Angyal, két lábbal a földön – Interjú Agárdi Szilviával

– Határozott, autonóm, céltudatos személyiség képe bontakozott ki bennem rólad. Ez mennyire köszönhető a szüleid nevelésének, és mennyire fakad belőled?
– A családhoz ennek mindenképpen köze van: az embert, különösen, ha látássérült, meghatározza, mit kap a családjától, mit visz el abban a bizonyos batyuban, amikor felnő. Én nagyon szerencsés vagyok, mert teljes családban nevelkedtem, amely értékekre nevelt. Nagyon nyíltan kommunikáltunk egymással minden tekintetben, testvéreimmel összetartásban élünk a mai napig. Én vagyok a legfiatalabb: a bátyáim kettő és kilenc, a nővérem pedig 12 évvel idősebb nálam. Nem babusgattak, hanem mindenbe bevettek: bunyóztunk, vittek mindenfelé, biciklizni, úszni, síelni, lovagolni. Teljes értékű életet élhettem velük.

Amikor megszülettem, a szüleimnek rengetegen tanácsolták, hogy adjanak speciális gondozásba – de ők soha nem akarták, hogy elszakadjak tőlük. Arra törekedtek, hogy mindent megéljek velük, ugyanúgy, mint egy látó kisgyerek. Nagyon nehezen, de sikerült elérniük, hogy ne kerüljek el otthonról.

– Nyílt, barátságos embernek tűnsz, velem is nagyon közvetlen voltál, amikor először találkoztunk.
– Sokan azt gondolják, hogy ha valaki látássérült, akkor bezárkózik. Nekem az volt a célom, hogy ne azt lássák, hogy nincs életkedvem, hanem hogy egy teljesen normális életű ember vagyok, aki ugyanolyan értékeket akar képviselni, mint bárki más. Azért én sem mindig vagyok nyílt: van olyan helyzet, amikor bezárkózom. Attól függ, hogy ki mit hoz ki belőlem.

– Ha valakinek az egyik érzékelési módja kiesik, a többi felfokozódik – gondolod, hogy az intuíciód „kiélesedése” ennek köszönhető?
– Évekig megfigyeltem magam, hogyan reagálok helyzetekre, megbeszéltem a látókkal, hogy ők mit láttak valakinek az arcán, és én mit éreztem az illetővel kapcsolatban. Ez mindig jól egyezett, és rájöttem, hogy én is el tudom már dönteni, ki milyen személyiség, főként a hangjából ítélve. Sok esetben már nincs velem látó, így muszáj egyedül megítélnem, hogy milyen az illető.

– Úgy érzékelem, hogy biztonságban érzed magad az emberek között, kerek a világod.
– Igen, nagyon jóban vagyok magammal és a világgal is. Bevallom őszintén, nem igazán tartom látássérültekkel a kapcsolatot, és nem azért, mert nem akarom, hanem mert egyszerűen én annyira a látók között élek, hogy nem nagyon találkozom a sorstársaimmal. Viszont amikor 14 évesen részt vettem egy bentlakásos közlekedési tréningen, rácsodálkoztam arra, hogy egyes látássérültek szerint „mindenki rossz, mert én nem látok”, „mindenki szerencsés, csak én vagyok szerencsétlen”. Sajnos, ha valakit már kisgyerekként beadnak egy kollégiumba, egy burokban szocializálódik, ahol mindenki ugyanazzal a problémával küzd. Számára kikerülni a világba sokkal nehezebb lesz. Nagyon sokat számít tehát a környezet. Én azt gondolom, hogy az én helyzetemről senki nem tehet, elfogadtam önmagam, a hozzám közel állók is elfogadtak, és azon dolgozom, hogy mások is teljes értékű emberként kezeljenek. Az a megdöbbentő, hogy nekünk ezért dolgoznunk kell.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Alig hat hónapra születtél, ezért lettél „aliglátó”. Mesélsz kicsit a születésed körülményeiről?
– Anyukám várandósként kapott egy fertőzést a kórházban, ami sajnos olyan súlyos volt, hogy korábban meg kellett születnem. Keszthelyről átvittek minket Zalaegerszegre, ott tudtam megszületni. Az első 72 órában az életemért küzdöttek, majd sokáig voltam inkubátorban, hogy beérjem azokat a babákat, akik kilenc hónapra, egészségesen születnek. Pécsen többször műtötték a szemem, de sajnos nem sikerült a műtét. A bal szememmel semmit sem látok, a jobb szememben van egy nagyjából 9 százalékos látásmaradvány. Nehéz elmondani, mert nem tudom, milyen látni. De az arcod körvonalait látom, érzem a fényeket, a színeket, itt, a teremben látom, hogy ez a csésze világosabb, mint az asztal.

