Irodalmi igényességgel ír a gyászról az a generáció, amelyről azt hinnénk, csak emojikkal és matricákkal kommunikál

Adott egy film, aminek két fő mozgatórugója – a gyászfeldolgozás és az írás – kéz a kézben járnak. Hogyan fér meg egymás mellett a kettő? Miként segítheti egyik a másikat?

A gyász esetében az igazán jó megküzdési stratégia az érzelemfeldolgozást célozza. Ennek a legszélesebb körben adekvát lehetősége az, ha ki tudom fejezni, ha verbalizálom és meg tudom osztani a saját gyászom nehéz érzéseit. 

Az írás pedig alapjáraton segíti az önreflexiót, az emlékek feldolgozását és a veszteségkép alakítását.

Ahhoz, hogy valaki tisztában legyen a saját érzéseivel, verbalizálja azokat, az egyik legjobb eszköz a leírt anyag, amelyen keresztül más is – legyen az barát, családtag vagy szakember – betekintést nyerhet egy belső világba, egy lelkiállapotba. Ezáltal megoszthatóvá válik a fájdalom, az űr vagy a hiány és minden ezzel kapcsolatos érzés. A legjobb talán az, amikor erre olyan válasz érkezik, ami validálja a nehéz érzéseket, és ezek a szöveg által megérthetővé, átérezhetővé válnak.

A gyász egy adott ponton mindenki életébe megérkezik. Hogyan lehetséges egyedül megküzdeni egy ekkora horderejű veszteséggel? Mikor érdemes segítségért fordulni? Egyáltalán milyen lehetőségek közül lehet választani?

Ha egy gyerek gyászáról beszélünk, akkor a legjobb, ha a szülők tudnak a segítségére lenni. Ha megadatik, hogy a gyászfolyamat érzelmileg biztonságos környezetben haladjon a maga útján, akkor nem feltétlenül van szükség szakemberre, gyásztanácsadóra, pszichológusra vagy bármilyen külső személyre ahhoz, hogy a maga szakaszain át eljusson valamifajta nyugalomhoz, elfogadáshoz.

Fontos kiemelni, hogy amikor egy családban történik haláleset, vagy egy gyermek gyászol, nagyon sokszor megtörténik, hogy egyedül marad a gyászával, mivel a többi családtag is a sajátjával van elfoglalva. Ahogy a filmben is látjuk, ha egy kislány elveszíti az anyukáját, akkor értelemszerűen az édesapja és az egész család is gyászban van. 

Ilyenkor nagyon jól tud jönni egy olyan szereplő, akár egy mentor, távolabbi rokon vagy pedagógus, aki egy kicsit messzebb van, akivel nem közös a gyász, mégis képes benne támogatóvá válni. 

A Véletlenül írtam egy könyvet-ben a főhős, Nina életében ezt a szerepet Lídia tölti be, aki egyszerre segíti őt az íróvá válásban és a gyászfeldolgozásban. Ez részben az apa-lánya kapcsolatot is újradefiniálja, hiszen az apuka ezen a ponton kénytelen rádöbbenni, hogy az ő segítsége, az eddig bevált sémák az életszakaszból kifolyólag már kevésnek bizonyulnak, és most valaki más veszi át az ő helyét.

A való életben is gyakran látunk példát arra, hogy egy külső, a szűk családon kívül álló barát, pedagógus segít a gyászfeldolgozásban. Ha azonban a gyászfolyamat ennek ellenére is elakad, és esetleg előkerülnek a lelki fájdalom tompítására szolgáló káros szerek, a szenvedélybetegségek, az önsértés, vagy olyan erős a lehangoltságra, szorongásra utaló tünetek együttese, ami a mindennapi életet akadályozza, akkor érdemes gyásztanácsadóhoz, pszichológushoz, pszichiáterhez, pszichoterapeutához fordulni.

Kép

Reményiné Csekeő Borbála – Forrás: Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány

Egyáltalán nem mindegy, mikor talál meg minket egy-egy nagyobb veszteség. Milyen életkori sajátosságai vannak a gyászfeldolgozásnak? Hogyan áll hozzá egy gyerek, miként közelíti meg egy felnőtt?

Nagyon fontos, hogy mekkora gyerekről van szó, mert egy serdülőétől egészen eltér egy kisgyermek gyásza, aki lehet, hogy személyes veszteség kapcsán találkozik először a halállal, és még maga a fogalmi keret sem tiszta nála: élet, halál – és utóbbi visszafordíthatatlansága.

