„A parasztnál nagyobb intelligenciájú ember aligha képzelhető el” – Beszélgetés Ambrus Lajos íróval

Írásaiban kiemelt szerepet szán a múlt értékeinek, a kiveszőfélben lévő tudás megmentésének. Honnan ez a megszállottság?  

Pályám kezdete óta foglalkoztat a hagyomány. Előbb a magyar lélek tradíciója érdekelt és az, ami velünk történt az elmúlt évezredben, majd mindez fokozatosan kiegészült az európai hagyományok feltérképezésével, megismerésével. Szép lassan mélyedtem el egy-egy részterületben szépirodalmi művek, illetve esszék segítségével. A figyelmem a két világháború között élt alkotók munkáira összpontosult, a magyar esszé olyan nagymestereire, mint Márai Sándor, Németh László, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, később Hamvas Béla. Hamvas könyvei a rendszerváltás előtti időkben nehezen beszerezhető olvasmányoknak számítottak, a hatalom nem nézte jó szemmel művei gondolatiságát. Ifjúkoromtól olvashattam Márait, apám könyvtárában az 1948-ig kiadott munkái zömmel megvoltak. Emlékszem az 1945-ös naplójára, hatalmas, megrendítő élmény volt. Ezeknek az alkotóknak a világképe, gondolkodásmódja diákként lenyűgözött és izgatott – ők a magyarságtudományt a legjobb európai tradíciókkal vetették egybe, s ebben a hagyományban kényelmesen mozogtak oda-vissza. 

A hetvenes évek elején, 20–21 évesen a lelkem mélyén éreztem, hogy a megértésükhöz nem ártana utazni, világot járni, kultúrákat felfedezni és persze nyelveket beszélni. 

Rendkívüli módon imponált ez a tradíció, hogy egységben lássam a magyarságot és Európát, és az, hogy mindezt elhelyezzem a saját gondolkodásomban.  

Ezek a könyvek ellenállást is szültek önben a tömegkultúrával, a bóvlival, a gyorsan múló dolgokkal szemben?  

Pontosan. A munkák alapüzenete a szellemi szabadság volt. Ez pedig sokféle értelemben értendő, a szólásszabadságtól az utazás szabadságáig. Úgy éreztem, a velük való foglalatosság egy sokkal szabadabb, emberibb légkört áraszt, mint az, amelyben élni kényszerültünk. Volt persze ebben némi diszkrét báj is, hiszen olyasmiket olvastam, amiket tilos volt. 

Tavaly adta ki a Kortárs Kiadó a Nagy almáskönyv című könyvét. Egy világjárvány után vagyunk, háborús, válságos, zűrzavaros időket élünk. Mi ennek a könyvnek a létjogosultsága?  

Föl kell építenünk a magunk belső és valóságos tájait, birtokba kell vennünk a környezetünket, építeni a házat, művelni a kertet. Az 1945-ben az oroszok által agyonvert Somogyi Imre írótól származik a kertmagyarország eszméje. Alapja, hogy megnézzük, mi volt régen, és mi nincs ma. Ez nem sztoikus elvonulást vagy kivonulást jelent, hanem épp ellenkezőleg, a táj aktivizálására ösztönöz. Ahogyan elmélyültem a témában, úgy szembesültem azzal, hogy hatalmas űr tátong a jelenlegi tudásunk és az egykori valóság között. Közel harminc éve foglalkozom a fák történetével, a kerttel, a „kishaza” jellemével és üzeneteivel. Ennek az elköteleződésnek az eredménye a nemrég megjelent könyv is. Többféle műfajt egyesít: biológia, kerttörténet, néprajz, tájtörténet vegyül benne a szépirodalommal. 
  
A piacokon, a boltokban járva ugyanabba a két-három almafajtába botlunk. Miért?  

Lenyűgöző, hogy a Kárpát-medencében több ezer almafajta létezett. És ez csak az alma. A végzetes beszűkülésnek, a felejtés kultúrájának egyik oka az a globális világrend, amely minden ellenkező híreszteléssel szemben az autonómia, a személyiség elnyomásának a korszaka. Az ipari mezőgazdaság sem kedvez az önellátásnak, s annak, hogy valaki egy még oly apró szegmensben is a tájfajták megtartására törekedjen. 

