Berki Krisztián: „Amikor a tornateremből kikerültem, egy burokból jöttem ki”

Sportos szemmel nézve, mondhatjuk, hogy nem hibáztál a fotózáson. 

Nagy valószínűséggel közrejátszik ebben a harminckét éves tornamúltam és az, hogy viszonylag türelmes ember vagyok. A torna fegyelmezett sportág, és ezt is adta nekem, hogy a civil életben is viszonylag fegyelmezett vagyok. Ráadásul jó csapat, jó hangulat vett körül, így az instrukciók is egyszerűnek tűntek. 

Úgy lettél tornász, hogy valaki meglátott téged a porolón csüngeni, és becsalt a tornaterembe. Te mikor döntöttél úgy, hogy élsportoló szeretnél lenni? 

Egyáltalán nem akartam tornázni, a szüleim, nagyszüleim környezetében nem volt olyan élő rokonom, aki élsportoló lett volna, én vagyok az első. Négy és fél éves voltam, amikor elkezdtem, és tizenöt éves koromban döbbentem rá arra, hogy egyáltalán mit is akarok. 

Akkor volt a 2000-es sydney-i olimpia, ahol Csollány Szilveszter bemutatta az olimpiai aranyérmet érő gyűrűgyakorlatát. Ez volt az, ami megváltoztatta a gondolkodásomat.  

Elég ezt tizenöt évesen elhatározni? 

Valószínűleg az a gondolat azért előbb megfogant, hiszen jöttek az eredmények. Magát, a tornát 1989 végén kezdtem el, 1994-ben volt az első versenyem, sikereket értünk el csapatszinten, majd én egyéniben is. Ismertem Szilast személyesen, tudtam, hogy milyen edzésmunkát végez, mit áldoz fel a sportért, az eredményekért. De akkor döbbentem rá én is, hogy céltudatosabban kell dolgoznom, hogy még eredményesebb sportoló legyek. 

Jól emlékszem, hogy Kovács István mondta, hogy ötször annyit kell dolgoznotok, mint az ázsiai tornászoknak. Ez elég kemény mondat, nem túl kecsegtető egy tizenöt évesnek. 

Akkor még nyilván én sem fogtam föl, de utólag belegondolva, tényleg rengeteget tudtam dolgozni. Mindig azt mondtam, munkakutya vagyok. Később mentem ki az edzésről, mint a többiek, és tényleg viszonylag hamar ki is nőttem a magyar mezőnyt. Ahhoz, hogy a nemzetközi mezőnyben is szállíthassam az eredményeket, nagyon sokat kellett közösen dolgoznunk. Kokó bával nagy szerencsém volt, hogy 1993-tól együtt tudtunk dolgozni egészen a pályafutásom végéig. Mondhatom azt, hogy apa-fia kapcsolat van közöttünk. 

Olvastam, hogy néha ma is tőle kérsz tanácsot. Miben? 

Amikor a tornateremből kikerültem, egy burokból jöttem ki, amelyben ő minden feszültséget levett rólam, felfogta a támadásokat vagy bármi mást, hogy nekem ne kelljen semmivel sem foglalkoznom, csak azzal, hogy az edzések jól menjenek. Ezen a másik oldalon, ahol most vagyok, sokkal több a konfliktuslehetőség, itt meg kellett tanulnom nemet mondani, kiállni az igazam mellett bizonyos helyzetekben. Napi kapcsolatban vagyunk, sok olyan helyzet volt már az elmúlt három-négy évben, amikor kikértem a tanácsát. Én sportigazgatóként vagyok a szövetségben, ő viszont még mindig a magyar tornászválogatott szövetségi kapitánya. 

Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy szeretnéd megőrizni a gyermeki énedet. Hogyan őrizted meg az élsportolói évek alatt, akkor, amikor még gyerek voltál, vagy később? És mit jelent ez ma? 

Rajzfilmet néztem. 

Igazából a mai napig nézek Disney-filmeket is, megnézem a legújabb mozimesefilmeket. A gyerekkori énünket nem szabad elfelejtenünk, elengednünk, mert akkor tényleg begyepesedett felnőtté válunk.