A filmben a főhős egy serdülő lány, de van egy kisebb testvére is, tehát betekintést kapunk a különböző életszakaszokba. Ha Nina helyzetét nézzük, a serdülő-életszakasz önmagában is olyan normatív krízis, amikor minden megkérdőjeleződik, átértékelődik; ami addig biztosnak tűnt, mozgásba kerül. Nem véletlen, hogy egy lánynak, akinek az identitáskeresés és a nemi szerephez való kapcsolódás a fő feladata, az édesanya hiánya szinte olyan elemi erővel fáj újra, mintha friss gyász lenne. A gyász a krízisszerű életszakaszokban könnyen reaktiválódik, az itt maradó szülő legfőbb és egyben legnehezebb feladata, hogy megértse azt, hogy ez a gyerekeknek is nehéz és fáj.

Nagyon sokszor halljuk a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány lelkisegély-szolgálatán azt, hogy a gyászban lévő, veszteséggel küzdő gyerekek azt mondják, ők ezt nem akarják otthon elmondani, mert látják, hogy a szülőknek így is annyi terhe, gondja, baja, bánata van.

Egyszerűen nem akarnak még rátenni egy lapáttal, ettől pedig nagyon egyedül maradnak. Ilyenkor a szülő legfontosabb feladata, hogy egyszerre tudjon abban mintát adni a gyerekeinek, hogy lehet beszélni a rossz dolgokról, és ő is verbalizálja a nehéz érzéseket, miközben egyszerre támasz is marad. Ha ez nem működik, lehet, hogy elsődlegesen a szülőnek van szüksége segítségre, nem a gyereknek.

Kép

Képkocka a Véletlenül írtam egy könyvet című filmből

A papír és a toll a film gyakran visszatérő két olyan egyszerű eszköze, amik szinte mindenkinek a birtokában ott vannak. Hogyan lehet őket a mentális egészségünk javára fordítani?

A gyászmunkának nagyon fontos eleme, hogy tudjuk, merjük megengedni magunknak, hogy emlékezzünk arra a személyre, akit elveszítettünk. Ennek az emlékezésnek nagyon jó keretet ad az, ha leírunk közös emlékeket.

A gyász másik nehéz aspektusa a befejezetlenség: nagyon sokan szenvednek attól, hogy nem tudtak elköszönni az elhunyttól. Ha valaki kisgyerekkorában veszített el egy számára fontos személyt, akkor később égető hiányérzete lehet, hogy „nem tudtam neki elmondani...”, „nem ismert meg igazán...” Ezt tudja pótolni egy levél vagy az elhunytat megszólító napló, amelyen keresztül meg tudom neki mutatni, el tudom mondani, ami most bennem van, ami velem történik. 

Ez akkor is hat, ha a párbeszéd valójában két énrész között zajlik, a bennem élő elhunytkép van párbeszédben az én jelenemmel, a szubjektív valóságommal.

A személyes gyász felmérésére klasszikus eszköz lehet a naplózás: ezzel – akár gyerekként, akár felnőttként – könnyen monitorozhatjuk az érzéseinket, a gyászmunkánk ívét, a gyászfázisokat, amelyek persze gyakran felcserélődhetnek, visszatérhetnek. A folyamatos reflektálás segít abban, hogy visszanézhessük a saját fejlődésünk folyamatát, ezáltal is közelebb kerülve a változáshoz.

Az írás- és az irodalomterápia egyre nagyobb teret nyernek mint pszichoterápiás módszerek. Hogyan állíthatók a gyász- és traumafeldolgozás szolgálatába?

Én személy szerint látok ebben egyfajta visszatérést a mélységekhez, a lelassuláshoz, mivel akár az írásterápia, akár az irodalomterápia nagyon fókuszált figyelmet, lelassulást, befelé figyelést kíván. A Kék Vonalnak van egy levelezőfelülete, és nekem mindig megható látni, hogy időnként szinte szépirodalmi igényességű, novellaszerűen hosszú leveleket kapunk attól a generációtól, akikről az a sztereotípia, hogy csak emojikkal meg matricákkal kommunikálnak. 

Ezek a levelek egyszerre cáfolnak rá erre az előítéletre, és megmutatják, hogy a Z vagy az alfa generáció is vágyik kiszakadni ebből a felületes kommunikációból. Erre az irodalom örökké jó lesz, hiszen tükröt tud tartani, közös élményt képes adni, és közben mintául is szolgál arra, hogyan lehet belső tartalmakról, megélésekről, érzésekről úgy beszélni vagy írni, hogy az univerzálisan befogadható legyen.

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány lelkisegélye minden támaszra szoruló gyermek számára elérhető. Tájékozódj a https://kek-vonal.hu/fiataloknak webcímen, vagy keresd az ingyenesen hívható 116-111 lelkisegély-szolgálatot!