ZÓRA: „Hiszek a pillanatnyi hatásban”
ZÓRA keresztben ül egy padon, kis szintetizátora fölé hajol és énekel. Impróját hallgatva képtelenségnek tűnik, hogy a mesterséges intelligencia ezt valaha is képes lesz helyettesíteni. Mert lehet a dal tökéletes, a hang éteri vagy éppen karcosan átütő, valami mégsem történik meg, ami a szerzőben és az előadóban igen. Urbányi Zóra fiatal kora ellenére is hisz abban, hogy közönsége is azt keresi a zenében, ami mélyen emberi.
Szerinted az alkotásban és az előadó-művészetben hol a helye a mesterséges intelligenciának?
Ijesztő és érdekes is egyben, hogy a dalokat, a hangszerelést le lehet írni egyenletekben. Ezért sem mindegy, hogy kivel írok dalt, mert számomra fontos, hogy az egy érzésből jöhessen vagy a tudat alattról, és ne csak szándékból. Remélem, hogy az AI elterjedése és az, hogy könnyen hozzá lehet férni, egy bizonyos réteg számára még jobban feltámasztja az igényt arra, hogy azt keresse a zenében, ami letagadhatatlanul emberi és igazi.
A veled készült werkvideónkban azt mondtad, hogy amikor az életben harcolsz magaddal vagy mással, akkor a zenében tudod megjeleníteni az ehhez kapcsolódó érzést, állapotot. Ezeket a harcokat nehezebb értelmezni a valóságban? És ha ez a színpadon megtörténik, utána az életben is könnyebb?
A színpadon hatékonyabban át tudom változtatni a harcot, a nehézséget egy érzéssé, és attól, hogy abba beleengedem magam, picit meg is szűnik a probléma.
Kicsit olyan, mint egy mély beszélgetés, egy kiadós sírás vagy egy meditáció.
Amikor nagyon friss egy koncert, akkor rá néhány napig tényleg egy őszintébb és magabiztosabb énemet élem.
Sok előadónak a színpadra lépés inkább kontrollált állapot. Mi segít abban, hogy te ott legyél önmagad?
Az első igazi nagy színpadra lépésem a Magyar Zene Házában volt. Úgy emlékszem, hogy izgultam, de sosem kérdőjeleztem meg, hogy minden rendben lesz. Előbb jöttek ezek az élmények, minthogy elkezdtem volna bármit túlgondolni. Azt hiszem, ha megjelenik bennem a bizonytalanság, elveszítem azt a jelenlétet, ami ahhoz kell, hogy természetes legyek, a képességet, hogy teljesen átadjam magam. Sok olyan dalt éneklek a koncerteken, amiket a közönség még nem ismer, de hiszek a pillanatnyi hatásban. És sok olyan visszajelzést kapok, amikből kiderül, hogy hatni tudok, ettől pedig még jobban bele merem engedni magam.
Ezt a magyar közönség előtt élted át először?
Itt kezdődött el, bár előtte rengeteget zenéltem Los Angelesben és Magyarországon is. De akkor még nem éreztem, hogy nálam van a felelősség és a lehetőség, hogy hathatok az emberekre. Akkor csak úgy zenélgettem.
Ennek ellenére a színpadon alapesetben nincs bennem megfelelési kényszer, hétköznapi élethelyzetekben bizonyos személyek felé vagy szituációkban sokszor igen.
Mert a közönség bizalmat szavazott neked azzal, hogy eljött?
Igen, olyanoknak jó énekelni, akikről tudom, hogy önszántukból, szívesen hallgatnak.
Két országban éled az életedet. Amikor az egyikből átrepülsz a másikba, mit jelent az elbúcsúzás és a megérkezés? Mit engedsz el az egyikben, és mit veszel föl újra a másikban?
