Vágó Zsuzsi: „Hiszek a holtomiglan-holtodiglanban”

Néhány évvel ezelőtt hazafelé indultam egy előadás után, a Mozsár utca tizenéves lányoktól volt hangos. Nyíltak az autogramos füzetek, a művészbejárón távozó szólistákat körbevették, Júlia immár Vágó Zsuzsiként jelent meg, a rajongók egyre csak dicsérték, azt mondták, tökéletes volt. Nemrég az Operettszínház büféjében elmesélte, hogy az apukája, aki ma nagyon büszke rá, egy énekverseny után – amelyen ő „csak” második helyezést ért el – azt mondta: „Az egyik lány bizony jobban énekelt nálad.” Visszajelzésről, musicalről, anyaságról beszélgettünk, meg arról, hat-e a művészélet a házasságra.

– Több családtagod is zenél, gyerekkorod óta énekelsz. A zene szeretete mellett mit hozol még a miskolci szülői házból?

– A legfontosabb minta és a legnagyobb érték az, hogy a szüleim majdnem negyven éve házasok, szeretik egymást, és én mindig azt láttam, hogy ki is mutatják a szeretetüket egymás felé. Jó velük a kapcsolatom, amikor velük töltöm az időt, igazi gyerekké válok megint. Sikereimet, és hogy ma az vagyok, aki vagyok, ennek az erős hátországnak is köszönhetem. Anyukám és az ő édesapja zongorázott, apukám hegedült, apai nagyapám pedig gyönyörűen énekelt – talán innen ered az én muzikalitásom is.

– Mi vonzott éppen a musical műfajához?

– Kicsi koromtól örömmel énekeltem, de emlékszem a konkrét pillanatra, amikor a musicalt megszerettem. Nagyjából 12 éves lehettem, amikor megnéztem a Légy jó mindhalálig musical változatát. A lelkemig hatolt az a zene, elvarázsolt, ahogy tökéletesen kiegészítette a történetet. Volt otthon sok musical kazettám, órákon át hallgattam és énekeltem ezeket. Akkor még nem volt bennem az a görcsös akarás, ami később, a Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételi vizsgáinál már igen.

– A szüleidtől milyen visszajelzéseket kaptál?

–  Mindig mindenben támogattak – ez ma is így van. Az apukám a legnagyobb kritikusom. Emlékszem, nagyon rosszul esett, amikor az egyik énekverseny után azt mondta: „Még sokat kell fejlődnöd, az egyik lány bizony jobban énekelt nálad.” 13-14 éves lehettem, és arra gondoltam: az embert miért nem látja a legszebbnek, legjobbnak az apukája? Bántott, hogy nem tudok neki megfelelni. Később rájöttem, hogy csak a javamat akarta, hiszen az is fontos, hogy tudjam, még sokat kell tanulnom. Ma már – ha énekről van szó – mindig azt mondja, hogy „hát, nem tudok belekötni.” Nekem ez az egyik legnagyobb dicséret.

– Az ének tehát egyre jobban ment, aztán jelentkeztél a Színművészeti Egyetemre – ötször, sikertelenül. Mi táplálta azt a bizonyosságot, hogy neked mindenképpen ott a helyed? Kudarcként élted meg, hogy nem vettek fel?

– Egyrészt bennem volt az, hogy szeretnék diplomát szerezni – nálunk mindenki pedagógus, értelmiségi a családban. Annak pedig, hogy éppen azt az intézményt választottam, megvolt az oka: tudtam, hogy még az énektudásom és a mozgáskészségem is csiszolásra szorul, de a legfontosabb az volt, hogy sokat kellett még tanulnom a színpadi jelenlétről, a prózáról. Úgy gondoltam, ezt ott tudom megtanulni. Végül ezeket a Pesti Broadway Stúdióban sajátítottam el, fantasztikus tanáraim voltak, akik ma már a kollégáim – ezt büszkén mondhatom. Nem bántam meg, hogy oda jártam, ez volt az én utam.

A Színművészetis felvételik közül az első jelentkezés viselt meg legjobban. A második rostán nem engedtek át, emlékszem, hogy ültem a már üres teremben, és potyogtak a könnyeim. Három napig sírtam utána, nem akartam akkor, 18 évesen elhinni, hogy ez történik. Hogy nem jutottam be a musical osztályba! Ma már tudom, az volt a baj, hogy nagyon görcsösen akartam: az egóm azt súgta, hogy én akkor is, mindenképpen megcsinálom. Az is segített elengedni ezt, hogy tudom, mindent megtettem, mindig felkészülve, minden évben új repertoárral mentem felvételizni.