Pedig a magyar gyümölcs, a magyar kert sok válságos időben az éhhaláltól mentette meg a lakosságot. 

A világháborúk idején és az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt szekérszámra hordták az élelmiszert az éhező fővárosba. 

A kertjében gránátalma is terem. Nem lóg ki a többi közül ez a mediterrán gyümölcs?  

A gránátalma különleges szimbolikájú növény. Mitológiai attribútum: az újjászületés, az élet és a termékenység jelképe. A magyar népi kultúrának, a paraszti és az úri hímzéseknek egyik kedvenc középkori motívuma, sokfelé látni, így a kalotaszegi varrottasokon is. Lorántffy Zsuzsanna, I. Rákóczi György fejedelem felesége a kertjükből gránátalmát küldött a táborozó férjének. Ezek dézsás növények voltak. Lippay János a Posoni kert című munkájában is szerepel a gyümölcs. Olyan klimatikus viszonyok között élek Kemenesalján, hogy sikerült felnevelnem egy termő gránátalmabokrot. Büszke vagyok rá!   

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Egy ideje Berzsenyi Dániel költő és gazda falujában rendezkedett be. A falusi élet nem jár hátrányokkal?  

Kezdjük talán ott, hogy a régi klasszikus értelemben vett magyar falu nem létezik. A parasztság, az állattartás, az önfenntartás megszűnt és eltűnt. Falun némi civilizációs hátránnyal kell számolni, például nincs pap, iskola, bolt, orvos, de van tévé és internet (nevet). És nincs szekérzörgés, kakaskukorékolás, tehénbőgés és pláne nincs méhes. Az önfenntartó gazdálkodó létezés a mezőgazdaság szocialista átalakulása óta megszűnt. Én úgy látom, hogy különösebben nincs nagy különbség a falu és a város között. Az eldugott falvak népessége csökken, elöregszik, a falu alvó település lett.  

A vidékre a városi emberek közül sokan valamiféle lenézendő helyként tekintenek. Hogyan juthattunk idáig?  

A vidék lenézésének oka történelmi okokra vezethető vissza. A paraszti létformát úgy, ahogy van, degradálták. És mára meg is szűnt az ezeréves tudás és a szakismeret. 

A világtendencia is az, hogy a falu, a paraszt szitokszóvá vált, noha a parasztnál nagyobb intelligenciájú ember aligha képzelhető el, hiszen mindent tudott a világról. 

Ő volt az, aki kapcsolatban állt a Teremtővel, a megörökölt és teremtett természettel, a közösséggel, a családjával. Az európai és a világglobalizáció ezt felborította. Világkáoszban élünk, az ember elveszítette létezésének stabilitását és szellemi alapállását.  

Ugyanakkor Budapesten egyre több fiatal vág bele a közösségi kertek művelésébe, foglalkozik ökológiával, a teremtett világ és lakói védelmével. Mit tapasztal, a Tündérkert-mozgalom is érdekli őket? 

Hogyne! Ráadásul sokan költöznek falura, megteremtve maguknak a feltételeket, gőzerővel és elszántan, mélyen és komolyan bízva abban, hogy amin dolgoznak, az az emberi létezés legértelmesebbike. Képletesen is elölről kezdve: a földeket föl kell törni, a kerteket föl kell ásni, újra kell telepíteni a fákat, a növényeket, s nem azon gondolkodni, hogy van-e haszna. Tennivaló akad bőven. Sok ilyen tömörülés létezik, és mind nagyszerű. Ez ad igazán reményt, hiszen nem veszett el örökre a tudás, és ami nem veszett el, az tovább is adható. Hamvas így mondja, ez az „ősigazságok rendszere”.  

Ha most jönne el „a szőlő ura”, milyen állapotban találná az emberiségre bízott kertet?  

Bajban lennénk, hiszen nagyon messze kerültünk az édenkerttől, de küzdenünk kell érte. A nagy életrekonstrukciók idejét éljük, nekünk pedig művelendő és megóvandó kertként kell a teremtett világra gondolnunk. Én bizakodó vagyok.  

Az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>