Az elmúlt néhány évben mindig úgy alakult, hogy négy-öt havonta jöttem haza. A két nagyon különböző országba viszonylag sűrűn meg kell és meg is szeretnék érkezni. Ezt néha úgy élem meg, mintha időt veszítenék az egyikben, amíg a másikban vagyok, de igyekszem nem így látni. Sokat tudok meríteni azokból az időszakokból, amiket itthon töltök, ezek mostanában szinte mindig a koncertek köré épülnek, ezért nagyon intenzív, jó időszakok. Los Angelesben pedig mindig azt érzem, hogy bárki lehetek, bármerre, bármeddig el tudok jutni. Ott szabadságérzés, itt küldetéstudat, és ez a kettő erősíti egymást. Ez a kis szinti mindig jön velem, megnyugtat, hogy így mindig bárhol alkothatok.
Los Angelesben bárki lehetsz. És itthon?
Átadhatom a zenémet, ebben vagyok a leginkább önazonos, és az életemnek ez a része nem is lehetne számomra ennél több. Ma reggel az interjú miatt visszagörgettem az Instagramon az elmúlt néhány év történéseit. Köztük van az is, hogy a Los Angeles-i éttermi éneklésekből egyszer csak szerveztünk egy koncertet itthon, és két dalt feltöltöttünk a YouTube-ra. Az Iszom a bort indított el az emberek felé, és kötött össze velük. Los Angeles az alkotásról szól, Magyarország a kapcsolódásról. Karrierben kint szinte bármeddig el lehet jutni, de van bennem bizonytalanság, hogyha egyre nagyobb volumenűek lesznek a dolgok, akkor ez a jó érzés háttérbe szorulhat, vagy nem jut rá annyi figyelmem.
Most, hogy ezt mondtad, nemcsak átváltottál többes szám első személyre, hanem rá is néztél a testvéredre, Kristófra. Hogyan jött létre a ti csapatotok a munkában?
Los Angelesbe egyedül költöztem, és Kristóf akkor San Franciscóban járt egyetemre, sokat látogatott engem. Az első magyarországi lépésektől mellettem van, együtt gondolkodik velem, képvisel engem, ismer és támogat. Egy ideig azt éreztem, hogy talán jobban lát engem a zenében, mint én magamat. Lépésről lépésre reagáltunk a történésekre, az organikus terjedésre.
Talán megengeded, hogy eláruljam, ma nem indult gördülékenyen a beszélgetésünk…
Igen, és köszönöm a türelmed… Lefagytam, hosszú volt a fotózás. A kérdésed pedig arra kényszerített, hogy most meg kell érkeznem belül, és azt éreztem, hogy egyszerűen nem megy, hogy csak úgy csináljak, mintha.
Miközben belehalok abba, ha azt érzem, nem vagyok őszinte. Akkor inkább meg sem szólalok.
A művészetben a hitelesség létkérdés. Hálás vagyok, hogy így akartál az interjúba is megérkezni, de az is eszembe jut, hogyha minden élethelyzetben a mélyre merülsz, nem fogy-e el az energiád, mire kiérsz a színpadra?
Volt már olyan, hogy a színpadra úgy értem fel, hogy csak félig voltam ott, annyira kimerültem a minden mással foglalkozásban előtte. De az a jó, hogy a zene és a dalok újratöltenek, és végül meg tudok érkezni. Hosszú távon érdemes megtanulnom, mi az, amit rábízhatok másra.
A dalaidban mennyire szeretnél foglalkozni a világ aktuális történéseivel?
Olyan dolgok zajlanak, amikről nem mindig tudom, hogy lehet-e bennük szerepem.
Nagyon érzékeny vagyok a sorsokra, és nehéz megtalálni a középutat, ahol nem vagyok teljesen buborékban, nem zárom el magam attól, hogy érezzem, ami körülöttem történik.
De közben csak annyit fogadok be, amennyi mellett meg tudom tartani azt, ahogy én látom a világot és benne az embereket. Azt hiszem, az a legfontosabb szempontom, hogy képes vagyok-e belőle alkotni, mert azzal tudok adni másoknak.
