Külföldre szakadt a gyerekem! – Távolságban megélt veszteségek

Nem gondolunk gyászként arra, ha a szeretteinktől távol kerülünk, pedig a szülők gyakran élik meg gyászként gyermekeik külföldre költözését. Érdekelt, miért foglalkoznak ezzel a gyásztanácsadók, mennyiben különbözik ez egy klasszikus gyermeki leválástól, így elbeszélgettem Kánya Kinga gyásztanácsadóval, majd felkerestem több érintett anyát.

Kép: Freepik

Kánya Kinga olyan szülők veszteségét kutatja, akiknek külföldön élnek a gyermekei. Ki akarja ugyanis deríteni, hogy a téma „csak” aktuális, vagy valóban igényel gyászmunkát, és ha igen, hol vannak a veszteségpontok, lehet-e gyászfeldolgozói módszertant felfűzni rá. Kérdőívére kb. 100 fő válaszolt, 40–70 év közöttiek. A nem reprezentatív felmérésből kiderült: a távolra költözés indoka fele-fele részben munkavállalás (jellemzően a 20–45 évesek körében), illetve tanulás (a 18–25 éveseknél). A motivációk között gyakori volt az anyagi megerősödés vágya, a kiábrándultság az itthoni lehetőségek és légkör miatt, de szerepelt köztük a más szemléletmód és új lehetőségek megismerése, nyelvtanulás, szerelem, kalandvágy, testvérek követése, boldogságkeresés.

Jellemzően „aki ment, az maradt”: többen eleve hosszútávra vagy végleg utaztak ki, de akik egy-két évre mentek (egyetemre vagy konkrét munka miatt), többnyire ők is hosszabb ideig maradtak.

B. története
Öt saját és egy nevelt gyermeke, 12 unokája van. Nemrég vonult nyugdíjba, pedagógus. Hangjából árad a derű, kedvesség, vidámság és bölcsesség, még akkor is, amikor számára fájdalmas veszteségekről mesél. Legnagyobb lánya férjével és legnagyobb fiútestvérével együtt ment ki Angliába. Később egy évre kilátogatott hozzájuk a legkisebb fiútestvér is. Hat év után a lány családjával hazaköltözött, a nagyobbik fiú viszont továbbment Norvégiába, és jelenleg kétlaki életet él: magyar felesége négy gyermekével itthon lakik, ő pedig hetente hol itt, hol ott dolgozik. A nagyok döntésének anyagi oka volt, a Norvégiába költözésnek szakmai, az egyetemista fiú pedig világot szeretett volna látni és pénzt gyűjteni. Édesanyjuk eleinte titokban sokat sírt, és csak akkor nyugodott meg, amikor lánya munkát kapott odakint. Heti egy-két alkalommal, 5–10 percig skype-oltak, ez volt a „köldökzsinór”. Nyáron meghívták anyjukat segíteni, aki az első látogatásuk után teljesen megnyugodott: „Még én is idejönnék, ha tehetném”. Fia norvégiai útjaiból még kapcsolati előnye is származik: „Amikor itthon van, csak a családjával foglalkozik, nem ér rá velem beszélgetni, ahogy a menyem se, de amikor visszamegy Norvégiába, akkor gyakran felhív, és olyan jókat beszélgetünk, mint régen.” A legkisebb gyerek elengedése viselte meg a legjobban: „Nagyon nehéz volt elengedni az én kis madárkámat, mert akkor még velem lakott, így teljesen egyedül maradtam. De megadtam neki is a lehetőséget, és nem bántam meg.” Amíg három gyereke Angliában élt, a többiek pedig itthon, de távol, B. egyedülálló nőként élt a falujukban, és gyakran félt a helybéliek támadásaitól. Reggelt 7-től este 8-ig dolgozott. Sokat imádkozott. Ma már legkisebb fia a barátnőjénél lakik, így ő egy vidéki városba költözött, egyedül él, de békében.

 

A válaszadók több mint felénél a gyerekeik meghallgatták a véleményüket, vagyis nem érezték magukat kizárva a döntésből. (Ritka viszont, aki ezzel kapcsolatos érzéseit is őszintén kifejezhette gyerekeinek.) Egyharmaduk viszont nem érezte magát bevonva a folyamatba, öt százalékuk pedig nem is tudta, hogy gyerekeik a külföldre telepedést tervezik, ezért sokkolta őket a bejelentés. A szülők 90 százaléka mégis azt állítja: egyetért a döntéssel, csak 2 százalékuk nem értett egyet. Tehát ez a döntés, függetlenül attól, ki hozta meg, valamiféle családi egyetértést jelent.

