A világgazdasági válság nem „isteni büntetés” – de mit tanulhatunk belőle?

A világgazdasági válságot ön nemcsak a korábbi problémák folyományaként, hanem megoldásaként is látja. Kifejtené ezt bővebben?

Én az ökonomizmus jelenségét, a mindenekfeletti, szinte mániákus törekvést a gazdaságosságra, versenyképességre, növekedésre teszem a fő felelőssé a gazdasági világválságért. Az eredeti helyes törekvés, a racionalitás és ökonómia (közgazdaságtan) ott válik károssá, ahol az ember szolgálata helyett az ember felett kezd uralkodni. Közhelyszerű a megállapítás, hogy a gazdaság van az emberért, s nem fordítva. Elméletben mindenki tudja, mégsem ebben a szellemben élünk, főleg rendszerszinten. A jelenséget már az ókori görögök is ismerték és elítélték.

A még több megszorítás, a versenyképesség fokozása helyett a jótékony lassulás és a kevesebb gazdaságossági logika mellett érvel?

Pontosan. A megoldás persze nem olyan egyszerű, hogy ezentúl hátradőlünk és nem megyünk be a munkahelyünkre, ettől nyilván tovább súlyosbodna a helyzet. Lépjünk azonban hátra egy lépést és nézzük meg a válság valódi okát. Ha a tüneteket szemléljük, elsősorban a pangó autószalonok, radikálisan visszafogott alkatrészgyárak, az ideiglenesen bezárt vidéki repterek tűnnek szembe. Mindezek mögött a kereslet visszaesése áll. A hibát ott követjük el, ha – az ökonomizmus téves paradigmája alapján, gondolkodás nélkül keresletet kezdünk ösztönözni. Az államok a bankoknak vannak eladósodva, nyilvánvalóan nem tudják már középtávon sem kihúzni a bankokat a bajból. Nem akarok az autóipar ellen beszélni, de szembeötlő, hogy akik könnyedén tudnak 2. vagy 3. gépkocsit venni, azokat ez már inkább idegesebbé, mintsem boldogabbá teszi. Akiknek viszont nagy boldogságot okozna az első autó, azok fényévekre vannak ettől a lehetőségtől.

A világot úgy is szemlélhetjük, mint három fogaskereket, az első kicsi, a második kb. kétszer akkora, a harmadik legalább százszorosa az első méretének. Egymást hajtják. Az első a természeti rendszer a maga „szolgáltatásaival” (nyersanyagok, élelmiszerek, de ma már leginkább terület), a második az ún. reálgazdaság (ide tartozik az autóipar), a harmadik a pénzügyi szféra, beleértve sok mindent az árutőzsdéktől kezdve a spekulációs piacokig. Az utóbbiban sajnos legalább ötvenszer annyi pénz forog, mint a reálgazdaságban, de ez a bűvös pénz (funny-money vagy karvalytőke) szeretne valódi pénzzé válni, mondjuk ingatlanban, termelésben, de legalább egy luxusjachtban vagy arany nyakláncban. Ez pörgeti a reálgazdaságot, és nem csak a szép hajók és ékszerek iránti feltétlen vágyódás. Minden gazdasági szereplő, amikor hitelt vesz fel, hozzájárul az újabb bűvpénz-bővüléshez (ahogy ezt Goethe kiválóan leírta a Faust második kötetében). De ami még nagyobb baj, tovább gyorsítja a reálgazdaság pörgését. Az optimálisnál nagyobb fordulatszámon pörgő gazdaság persze többet kíván a természeti rendszertől is, amit az – minden technológiai csoda ellenére is – egyszerűen nem bír. Az ökolábnyomunk, azaz a használható termőterületben kifejezett fogyasztásunk legalább 40%-kal nagyobb a lehetségesnél.

Ezek szerint örülnünk kell a válságnak?

Első pillantásra bolond, aki örül neki, de másodikra észre kell vennünk azt a lehetőséget, ami az akaratunk ellenére ránk tört bajból ered. 

Egy helyes istenképpel rendelkező hívőnek nyilvánvaló, hogy az „isteni büntetés” vagy nem isteni vagy nem büntetés.

Esetünkben szerintem finomka tanítás, egy notóriusan és mániákusan mammonimádóvá vált emberiségnek.

Mi a tanulság, és mi köze mindennek a vállalatok társadalmi felelősségéhez?

Fel kell készülnünk arra, hogy a globálkapitalizmus legjobb esetben is leáldozóban van, helyette valami lokális gazdasági és társadalmi rendszer van létrejövőben. Én most azt tippelném, a feudalizmus, kapitalizmus, átmeneti szocializmus után voluntarizmusnak fogják hívni. Alapmodellje a hű, egyenlő, majd önérdekhajhászó ember (homo oeconomicus) helyett a homo pars (rész, résztvevő ember) lesz. Helyi energiaforrásokból próbáljuk majd ellátni a közösségeinket orosz gáz helyett, csökkentjük a távolikőolaj-függésünket, de legfőképp nem utazgatunk és szállítgatunk annyit, mert a szűküléssel rossz helyzetbe kerülünk. 

Kínai iparcikkek tömkelege helyett elsősorban kisrégiós, másodsorban magyar, harmadsorban európai összefogással próbálunk meg az önellátás irányába mozogni mind élelmiszer, mind energia területén.

 Ettől lesznek majd lokális munkahelyek is. Nem 1-2 év alatt megoldható történetről van szó, s ez nyilván hatalmas irányváltást igényel, elsősorban a fejünkbe ültetett gazdasági paradigma terén. Viszont ha sikerül, kevésbé fogunk aggódni a Standard & Poor’s besorolás miatt, lesz időnk társasjátékozni a gyerekeinkkel, s valószínűleg kevesebbet visz el közülünk idejekorán az infarktus és a rák. A nagyvállalatok nagyon jó úton indultak el a CSR, azaz a vállalati társadalmi felelősség mozgalmával, de még csak az első lépéseket tették meg. A kiváló környezetvédelmi és karitatív akciók mellett fel kell ismerniük, hogy alapvetően megváltoztatva működési logikájukat nem is lesz olyan rossz egy alapjaiban megváltozott világban, ha Valóban Felelős Vállalattá válnak. Egy ilyen társadalmi rend kialakítása összhangban van az egyház társadalmi tanításával, megkockáztatom, a szép és jó felé haladó nagy isteni tervvel, következésképpen a keresztényeknek nagyszerű feladat lenne a voluntarizmus és lokalizáció felé erjeszteni az eresztékeiben recsegő-ropogó globálkapitalizmust.

Az interjú 2009-ben készült és megjelent a Képmás magazin júliusi számában. A Képmás magazinra előfizethet itt>>