Megesett már veled, hogy olyasmit kellett meglépned, amitől féltél, és bizonytalan voltál?
Remélem igen. De ha belegondolok, a legtöbb ilyen pillanat egyértelmű volt, és amit te kérdezel, az inkább az, hogy amikor mindened tiltakozik, de mégis belevágsz. Ilyen nem volt, viszont most itt az ideje a dalok kiadásával, mert egyre jobban érzem a víziót. Innen nézve a tanulság az, hogy nem kell megvárni, hogy könnyű legyen, néha úgy kell elindulnunk, hogy még nem állunk készen. Van, amikor a csalódástól félünk, és van, ami tényleg nem a mi utunk. Csak nehéz meghatározni a kettő közt a különbséget.
Vagy elkülöníteni mások elvárását a saját vágyainktól?
Nem könnyű, de egyszerű. Igaz, lehet, hogy el kell vonulni hozzá egy napra vagy egy hónapra.
És ha kiderülne, hogy a közönség nem azt várja, ami a te víziód?
A közönségem szerintem azt szereti, ami időtlen.
Hogy ennek a közönségnek vannak- e számbeli korlátai? Lehet. Ha másokkal dolgozom együtt, mindig felmerül, hogy mi is a cél. Nekem is vannak olyan dalaim, amikben ott van a refrén, és első hallásra is élvezhetők, lehet a hangzást úgy létrehozni, hogy az jó életérzést váltson ki, bevonzva azokat is, akik nem feltétlenül elmélyülni akarnak. Sokféleképpen lehet zenét hallgatni.
A zenén túl mi adja ezt a teljességet?
Az emberek, akik fontosak nekem, szeretek velük együtt fejlődni, beszélgetni. A családom, a közös munka, a törődés, az egymásnak adott és egymástól kapott figyelem.
A testvérek nem mindig maradnak közeli viszonyban felnőttként. Szerinted a ti kapcsolatotokat mi táplálja?
Fontos volt, hogy már felnőtt emberként újra megismerjük egymást mindhárman, odafigyeltünk arra, hogy a másik változik.
Könnyű néha abban élni, hogy az én világom közepe én vagyok, és természetes, hogy a másik segít, odaadja az idejét, pedig ez nem magától értetődő.
Sokszor látjuk, hogy a felnőtt gyerekek néha nem, vagy nehezen válnak le a szüleikről, máskor meg nagyon is viharosan és végletesen. Hogyan lehet az elszakadás után visszatalálni egy olyan szülő-gyerek kapcsolatba, amiben már két felnőtt találkozik?
A leválás a fizikai távolság miatt mindannyiunknak megvolt, ma is megvan a tér egyedül lenni, önállónak lenni, és néha még többet is tudunk beszélgetni. Olyankor a saját életünkből hívjuk fel a másikat, és nem veszünk magunkra kötelezettséget, elvárást. Ha mindkét oldal próbálja látni a másikat, akkor bármire van esély.
Zenészként elképzeled magad tíz év múlva?
Azt tudom, hogy szeretnék különleges dolgokat megosztani, és jó lenne minél több emberrel. Most éppen annyit látok előre, amennyi nem ijeszt meg, amennyit most vinni tudok magammal. Szerintem nagy ajándék, ha olyan sok minden ott van egy időszakban, hogy keveset gondolkozunk azon, mi lesz a következőben.
Ez az interjú a Képmás magazin 2025. novemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A Bagossy testvérek népmeséje – „Egyedül nem lehet megváltoztatni a világot, csak együtt”
Valódi történetek. Valódi értékek. Segíts megőrizni!
A Képmásnál hiszünk abban, hogy a család, az emberség és a minőségi újságírás iránytű a mai világban. De ahhoz, hogy cikkeink, podcastjaink és videóink továbbra is elérhetők maradjanak, rád is szükségünk van. Ne csak olvasd, tartsd is életben a Képmást! Légy a támogatónk, és építsük együtt ezt a közösséget!
Támogatlak titeket>>
