A nyelv öltöztet!

A nyelv fogalom hallatán sokaknak valami elvont, életidegen tudományoskodás jut eszébe, vagy verseket skandáló kisiskolások a szépkiejtési versenyen, vagy a tanár reménytelen „Mit állítunk?” kérdése a hatodik órában, esetleg a piros tollal hullámosan aláhúzott mondatok a fogalmazásban; másnak valami ágrajz sejlik föl a nyelvcsaládokról.

Ritkán jut eszünkbe, hogy a nyelv nemcsak az írók és költők luxuscikke, hanem gondolataink mindennapi öltözete. Használjuk és elhasználjuk, kifordítjuk, nyújtjuk, szaggatjuk, stoppoljuk.

Mindent kibír, és a híresztelésekkel ellenében a nyomdafestéket is. Persze ma már sokkal többet írjuk képernyőkre, mint papírra, a gépen pedig minden nyom nélkül javítható… csak hát nemigen javítjuk. Ahogy a földről is fölszedhetnénk a szemetet, ha kivételesen épp nem rohannánk. Miért lenne időnk a nyelvi szemetünket eltakarítani?  Újraolvasni, átgondolni, törölni, újrapötyögni… És minek, ha így is megértik? Fölösleges nagybetűvel kezdeni a nevet… Minek kitenni az írásjeleket? A ragokat, az ékezeteket? Visszaléptetni egy ly miatt? Ugyan! A visszalépés nem trendi. Jó lesz az úgy. Plasztikus jelzőket, furfangos igekötőket, árnyalatnyi változatokat keresgélni, amikor rohan az élet, jönnek a posztok, kijött a sorozat új évadja, érkezik a villamos.

A beszéd dettó. Miért akarnál nyelvi leleménnyel kitűnni, egyedi lenni, nyomatékosítani? Arra ott az a pár obszcén ige és főnév, ezek jól mennek angolul is, arra az öregurak és koros hölgyek (persze e kontextusban egészen más néven jelennek meg) nem feltétlenül kapják fel a fejüket. Majd megszokják! Ahogy a legtöbben már a „megszívtad” kifejezést is csupán együttérző figyelmességnek veszik. Van, amit nem lehet elmondani egy cuki emojival vagy egy ütős mémmel?

A mémekhez még gondolat sem kell, hisz az is le van gyártva.

Ha van telód, már küldheted is, ha véletlenül egy térben vagytok, elég egy „figyu” és a másik már nézi is. (Érdekességképpen: a historikus időkben az azonos térben tartózkodás még szóbeli kommunikációt eredményezett).

Nem vagyok nyelv- vagy nyelvtansoviniszta. A nyelv a legrugalmasabb öngyógyító rendszer, üdítően meglepő és megnyugtatóan állandó. A nyelv pedig él és virul, főképp azért, mert íróink és költőink egy része a lelkét is kiteszi, (például a Facebookon) hogy újraszabja, -varrja nekünk mindennapi használatra, szeretjük is lájkolni. De ne gondoljuk, hogy ezek csak amolyan hordhatatlan kifutós darabok, amit csak a nézőtérről lehet csodálni! Viseljük bátran a hétköznapokban is, ne elégedjünk meg a pár szakadt, unalmasra nyűtt, slampos darabbal.

Hiszen öltöztethetjük a gondolatainkat extravagánsan, decensen, trendin, kacéran, népiesen, hagyományőrző vagy polgárpukkasztó módon, és csak azért nem folytatom, mert sosem lenne vége és akkor ez a mondat sem lenne éppen elegáns.

És jó lenne meghirdetni a nyelvi környezettudatosságot is. Venni a fáradságot visszamenni a nyelvi szemetünkért, akár egy privát üziben is, letölteni egy ékezetes verziót a telefonra. És valahogy jelezni a villamoson, hogy ahogy a cigifüstöt nem vagyunk kötelesek beszippantani, úgy a verbális szmogot sem.