szépet, az igazat. A cigányok például a devianciák és a sokszor szélsőséges indulatok ellenére nagyon elfogadó közösséget tudnak adni egymásnak, szerető, támogató családot, hacsak valamelyik családtag konkrétan nem veszélyezteti őket. Biztos összefügg ez az egymásrautaltsággal is és azzal, hogy nagyon kiterjedt a rokonság, pl. egy-egy ózdi telepen szinte mindenki rokona a másiknak.

– Elfogadás és változtatási szándék egyszerre. Nem ellentmondás ez?

– De, és csak a paradoxontűrés az, ami ezt elméletileg feloldja. Inkább kölcsönhatásnak nevezném mindazt, amit ezekben a közösségekben teszek, nem változtatásnak. Sokkal jobb, ha két kultúra hat egymásra, mintha egymás mellett létezik. Nekem például komoly elképzeléseim vannak arról, milyennek kellene lennie egy nőnek egy társadalomban – mondhatnánk ezt feministának is, ha igazán értenénk, mi az a feminizmus –, de ha elmegyek egy cigány közösségbe, ahol hihetetlen erősen élnek a patriarchális női szerepek, és beszélgetek ezekkel a lányokkal és asszonyokkal, eszembe sem jut kioktatni őket. Beszélgetni akarok, elmesélni az életemet, és meghallgatni az övéket. És gazdagodni, tanulni tőlük.

– Nem teher neked és a környezetednek az a „mánia”, hogy csak hasznos dolgokat szabad csinálni?

– Veszélyes lehet, ha mániává válik valami, valóban engem nagyon el tud kapni a tenni akarás. Ilyenkor meg kell állni és kicsit szeretni és szemlélni az életet. Minden mániával szembe kell nézni, és reflektálni rá, ennyit tehetünk.