Amikor Newton és Hooke összevesztek a gravitáción

Ebben az időszakban, 1635-ben, amikor Galilei már visszavonta a tanait, és házi őrizetben is megszakítás nélkül folytatta kutatásait, megszületett Robert Hooke. Az apja anglikán pap volt, de őt sokkal inkább a mechanika, a matematika és a rajzolás érdekelte; már gyerekkorában összerakott egy működőképes fa óraszerkezetet.
Amikor tizenhárom éves volt, apja meghalt, ő pedig örökölt egy viszonylag jelentős összeget, amit késlekedés nélkül fel is használt a tanulmányaira. Londonba ment, és sok mindent tanult, például festeni és orgonálni, miközben az általa hivatalosan látogatott Westminster Schoolban állítólag nem sokat látták, inkább magánórákat vett, mivel órásmester vagy illusztrátor akart lenni. 1653-ban egyik magántanára javaslatára Oxfordba utazott, ahol vegyészeti asszisztensként kezdett dolgozni egy bizonyos dr. Thomas Willis nevű tudós laboratóriumában, és két évvel később már a híres természetfilozófus, Robert Boyle asszisztense volt. Ekkor már önálló kutatásokat is végzett, majd 1663-ban megszerezte a diplomáját is.

Ez volt az az időszak, amikor Európa kreatív műkedvelő kutatóinak száma átlépte a kritikus tömeget.

Szinte naponta bukkantak elő új szenzációk, ezért 1660-ban Londonban megalakult a Royal Society, a Királyi Társaság. Ennek a szervezetnek a legfőbb célja az volt, hogy lépést tartson a tudomány fejlődésével, és ennek érdekében hetente hajtson végre jól dokumentált kísérleteket az izgalmas új felfedezések vizsgálatára.

Hooke hamarosan a Királyi Társaság kurátora lett, méghozzá életfogytig tartó kinevezéssel. A kísérletei és kutatásai olyan széles tudományterületeket öleltek fel, ami ma már teljesen elképzelhetetlen lenne. Akárhová nézett vagy nyúlt, csodaszámba menő új jelenségeket talált. Jól példázza ezt az a folyamat, amihez a szivattyúk és pumpák iránti érdeklődése vezette. Rájött, hogy a tüdő nem sokban különbözik egy levegőpumpától, viszont érdekelte, mi az, ami ebben a láthatatlan gázban fontos az élethez, és még az égést is táplálja.

Miközben nagyon közel került az oxigén felfedezéséhez, kegyetlen kísérleteket végzett kóbor kutyákon: az egyiknek például felnyitotta a légcsövét, és a levegőt egy pumpával keringette az állat tüdejében. Eközben még ötleteket kapott a légnyomás vizsgálatához is, miközben a vénás és az artériás vér közötti különbséget is felfedezte.

Hooke persze teljesen más területeken is élvezettel forgolódott, nem is akármilyen eredménnyel. A mikroszkópok korabeli csúcstechnológiát képviselő világa is vonzotta, már csak azért is, mert a holland Leeuvenhoek korábban megépítette magának a Föld talán legfejlettebb mikroszkópját, és rövid idő alatt több száz levelet írt a Királyi Akadémiának az újabbnál újabb felfedezéseiről. Az egészet azért kezdte el, mert textilkereskedő volt, és közelebbről akarta látni a szálak minőségét, csakhogy hamarosan szinte függővé vált. Egysejtűek hadait fedezte föl egyetlen csepp vízben, a világon ő látott először vörösvértestet és hímivarsejtet. Hooke belevetette magát ebbe az új univerzumba is, és felfedezéseit részletes ábrákon örökítette meg. 

1665-ben kiadott egy könyvet is a rajzairól, amelyek cérnaszálakat, kristályokat, hatalmas szörnyetegekké nagyított bolhákat, tetveket és más apró élőlényeket ábrázoltak.

Kép

A méretskála túloldalán éppen ilyen aktív volt. Természetesen távcsövet is szerkesztett magának, amivel az elsők között pillantotta meg a Szaturnusz gyűrűit, felfedezte az első kettőscsillagok egyikét, a Gamma Arietist, és megpróbálta megmérni a Gamma Draconis nevű csillag Földtől mért távolságát.
A felfedezései szinte követhetetlen sűrűségben követték egymást. Rájött, hogy az emlékeink valamiféle fizikai formában rögzülnek az agyunkban; gyanította, hogy a megkövesedett fosszíliák nagyon ősi eredetűek, és a földtörténeti korok alatt vulkanikus, geológiai hatásokra jöttek létre; a méhkaptárakra asszociálva megalkotta a sejtekre ma is használt cell szót az angol nyelvben, felfedezte a hajszálrugót, amely nélkül egyetlen zsebóra vagy karóra sem működhetett volna a legmodernebb időkig, megalkotta az első ingaórát, illetve azt javasolta, hogy az addig szinte felfoghatatlan hosszúsági fokokat nagy pontosságú kronométerek segítségével határozzák meg.
A legfontosabb felfedezése talán egy kissé unalmasabb témában történt: megalkotta a rugalmas testek alakváltozásának törvényét, ami a mai napig az ő nevét viseli.

A felfedezését – mint a kor minden más tudósa – ő is nagyon féltette a konkurenciától, mivel akkoriban a plágium fogalma még nem létezett, 
és minden új ismeret szabad préda volt. 

Hooke titkosírással rögzítette a törvény lényegét, mégpedig így: ceiiinosssttuv. Ez egy anagramma volt, mégpedig az „ut tensio, sic vis”, azaz az „amekkora a megnyúlás, akkora az erő”‑szabály betűiből készült rejtvény.

A „nagyok” dolgába is késlekedés nélkül beleszólt, ugyanis gyakorlatilag Sir Isaac Newtonnal párhuzamosan ő is felfedezte a gravitáció szabályrendszerét. Hatalmas vita alakult ki közöttük a kérdésben, ami komoly személyes ellentétekhez vezetett.

Ráadásul Hooke-nak annyi előnye volt a kor összes többi tudósával szemben, hogy ő nem fogadta el a mindent átható, mindenhol jelen lévő éter létezését. Ez pedig a korát évszázadokkal meghaladó dolog volt, mivel kétszázötven évvel később egy időre még maga Albert Einstein is megingott ebben a kérdésben.
Hooke végül nem kapta meg a sorstól, amit több mint negyven év kutatás és munka után megérdemelt volna. Valószínűleg a féltékeny és bosszúálló természetű Newton próbálta kitörölni a nevét a tudománytörténetből, miután Hooke halála után átvette a helyét mint a Királyi Társaság kurátora. Úgy tűnik, az őt ábrázoló egyetlen festményt is Newton semmisítette meg. Ma azonban már a legnagyobbakkal együtt emlegetik a nevét.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>