– A Pesti Broadway Stúdióba jártál, és ahogy egyszer mondtad, te is nagy jellemfejlődésen mentél át, akárcsak a Rebecca főhőse. Miben változtál?

– A szüleim elhoztak Pestre, a metróból még integettem egyet nekik, aztán ők visszamentek Miskolcra. Itt tudatosult bennem, hogy elkezdődött az önálló életem. Az osztályban nehezen nyíltam meg, kicsit visszafogott és mimózalelkű személyiség voltam, nem hoztam magammal azt a magabiztosságot, amit néhány pesti osztálytársam igen. Volt olyan is, aki próbált elnyomni, megbántani engem, de mindig volt mellettem két-három ember – diákok és tanárok egyaránt –, akik erőt adtak, és ösztönöztek, hogy ne adjam fel.

– Most már több éve vagy társulati tag itt, a Budapesti Operettszínházban. Ad magabiztosságot a rutin?

– Nyilván az ember tisztában van a képességeivel, de egyáltalán nem érzem magam rutinos rókának, és ez szerintem jó. Nem ad biztonságot a tapasztalat, minden szerep új kihívás. Mindig kérdéses, hogy itt, most, ebben a rendezésben hogyan fogok működni, milyen érzelmeket tudok közvetíteni. Ez egy nagyon nagy koncentrációt igénylő műfaj, maga az éneklés is nehéz, közben jön egy díszlet oldalról, és szembejön 15 táncos. Emellett a jelenetet is fel kell építeni, fontos, hogy valóban akkor jöjjön a zene, amikor az érzelmeket mással már nem lehet tovább fokozni.

– Négy éve vagy férjnél, a társad hangmérnök. A szülői minta bizonyára alakította a házasságról kialakult képedet. Hiszel a holtomiglan-holtodiglanban?

– Igen, hiszek benne, és ezt is otthonról hozom. Egyébként a mi szakmánk ilyen szempontból is nehéz, mert folyamatosan az érzelmeinkkel dolgozunk. A színpadon az eszünk és az ösztöneink egyaránt irányítanak bennünket. Egyrészt észnél kell lenni, mert ott a sok szöveg, jön a díszlet, de közben át is kell engednünk magunkon az érzelmeket, a zenét, a történetet – így tudunk teljesen azonosulni a szereppel. És bizony vannak olyan esték, amikor jobban működnek az energiák, nagyobb összhang van a partnerrel, mondhatni: „jobban forr a levegő”. Ám ilyenkor tudom, hogy ez a színház varázsa, és ahogy legördül a függöny, ezt az érzést a jelmezzel együtt leteszem, és civilként, Vágó Zsuzsiként megyek haza a férjemhez. Nekem ez így természetes.

– Az, hogy te esténként dolgozol, igényel némi logisztikát?

– A férjem többek között filmforgatásokon dolgozik, és sokszor előfordul, hogy reggeltől estig ott van. Nekem pedig napközben próbáim, este előadásaim vannak. De azt gondolom, hogy szervezésben jók vagyunk, a nyarakat például előre megbeszéljük, a szabadidőnket pedig mindig tartalmasan töltjük. Emellett a szabadságot is megadjuk egymásnak: én eljárok a barátnőimmel, ő meg a barátaival.

– Amikor távolabbi tervekre gondolsz, elképzelsz egy olyan időszakot is, amit otthon töltesz a gyerekekkel?

– Igen, ez tervben van, vágyom az anyaságra. Nagyon szeretem a gyerekeket. Amikor a Miss Saigonban volt egy „kisfiam”, arra gondoltam, milyen jó lesz majd a sajátomat ölelni. A férjemmel legalább kettő gyermeket szeretnénk, mert a testvéri kapcsolatot fontosnak tartjuk. De erre sem akarok rágörcsölni, a Jóistenre bízzuk, hogy mikor adja meg nekünk ezt az örömöt.

– Gondoltál már arra, hogy szülés után milyen lesz a visszatérés?

– A visszatérés majd annak az időszaknak a problémája lesz – ha az lesz egyáltalán. Szép feladataim vannak, ez az édes teher egybeforr az ember lelkével – jelen pillanatban úgy érzem, hogy nem lesz könnyű elengedni ezeket a jó szerepeket. Itt a színházban minden este sikerünk van (ami nyilván egy nagy csapat érdeme) – ám abban az időszakban számomra nem ez lesz az elsődleges. Én nagyon lelkiismeretes vagyok, így az is eszembe jut, hogy mekkora probléma a színháznak helyettem beállítani egy új embert egy kész darabba, adott esetben egy főszerepre. De úgy érzem, hogy ezeket a gondolatokat el fogom engedni, mert tudom, hogy semmi sem lehet fontosabb egy új életnél.