– Mit tudsz megcsinálni egyedül, és mi az, amiben segítségre van szükséged?
– A hajamat, a sminkemet, amit ma látsz, azt én csináltam. A szemhéjamnál a kihúzást még sajnos nem tudom egyedül, ebben anyukám segít. A főzést is tanulnom kell még. De egyedül öltözködöm, megyek el bevásárolni – nagyon igyekszem.

– Az ország csak 2012-ben ismert meg, amikor 17 évesen a Voice című tehetségkutatóban szerepeltél, de már sokkal régebb óta, 8 éves korodtól énekelsz. Ez hogyan kezdődött?
– Apukám mondta mindig, hogy nagyon szép a hangom, érdemes lenne ezzel foglalkozni. Édesanyám inkább óvott volna az esetleges csalódásoktól. Minden évben vittek az iskolából versenyekre, ahol bár megyei szinten aranyminősítést kaptam, fájó pont, hogy országos népdalversenyre valahogyan, akármit csináltam, sohasem jutottam el. Aztán 16 évesen, még a Voice előtt részt vettem Hévízen egy kisebb tehetségkutatón, amit megnyertem. Az egyik zsűritag Keresztes Ildikó volt, ő biztatott, hogy foglalkozzam ezzel komolyabban is. És ekkor jött a Voice.

– Hogy emlékszel vissza a műsorban töltött időszakra? Éppen 7 éve volt az emlékezetes párbaj Pál Dénessel, amelyből végül ő került kis győztesként.
– Félénk voltam és tapasztalatlan. Már akkor is tudtam, mit szeretnék, csak sokkal bizonytalanabb voltam. Nagyon szerettem és szeretem, amit csinálok, szeretetből énekelek, nem a versenyzés hajtott. A dalunk így inkább lett duett, de nem is volt igazán versenydal.

– Bár a műsorból kiestél, elindult az énekesnői karriered. Mikor költöztetek Budapestre?
– Eleinte ingáztunk, de nem lehetett bírni a rengeteg autózást a fellépésekre, így végül a munkák végett felköltöztünk a szüleimmel, úgy, hogy a várvölgyi otthonunk is megmaradt.

– Nagyon elfoglaltnak tűnsz. Az éneklés mellett a 2014–15-ös „főállású angyalságod” óta különböző kampányokban veszel részt, aktív a társadalmi szerepvállalásod. Mi most számodra a prioritás?
– Szerencsére rendszeresen hívnak énekelni, de az elsődleges az úgynevezett esélyegyenlőségi aktivista szerepem. Nem én találtam ki, de tudok vele azonosulni, és szívesen állok olyan ügyek mellé, amelyek valóban kiszélesítik a látássérültek lehetőségeit. Ilyen volt az Informatika a Látássérültekért Alapítvány Lapról hangra projektje, amelyet egy éven keresztül népszerűsítettem a Vodafone Főállású Angyalaként. Számtalan megkeresés érkezik, de aminél azt érzem, hogy nincs mögötte tartalom és szív, azt nem tudom segíteni.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Mi az az ügy, ami mellé a legutóbb odaálltál?
– A Dorko Loyalty is Royalty kampánya a vakvezető kutyák kiképzését támogatja már ötödik éve. Eddig akár 5 évet is várt egy látássérült arra, hogy kutyát kapjon, a kampánynak köszönhetően viszont ez a várakozási idő lecsökkent nagyjából 3 hónapra. Én a kampány kiemelt arca vagyok, a rendezvényeken való megjelenés, a figyelemfelhívás a dolgom. Nagy igény van ezekre a labradorokra, szerencsére Magyarországon különösen jó a képzésük. Fontosnak tartom emellett az érzékenyítő előadások tartását, óriási igény van rá, csak nem tudok önerőből vidékre utazni. Hosszabb távú célom egy saját projekt elindítása is.

– Feltűnt, hogy a fehér botról szeretnéd levenni a stigmát, szinte divatkellékként használod a képeiden. Az sem titok, hogy komolyan veszed a sportolást és mindig nagyon igényes a megjelenésed. Miért fontos ez számodra?
– Ezt szintén a sztereotípiák elkerüléséért kezdtem el, meg persze magam miatt is: hogy ne azt lássák, hogy itt van egy vak ember, hanem hogy itt van egy jó nő.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>