A gyász szempontjából nagyon fontosak az ambivalens érzelmek. „Legjellemzőbb érzések: reményteliség, izgatottság, sok sírás. Jellemző volt még a félelem, szorongás, harag, bizonytalanság, meglepődés, várakozás, büszkeség, remény, bizalom.” A szülők többsége támogatóan volt jelent, de nagy önfegyelmet igényelt tőlük, hogy ellentmondó érzéseiket kontrollálják, ezért sokan átforgatták cselekvésbe: beszélgetésbe, segítésbe. A költözés előkészítésében a válaszadók fele egyáltalán nem vett részt, a másik vele viszont nagyon intenzíven: pakolásban, praktikus teendők intézésében, hazai szálak elvarrásában. Közben sok időt töltöttek azt unokákkal, és sokat beszélgettek a gyerekeikkel.

„Ez a költözés előtti intenzív szakasz a későbbi veszteségérzés egyik fő okozója is, hiszen a szülők és gyerekeik egyre közelebb kerültek egymáshoz, miközben tudták, hogy ezek az utolsó közös napok, utána pedig hirtelen mindennek vége lett.”

A másik nehézség annak a gondolatnak a megélése, hogy ha a gyerek beteg lesz vagy szüksége lesz segítségre, akkor a szülők nem tudnak átszaladni hozzájuk. Nehézséget jelentett a „szerepjátszás” is: támogatónak lenni, miközben nagyon fáj, és bizonytalan abban, hogy ezt kimutathatja-e vagy sem. Tetézte a nehézségeket az aggodalom: vajon jó helye lesz-e a gyereknek. A mai szülők jellemzően nem beszélnek nyelveket, ami újabb korlátokat jelent.

Kánya Kinga feltételezte, hogy a búcsú lesz a folyamat „csúcsa”, ehhez képest ez amolyan „átugrós” szakasz volt: reptér, sírás, ölelés – erre a kérdésre rövid, legyünk túl rajta-típusú válaszok jöttek.

A távkapcsolatnak úgy kellene alakulnia, hogy továbbra is tudjanak egymáshoz kötődni

A válaszadók jelezték: a minőségi kapcsolat nehezen alakítható ki és nagyon hiányzik. Eltűnik a spontaneitás, fókuszálni kell a fontos témákra, mindenki jobban meggondolja, mit mond, nincsenek már hétköznapi, laza találkozások. Hiányzik a fizikai kontaktus (érintés, ölelés, puszik). Bizonyos mértékig elmúlhat az őszinteség (nem mondja el a rossz hírt, hogy ne fájjon), azaz a költözés előtt a szülő kímélte gyerekét a saját nehéz érzéseitől, utána pedig fordítva. Nem ismerik már egymás életét részleteiben – ha addig egyáltalán ismerték. „Merthogy sokszor a távolságban jövünk rá, hogy a kapcsolatunk eddig is felszínes volt, csak nem tűnt fel. Van, amikor a realitással szembesít ez a helyzet.”

Kép

Kánya Kinga

Ugyanakkor elhangzott sok pozitív visszajelzés is a válaszadók részéről: ritkább, de nyíltabb és őszintébb a kommunikáció, rövidebb, de tartalmasabb a beszélgetés, távolibb, de partneribb, egyenrangúbb a viszony, konfliktusmentesebb, békésebb, kiegyensúlyozottabb a kapcsolat…

A távolság miatti érzéseket, nehézségeket legtöbben csak a közvetlen családtagokkal vagy rokonokkal, barátokkal osztják meg, ami szűk lehetőséget ad a segítségre. „Még nem alakult ki annak gyakorlata, hogy keressünk sorstársakat, beszélgessünk velük, nyújtsunk érzelmi támogatást egymásnak.” Érdekes módon sokan jelezték: miközben aktívan nem keresik a sorstársközösséget, őket sokan megkeresik tanácsért.