A sport megnevelt, tartást adott, sok mindent kapunk a sporttól, de kell hoznunk olyan otthonról kapott dolgokat, amelyek fontosak. Tíz éve a kislányommal nézem a rajzfilmeket. 

És te melyik rajzfilmhős szerettél volna lenni? 

A kedvenc rajzfilmem a Herkules, de ha szuperhőst kellene választanom, legszívesebben Batman lennék. Ezek a filmek közel állnak hozzám a mai napig. 

Kép

Fotó: Emmer László

Mikor érezted magadat szuperhősnek? 

Minden egyes győzelmemnél, mivel sportolóként sok esetben a lehetetlent próbáljuk meg elérni. Nyilván London volt életem pályafutásának a csúcsa, de a 2005-ös debreceni Európa-bajnoki aranyérem áll a legközelebb a szívemhez. Amikor megnyertem, háromezer ember énekelte nekem a magyar himnuszt. Ezeket az élményeket csak sportolóként tudtam megkapni. Azt hiszem, hiába nyersz meg egy versenyt, ha nem tudsz mellé élményt tenni. Londonban is hihetetlen volt az, hogy a huszonkét ezres csarnokban az ötszáz magyar túlüvöltötte az angol szurkolókat. Emiatt mindig hálás leszek a közönségnek és a szurkolóknak, hiszen amit kaptam tőlük, az felbecsülhetetlen. Hihetetlen pályafutás lehetett az enyém, ebben pedig ők is részt vettek. 

És egy szuperhősből hogyan lesz háttérember? Mondjuk sportigazgató. 

Hát úgy, hogy nagyon nagy szerencsém volt.

De magadban hogyan állítottad át a váltókat? Azt, hogy nem maga a szuperhős vagy, csak a szuperhősök segítője? 

Igen, ez valóban nem volt könnyű, viszont tudtam, hogy valamilyen szinten szeretnék továbbra is segíteni a tornasportnak. Sokan kérdezték, hogy edzősködnék-e, fogok-e kisgyerekekkel foglalkozni. Szeretem, imádom a gyerekeket, de félretéve az egómat, ki tudtam mondani, hogy nem feltétlenül lennék jó edző. A szövetség vezetője, dr. Magyar Zoltán elnök úr is azt látta, hogy föntről több hasznom van, meglátjuk, hogy a jövő mit hoz. Jól érzem magam ebben, nagyon sokat járok vidékre, külföldi versenyekre kísérem a válogatottakat.

Miért gondolod, hogy nem lennél jó edző? Mi hiányzik hozzá? 

Például a szigorúság. Nem tudok szigorú lenni. Lányos apukaként is nyilván teljesen máshogy állok a gyerekekhez. A szakmai tudásom is kevés, hiszen viszonylag hamar elkezdtem a lólengés felé orientálódni. A férfi torna pedig hat szerből áll. Én is voltam hatszeres, összetett versenyző, de a lólengés lett a főszerem. 

A lólengés érdekes állapot: csak a karod tart, a lábad pedig – látszólag könnyedén – libben a levegőben, erő és könnyedség, pedig nem csupán pár másodpercről van szó… 

A londoni gyakorlatom ötvenkét másodperc volt… Megszoktam ezt a terhelést, nyilván alkati adottságom is van hozzá. Nagyon sokszor megkaptam, hogy lejövök, és nem lihegek, nem izzadok, akkor biztosan nem is olyan nehéz. 

Mindig azt mondtam, hogy álljatok fél lábon egy percig vagy próbáljátok meg csak kitolni magatokat karral, rájöttök, hogy azért annyira nem könnyű, csak kívülről nyilván így kell látszódnia. 

Azért az életben két lábbal állsz a földön? Vagy szereted ott is megélni a levegőben lengést? 

Alapjáraton eléggé álmodozó és derűlátó típus vagyok, de azért többségében figyelek arra, hogy reálisan lássam a dolgokat. Úgy érzem, ember tudtam maradni az eredmények ellenére is. 

Egyébként valódi lóra is felülsz? 

Volt egy lovas kalandom, azt hiszem hatéves lehettem. Anyukám nagybátyjának versenylovai voltak Budakalászon, ő vitt ki egyszer úgy lovagolni, hogy futószárral kísért. De szóltam neki, hogy én már nagyon penge vagyok, tudok lovagolni, engedje el. És ahogy elengedte, nyerített egy másik ló a karámban, az enyém elindult, úgyhogy egy szénaboglyában landoltam. Szerencsére nem törtem össze magam, de valahogy ott be is fejeződött a lovaskarrierem. Maradt a lólengés. Bár a mai napig szeretem az állatokat, a lovakat is szívesen megsimogatom, de a rögzített lóval azért jobban bánok. Azt hiszem, azért nem tudnék lovagolni, mert nem bírom elképzelni, hogy egy ekkora állatot én irányítok, és ha ezt a ló megérzi, akkor azt csinál a rajta ülővel, amit akar. 

A lányod lovagol. 

Ő is csak lovagolt, sajnos volt két esése, az utolsónál nagyon megijedt ő is, és mi is. Az első rosszabb volt, eltörte a kezét, az egy féléves kihagyást eredményezett. A másodiknál én is jelen voltam, ijesztő volt, és megrémült ő is. Egyszer visszamentünk, de egyelőre nem akar a lovak közelébe menni, úgyhogy marad a légtorna. Tornászként kezdte ő is, mikor kicsi volt, egy fél-háromnegyed évig tornáztunk, aztán rájöttünk, hogy nem az ő sportja, mert nem bírja a monotonitást és a határozott vezényszavakat. De arra jó volt, hogy megtanult esni, fölmászni mindenhova. Most bontogatja a szárnyait az aikidóban, a feleségem válogatott taekwondós volt, úgyhogy a küzdősport is szóba jöhet. 

Féltetted őt, amikor lovagolt? Hiszen, ha te nem bízol a lóban... 

Érdekes, hogy az első esésig egyáltalán nem féltettem. Tavaly, akkor épp kint voltam a világbajnokságon, amikor két nap után hívtak, hogy ne ijedjek meg, a Bethesdában vannak, leesett a lóról, az orsó- és a singcsontja keresztben eltört. Nem veszélytelen a lovassport, de addig nem izgultam. A légtornán is fönt van öt-hat méter magasban, és a silken is próbálkozik, de tudom, hogy tud kapaszkodni, és az edzők is figyelnek rá.

Kép

Fotó: Emmer László

Bízni az erejükben, de jelen lenni. Egy picit hasonló a gyereknevelés ahhoz a háttérmunkához, amit a sportolók mellett csinálsz? 

Igen, teljes mértékben. 

Nekem a minta a Kokó bával megélt kapcsolatom, ő nemcsak a tornában, hanem az iskolában és az egyéb dolgaimban is próbált mindig segíteni. 

A versenyzőinknél is elég sok feladat van. Nyilván az edzők végzik a szakmai részt, ők készítik fel a versenyekre a sportolókat, mi pedig intézünk minden mást, ami a felkészüléshez kell. Érdekes és hálás feladat, nagyon örülök, hogy bíznak bennem, és a legkülönbözőbb dolgokkal föl mernek hívni. Nekem is fontos az, hogy napi szinten tudjak róluk mindent, és abban a pillanatban segítsek, amikor szükséges, mivel egy-két hét elteltével már sokkal nehezebb lenne. 

Milyen érzés nézni egy versenyt, ahol nem te vagy a szeren? 

Már elég sok ilyen versenyt néztem végig, de még mindig átfut a fejemben a gondolat: „Bárcsak jó volna még a vállam!” Ilyenkor azt érzem, fel tudnám venni a mezőnnyel a versenyt. Amikor magyar versenyzőt látok, az az izgalom van bennem, amit egy edző átélhet, hogy megcsináltuk a felkészülést, de ott, abban az adott pillanatban már senki nem tud többet hozzátenni, a versenyzőn múlik minden, és ez nagyon izgalmas. És hihetetlenül stresszes is! Stresszesebb, mint amikor én versenyeztem. Ha jól sikerül, akkor persze nagyon jó érzés, de amikor nem, akkor kell még inkább melléjük állni és támogatni őket. Mindenki a dicsőségben szeret fürdeni, akár edzőként, akár sportvezetőként, de amikor bukta van, kevesen állnak oda a sportolók mellé, pedig akkor kell őket igazán támogatni. 

Ilyenkor értelmet kapnak a saját kudarcélményeid? Mondjuk, amikor időtúllépésre hivatkozva büntetőpontot kaptál, és elvették az aranyérmedet? 

Teljes mértékben. Az a harminckét év, amit a tornasportban töltöttem, szerencsére tele volt mélypontokkal is, ami kellett ahhoz, hogy a csúcsra is felérjek. Szép és jó, ha valaki nyeri folyamatosan a versenyeket, de az nem adja vissza a valóságot. Ahogy a civil élet sem mindig fenékig tejfel, a sportban sincs olyan, hogy mindig mindenki nyer. Kolozsváron az utolsó Európa-bajnokságomon időtúllépés miatt elvették az aranyérmemet. A feleségem fogalmazta meg a verseny után a telefonban, hogy fogjam fel úgy, hogy máshogy nem tudtak megverni. Annyival a mezőny fölött voltam, nem voltak ott azok a riválisok, akikkel ténylegesen össze kellett csapnom ahhoz, hogy aranyérmes legyek, és az orosz versenyző annyival gyengébb volt nálam, hogy csak így tudtak megveretni. Lényegében ez is kellett valamiért a pályafutásomba, mint ahogy például nem jutottam ki a pekingi olimpiára egy világbajnoki ezüstéremmel. 

Kellettek a pofonok ahhoz, hogy mindent meg tudjak becsülni. És nemcsak a sportágamon belül, hanem az életemben is. 

Nem származom gazdag családból, a jelenlegi konyhám nagyobb, mint az a házrész, ahova születtem. De nem mondom, hogy nem volt meg mindenem. Volt márkás cipőm, nyaralni is mehettem, hiszen a szüleim igyekeztek mindent megadni, de nem éltünk nagy lábon. Amikor elkezdtem pénzt keresni a tornával, én próbáltam a szüleimnek segíteni, mert akkor meg apukámnak ment tönkre a cége, és kerültünk a nullára. 

Emlékszel arra, amikor a szüleid először büszkék voltak rád? 

Mivel az első versenyt a csapattal már aranyéremmel zártuk, szerintem már akkor. Nagyon örülök, hogy az anyai nagypapám még látott tornázni, illetve a nagymamám is. Az volt az egyik vágyam London után, hogy szeretnék egy gyerkőcöt, aki még látna versenyezni, és ez is megadatott, hiszen 2014-ben megszületett Lia, így még látott versenyezni, és nagy örömmel harapta a friss érmeimet. Örülök, hogy ez megadatott.

Hogyan tudsz segíteni a sportolóitoknak abban, hogy megőrizzék a gyermeki énjüket? 

Szerintem nekik nem is nagyon kell, ez az új nemzedék megőrzi ezt, a kedves lököttségével, a viccelődéssel, a humorral. Egy fiatal, szerethető versenyzői csapatunk van, akik most bontakoznak ki, a férfi és a női oldalon. Sportvezetőként nagyon nagy áldás, hogy kameraképesek, kommunikatívak, szimpatikusak, szeretik őket a szurkolók, az, hogy ez mind egy csomagban érkezett. Beszélgettem más sportágak vezetőivel, akik azt mondták, összetennék a kezüket, ha csak egy olyan versenyzőjük volna, mint a mieink. És ezt őrizzük is, mert önmagukban az eredmények nagyon szépek és jók, de ha emberileg nem tudsz valamit hozzátenni, hiába vagy bajnok, nem lesznek melletted. 

Várod már, hogy valaki a rólad elnevezett Berki-elemet belerakja a gyakorlatába? 

A 2019-es stuttgarti világbajnokságon tudtam, hogy egy japán tornász csinálja. Magyar versenyzők közül egyelőre egy győri tornászunkról tudok, aki gyakorolja, úgyhogy remélem, hamarosan láthatom élesben, versenyen is.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin július-augusztusi összevont számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>