Angyalszárnyak, gyermeklelkek – Mit tud Isti az angyalokról?
Vajon tényleg elhiszi még? A legkisebbre sandítok, aki már tízéves, de esze ágában sincs pedzegetni a Nyuszi, Mikulás, Jézuska hármas titkait, hanem önfeledten lubickol a kisgyerek őszinte csodavárásában. Ő az egyetlen a négyből, aki még nem mosolyog elnézően, amikor az angyalokról van szó, hanem hallja is a szárnysuhogást, aki éjjel megpróbálja meglesni a Mikulást, és ő az, akinek meg sem fordulna a fejében, hogy hogyan tojik a nyuszi tojást...
Isti most már az egyetlen, aki miatt az egész család titkolózik. Úgy három éve lehetett, amikor a két nagyról sok egymásra néző somolygás után kiderült, hogy már réges-régen tisztában vannak a helyzettel, és nem mi, hanem ők kíméltek meg minket a kegyetlen igazságtól. Nem akarták elrontani a felnőttek játékát. Tavaly már Isti kisebbik bátyja is zavartan pillogott, ha az angyalokról vagy a Jézuska ajándékairól esett szó, szerintem ő most éli a diszkrét, hagyjuk még játszani a szülőket korszakát.
Ám Istin semmi szóbeszéd nem fog, tavaly még veszekedett is az osztálytársaival azon, hogy miért is ne tudnának az angyalok kétméteres fenyőt röpíteni a lakásunkba.
Simán, efelől kétség sincsen, zárta le a témát a gyerekem, és azóta megint eltelt egy év. Elhiszi, vagy csak mímeli nekünk, beszélgetjük a férjemmel is, és gondolatban elkezdjük leporolni a régi történeteket, amelyek, így vagy úgy, de a karácsony körüli titkos angyalmunkákból születtek.
Az utólag becsempészett babakocsi
Például amikor a most nagy lakli, kamasz gyerek annyira el volt varázsolva a karácsonyfa csodálatos látványától, meg a távirányítós autójától, hogy észre sem vette a vadiúj fotelt, amelyet a Jézuska hozott a családnak, s amelyben történetesen velem együtt üldögélt. Majd amikor végre azt is befogadta elragadtatott kis lelke, csillogó szemmel suttogta a fülembe, hogy „látod, mami, milyen jó, hogy ezt nem nekünk kellett megvennünk, mert biztos nagyon drága volt!”. És tényleg nagyon drága volt, tudom, de akkor csak egy nagy puszit nyomtam az okos kisfiam feje búbjára, és majd megfulladtam az elfojtott kacagástól. Vagy amikor egy egész babakocsiról feledkeztünk meg, amit a kislányunk kapott, és karácsony másnapján kellett odacsempésznünk a fa alá. Mici hamar rátalált, és boldogan tologatta, még egy pici babát is talált bele, én meg arra jöttem ki a szobából, hogy Lackó komoran álldogál a fal mellett, és a húgát figyeli. „Mi a baj, kicsim?” – guggoltam mellé aggodalmasan, mire csak egy nagy sóhaj érkezett, majd kibukott a gondokkal teli buksiból az igazság: „Az a kár, Mami, hogy egy fiú sosem tud olyan jó lenni, mint egy lány”.
A tyúklétra története
Emlékezetes eset volt az is, amikor riadalmak között teltek a várakozás utolsó percei, mert nagyon úgy nézett ki, hogy egy jól megérdemelt tyúklétra áll az elfüggönyözött szobában a várva várt csillogó karácsonyfa helyett. A tyúklétra története egy valós és megtörtént eseményen alapul, amelyet a családi legendárium abból a korból őrzött, amikor a szülők még szigorúbbak és következetesebbek voltak a gyerekeikkel, mint manapság. Történt ugyanis, hogy a gyerekek rosszaságát megelégelve az angyalok nem karácsonyfával örvendeztették meg a családot szenteste, hanem egy újságpapírokon álló koszos, büdös, igazi tyúklétrával. Volt is sírás-rívás bőven, míg az angyalok szíve meg nem lágyult, és másnap reggelre finom fenyőillat, csillagszóró fogadta a bűnbánó lurkókat. A történet viszont fennmaradt, és bizony mindenkinek az eszébe jutott, amikor szenteste Isti, aki legkisebbként mindig a sor elején izgulta végig a szobába lépés előtti utolsó pillanatokat, egyszer csak észrevette az ajtó alól kikandikáló újságpapírsarkot. És bár minden gyerek meg volt róla győződve, hogy egy valóságos tyúklétra esetén biztosan éreznének valami büdöset a lezárt szobából, azért nem lehetett nem észrevenni az aggódást a huncutságra mindig kész gyerekszemekben.
Mit tud Isti?
Telnek-múlnak az évek, a gyerekek szépen nőnek, mi pedig továbbra sem tudjuk, hányadán állunk Istivel. Tavaly, amikor a betlehemes játék után sétáltunk még egy rövidet a hideg téli időben, és számolgattuk az ablakokból látszó, kivilágított karácsonyfákat, Isti egyszer csak halálra vált arccal kapaszkodott bele a kabátom ujjába:
„Mami, elfelejtettük bezárni a szoba ajtaját! Nem tudnak jönni az angyalok!”
„Nem, ne félj, nem felejtettük el. Én bezártam” – nyugtattam meg Istit mosolyogva, miközben lopva összenéztünk a férjemmel, és titokban örültünk, hogy van még olyan kis lélek a családban, akinek valódi csodát tudunk varázsolni aznap este.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>