Az üresség, ami az elköltöző gyerekek után marad, nem elviselhetetlen – vallja a válaszadók 80 százaléka. Az űr tehát valahogyan betöltődik, elkezdődik valamiféle gyászmunka.

Fontos, hogy saját célokat keressenek maguknak, újraépítsék az életüket, még ha ez nehéz is. És hogy mennyire fontos a távolság? Természetesen nem mindegy, hogy valakinek a gyereke Ausztriába vagy Ausztráliába költözik, viszont sokan azt is megjegyezték, hogy ha a gyereke az országon belül költözött volna el, akkor se találkoznának gyakrabban.

I. története
„Két éve repült ki a gyerekem, Pécsről Budapestre ment tanulni, de ugyanazokat a fázisokat én is megéltem, mintha külföldre ment volna: elment a gyermekem, mi lesz most énvelem; eddig csak támogattam, főztem és vártam rá, mi lesz most ezután?” Lányában erős volt a függetlenedés vágya, ezért édesanyja megvárta, amíg újra akar közeledni. Két-három hét után a lánya felhívta Skype-on: „Gondoltam, hiányzom, neked” – mondta. Azóta elkezdődött egy újabb, mélyebb közeledés köztük: napi szinten beszélnek telefonon, „és sokkal mélyebb dolgokat beszélünk meg, mint akár korábban. Tiniként gyakori volt a »ne ölelj meg, ne puszilgass« szöveg, az elköltözés utáni első látogatáskor pedig spontán megölelt.” Kapcsolatuk minősége megváltozott, pedig csak két órányi távolságra élnek egymástól.

Vajon nem csak egy adott élethelyzeti krízisről, valóban gyászról van szó?

A szakértő szerint a legtöbb (gyász)munka azok számára adódik, akiknek gyermekei nem jönnek vissza.

A gyerek külföldre költözése az élet addigi biztonságos vonalának megtörését jelenti: az elképzelt közös öregkori jövőkép elveszik. A szülőnek új identitást kell építenie, de ezt nagyon megnehezítheti, ha állandósul a bizonytalanság – nem tudni, hazajönnek-e a gyerekek, látni fogja-e az unokáit –, így mindez egy meghatározó veszteséggé válhat a számára. Hospice-ban dolgozók mesélik: a beteg hamarabb feladta az életét, mert gyermeke nem jött haza. Többen beszámoltak gyermekeik távolléte alatt jelentkező pszichoszomatikus tünetekről, akár tumorról is.

Nem beszélhetünk tehát egyértelműen csak veszteségekről; tudatossággal mindez jól is túlélhető, feldolgozható.

Fontos az önismereti folyamat, amin ilyenkor végigmegy a szülő („rájöttem, milyen volt anyukámnak, amikor én elköltöztem”) és fontos lehet a sorstársi csoport támogatása, ahol megélhetők az addig elfojtott érzések.

N. története
N. sokat megélt, mégis mindig derűs 80 év fölötti hölgy. 1956-ban fiatal lányként menekült Amerikába szüleivel és húgával együtt. Onnan férjével együtt települt vissza először Bécsbe, majd pár éve Magyarországra. Férje közben meghalt, így most egyedül, de nagyon aktívan él: sokat jár a szomszédos műtermébe, alkot vagy rendezgeti alkotásait, rengeteg ismerőse, barátja látogatja. Amerikában élő fiával hetente többször beszél telefonon vagy Skype-on, unokáival és húgával is rendszeresen. Unokái ragaszkodnak a magyar nyelvű beszélgetésekhez, fia évente legalább kétszer meglátogatja, illetve ő maga is legalább évente egyszer kiutazik hozzájuk. A napi beszélgetéseknek és nyitottságának köszönhetően irigylésre méltóan szoros a kapcsolata családtagjaival, és olyan aktívan követi az amerikai közéletet és időjárás-jelentést, mintha ott élne.

 

Kánya Kinga a Napfogyatkozás Egyesület elnöke, gyásztanácsadó és szupervizor új típusú veszteségcsoportokat vezetők számára. Vonzzák az ún. speciális veszteségek, ezért először sérült gyermeket nevelőkkel, majd császármetszésen átesett nőkkel foglalkozott, most pedig olyan szülők veszteségeit kutatja, akiknek gyermekei külföldre költöztek.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti