Zsuffa Tünde: A tökéletes pillanat

No, meg egy kopott falióra. A mutatóit néztem és számoltam a másodperceket. Amikor meguntam, félrefordítottam a fejemet az ablak felé és a hópelyhekben gyönyörködtem. Azokat is megszámoltam. Amikor összekeveredtem a pajkosan kavargó hópihékben, újrakezdtem. Éppen úgy, mint kislánykoromban az iskolában. Mennyire szerettem, amikor esett a hó! Olyankor valami felemelő érzés kerített hatalmába, és elképzeltem, hogy a szép hótündér a varázspálcájával kecses mozdulatokkal vezényel, vagy Holle anyó rázza a párnáit meg a paplanjait a nyitott ablakánál, és én összekacsintok velük.

Vannak dolgok, amik nem változnak, amiket láthatatlan batyuként cipelünk magunkkal, bármerre is bolyongunk a világban, és bámennyire is szaladnak az évek mellettünk. A képzeletbeli világ, amely bennem él, az pontosan ilyen. Ott áll az idő, ott nem ketyeg az óra, ott nem számoltam soha a másodperceket. Mindig is képes voltam kizárni a valóságot, nem látni, nem hallani és nem érezni. Ez sokszor segítségemre sietett, még ott, a szülőágyon is. Elvesztem a hópihék látványában, a jégkristályok könnyed, lágy, simogató táncában. A tél megmutatta nekem a legszebb arcát, és fehér ruhában köszöntött egy új életet. Tökéletes pillanat volt, hiszen ott és akkor megpecsételődött a sorsunk. Elkezdődött egy történet…

A fiam évekkel később téli sportot választott magának. A tél gyermeke a Balatont is csak akkor látja igazán szépnek, ha a tó jégbe fagyva fekszik.

Orosz edzők fedezték fel és jósoltak neki nagy jövőt. Azt mondták, sok műkorcsolya-rajongónak szerez majd örömet, ahogy táncol, ahogy teste eggyé válik a zenével és a jéggel. Apám bízott ebben, halálos ágyához oda is hívta az akkor hétéves unokáját. Megígérte neki, hogy mindig vele lesz, még ha nem is látja többé. Ám érezni fogja. Ott lesz mellette, ha felhúzza a korcsolyáját, ha becsúszik a jégre, ha versenyeken szólítják, és amikor ugrik, felemeli majd, mint egy hópihét.

Én nem feledem, ahogy Pepe világra jött, ő meg nem feledi nagyapja szavait. Minden lefutott kűr után felnéz az égre, és mutatóujjával jelzi, nem volt egyedül…

Számtalan versenyt nyert az elmúlt években, de még nem hallottam Pepe szájából azt a szót, hogy „Győztem!”, csak elcsukló hangon egy rövid mondatot: „A papa megint felemelt”.

Ilyenkor összeszorul a torkom, és átölel egy láthatatlan kar. Szorosan tart és ringatja a lelkemet. Ez jelenti számomra a hitet, a kristálytiszta lelkületet, az Isten jelenlétét, a gondviselést, a sorsszerűséget, az élet körforgását és visszacsatolását. Nem véletlenül untam meg közel tizenöt évvel ezelőtt a másodpercek számolását. Egy égből kapott üzenetet kellett megértenem. Onnan fentről előrevetítettek nekem valamit… egy igazi csodát…

Apám hópihéje pedig csak száll és száll a jégen. Éppen olyan könnyedén, törékenyen, ahogy én láttam a hópelyheket az ablakon át a születése pillanatában.

Hiszek az ígéretekben, a megtartott szóban, legyen az a képzeletbeli világomban vagy a valóságban. A kettő egyszer, valamikor összeér. Ilyenkor születnek a tökéletes pillanatok.

A hó pedig most éppen esni kezdett… Hópihék hullanak az arcomra. Felnézek az égre, mielőtt belépek a jégcsarnokba. Ott is jégkristályok táncolnak körülöttem.