Az instant kávétól a túletetett kiskutyán át a várakozni tudás öröméig

Gyerekkorunkból, sőt valószínűleg még kamaszkorunkból is ismerős az izgatottsággal teli várakozás érzése. Torkunkban dobogott a szívünk, amíg vártunk a Mikulásra, az angyalra, akik az arra kijelölt időben (és egy fél nappal sem hamarabb) becsenték a jól meg (nem) érdemelt ajándékot a csizmánkba vagy a karácsonyfa alá. Jó érzés volt várni az első hóhullásra, a húsvéti nyuszira, a vakációra, a tengeri vagy falusi nyaralásra. Izgalmas volt lesni a kedves érkezését a ködös utcán az esti lámpafénynél. És minél később érkezett, annál hosszabbra nyúlt ez a szívdobogós, tenyérizzadós időszak. Annyira jó volt, hogy már szinte fájt.

Ehhez képest ma mintha tiltólistára kerültek volna a következő fogalmak: váróterem, sorban állás, internetes böngészéskor körbeforgó ikon, piros lámpánál visszafele haladó számláló. Bosszantóvá váltak, népszerűtlenekké lettek, amiket, ha kimondunk, már-már káromkodásnak tűnnek, és a legtöbb ember – ha tehetné – kiiktatná őket az életéből.

Mikor fogyott el ennyire a türelmünk, mikor felejtettünk el várni? Mikor lett ebből teher, fáradságos, idegtépő feladat? Mikor vált rémálommá az, hogy várni kell?

Vajon mindenért a Nestlé végzetes lépése a felelős, amikor 1938-ban bemutatta történelmi újítását, az első instant kávét, amely csupán forró víz hozzáadásával másodpercek alatt kiváló itallá nemesült? Aztán később folyatódott a sor, és jött az instant kakaó, instant leves, azonnal oldódó porok, a valós időben követhető adatok. Mindent most akarunk. Nem is most, azonnal.

Szó se róla, nem marasztalom el ezeket a vívmányokat, szükség van rájuk, jó, hogy vannak. Azonban miközben számtalan terméket és szolgáltatást felgyorsítottunk, hogy életünket könnyítsük, másfelől meg is nehezítettük azzal, hogy lassan (legalább ezt lassan tettük), de végérvényesen felszámoltuk magunkban a várakozni tudást, annak képességét, hogy bízzunk benne: mindennek eljön a maga ideje, akár a szalmakalapnak. Amit egyik oldalon megnyertünk: az időt, a másik oldalon elvesztettük türelem, lelki nyugalom formájában.

Gyermekként ugyan ki ne követett volna el olyan merényletet egy rózsa ellen, hogy még bimbózó formájában szétbontotta a szirmait? És mi lett az eredménye?

Minden szirom lehullt a földre, mi meg ott maradtunk, kezünkben egy csupasz szárral. A siettetés hatására elpusztult. Csak nehogy valami ilyesmi történjen most is: adventben a sürgetéssel, az eléje futással el ne ijesszük a Kisdedet.

Valahogyan rá kellene hangolódnunk az ünnepre, de az az érzésem, hogy időközben elvesztettük a hangvillát. Mert például, ha december elejétől dübörögtetjük a Jingle Bells-t, a lelkünk nem tud elcsendesedni. Hogyha már november közepétől karácsonyi reklámokkal tömjük az elménket, nem tudunk kiüresedni tőlük. Ha már hetekkel az ünnep előtt karácsonyi dekorációval pakoljuk tele a lakásunkat, munkahelyünket, úgy elnehezül tőle a szívünk, hogy nem leszünk már éhesek rá a kellő időben. A testi-lelki táplálék adagolásával is vigyázni kell. Egyszer, fiatal felnőttként baráti társaságban töltöttünk egy hétvégét, ahol jelen volt a ház legújabb őrző-védő fenevada, egy párhetes kutyakölyök. Annyira ennivaló volt, fürdőzött a figyelmünkben és a gondoskodásunkban. Mi akkor még nem tudtuk, hogy túl lehet etetni egy kutyakölyköt. Nem tudtuk még, hogy szeretetből ölni is lehet. Annyi ételt adtunk neki (pusztán jó szándékkal), hogy szegény kis pára reggelre kilehelte a lelkét. Akkor egy életre megtanultam, hogy minden csak mértékletesen adagolva jó, mindent csak bölcs önfegyelemmel szabad fogyasztani.

Az advent a várakozás ideje, a még be nem teljesült örömé. Shakespeare szerint „örömre várni nem kisebb öröm, mint már örülni”. Mi tudunk-e így tekinteni az évnek arra a hónapjára, amely rendeltetéséből adódóan a legvarázslatosabb kellene, hogy legyen, de közben a legstresszesebbé vált?

Tudunk-e örülni annak, ha valami, valaki még nem érkezett meg, ha valami még nincs készen? Mert akkor várhatunk, és reménykedhetünk benne: hamarosan bekövetkezik, amire annyira várunk.

Ilyenkor, decemberben. Le tudunk-e ülni egy könyvvel az ölünkben, egy csésze teával a kezünkben, és örülni a létnek? Ilyenkor, decemberben. Tudunk-e lekucorodni a gyermekünk mellé egy játékra anélkül, hogy agyunkban a holnapi takarítani- és vásárolnivaló filmként forogjon? Ilyenkor, decemberben. Elmegyünk-e találkozni egy rég nem látott baráttal ahelyett, hogy bejglit sütnénk, port törölnénk? Ilyenkor, decemberben.

Az idő, amit a lelkünkre, szeretteinkre fordítunk, megtérül. Nem megy a kukába, nem pazarlódik el, amíg unokánkra várunk, amíg édesanyánkat meglátogatjuk, amíg gyerekünket elvisszük szánkózni, amíg párunkkal elmegyünk vacsorázni. Az élet később kamatostul fizeti vissza, amit ezekbe a kapcsolatokba fektettünk. S nem csak így, decemberben.